HADTUDOMÁNY – HADÜGY

Kõszegvári Tibor

A terrorizmus elleni harc
katonai tapasztalatai Afganisztánban

Az 1972. évi müncheni nyári olimpiai játékokon a „Fekete Szeptember” elnevezésû palesztin terrorszervezet egy akciócsoportja megtámadta az izraeli olimpiai csapat szállását, majd több sportolót túszul ejtve tûzharcba keveredet a bevetett német rendõrökkel és katonákkal, akik öt terroristát lelõttek, hármat pedig elfogtak. A túszul ejtett izraeliek közül kilencen haltak meg a terrorakció során. Ez a tragikus esemény hívta fel a világ közvéleményének és a kormányok többségének figyelmét a terrorizmus óriási veszélyére és nemzetközivé válására. A szerzõ cikkében összegzi a szovjet fegyveres erõk Afganisztánban közel egy évtizedig folytatott sikertelen hadmûveleteinek, és 2001-tõl a szövetségesek katonai mûveleteinek tapasztalatait.

A fejlett demokráciákban az utóbbi három évtizedben több terror-ellenes törvényt fogadtak el, majd elkezdték felállítani azokat a szervezeteket, amelyek fõ feladata a terrorizmus elleni harc volt. Németországban létrehozták a határõrség különleges alegységét a GSG–9-et, az USA-ban a Delta Force-ot, Olaszországban a Folgore ejtõernyõs dandár és a carabinierik állományából jelöltek ki külön terrorelhárító erõket, Nagy-Britanniában pedig a rendõrség és a SAS ezredek meghatározott részeit készítették fel erre a feladatra. A többi államban (így hazánkban is) általában rendõri erõket készítettek fel a terrorizmus elleni harcra.

Lényegében ez a helyzet jellemezte a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemre való felkészülést 2001. szeptember 11-ig, a new yorki és a washingtoni, hatalmas áldozatokat követelõ al-Kaida terrortámadásig.

A történelmi tények azt igazolják, hogy több országban és kontinensen, számos alkalommal már 2001. szeptember 11-ét megelõzõen is sor került katonai erõk alkalmazására a terrorizmus ellen. Elegendõ, ha megemlítjük az észak-írországi, a csecsenföldi, a hollandiai, a teheráni, az entebbei, a mogadishui vagy a szomáliai terroristaelleni akciókat, amelyeket zömében katonai erõk hajtottak végre a 70-es és 80-as években.

A téma kutatójának a múlt tapasztalatai is fontosak, de figyelmét mégis a napjainkban is folyó legnagyobb méretû terrorizmus elleni küzdelem eseményei és tapasztalatai kötik le.

Az Egyesült Államok elnökének a „terrorizmus elleni háborút” kihirdetõ 2001. szeptember 12-i beszéde után hatékony és konkrét határozatokat és intézkedéseket léptettek életbe mind az Egyesült Államok, mind a NATO és a partnerállamok kormányai. A hozott határozatok mindenekelõtt az al-Kaida terrorszervezet és az azt támogató országok elleni megtorló lépéseket tartalmazták. Mivel az Afganisztánban hatalmon lévõ tálibok nyújtották a legnagyobb támogatást az al-Kaidának érthetõ, hogy a kezdeti megtorló katonai mûveletek Afganisztán területét és uralkodó köreit, valamint az ott települt al-Kaida erõket érintették.

Az amerikai (USA) és szövetséges erõk egy része már 2001 októberében beérkezett Kabulba és nagy erejû légi-támogatással megkezdték az al-Kaida terrorszervezet és a támogató tálib fegyveres erõk elleni harcot.

Mivel az amerikai katonai vezetés Afganisztánról, mint hadszíntérrõl nem rendelkezett részletes adatokkal, ezért felhasználták az 1979–88-as szovjet–afgán háború tapasztalatait is.

Szovjet tapasztalatok Afganisztánban¹

A szovjet fegyveres erõk közel tíz évig (1979–1988) tartózkodtak afgán területen és folytattak nagy veszteségekkel járó katonai mûveleteket az afgán ellenállás erõi ellen. A harcok során számos tapasztalatot szereztek, amelyek felhasználhatók az USA fegyveres erõk és a szövetséges csapatok katonái által is az afgán területen folyó terrorelleni harccselekményekben.

Vizsgáljunk meg néhányat a szovjet katonai tapasztalatok közül:

• Afganisztán domborzati és idõjárási viszonyai nem tették lehetõvé a páncélos és gépesített csapatok sikeres alkalmazását a gerilla harcot folytató afgán ellenállók ellen. Ezt felismerve, a szovjet katonai vezetés a közel egy évig folytatott sikertelen hadmûveletek után beszüntette a harckocsi és gépesített magasabbegységek, egységek bevetését és helyette könnyû lövész harccsoportok és a különleges rendeltetésû (SPECNAZ) csapatok harci alkalmazására tért át;
• a szovjet katonák nagy többsége nem volt kiképezve a 3000–4000 m magas hegyi körzetekben vívandó harcra. Az afgán ellenálló erõk harcosai otthonosan mozogtak az ismert terepen, és könnyen kivonták magukat a szovjetek csapásai alól;
• nagy problémát okozott a törzsi nyelvjárások hiányos ismerete (ez jelenleg is fennálló hiányosság az USA és szövetségeseinél);
• a szovjet légierõ és rakétacsapatok afgán területen vetették be elõször az ún. „vákuumlõszereket”. Ezek alkalmasak arra, hogy 25–30 m sugarú körben minden épületet teljesen, 80 m sugarú körben pedig részlegesen romboljanak. Magas hegyi körzetben (ritka levegõ) vagy erõs szélben való alkalmazásnál az oxigénhiány miatt erõsen csökkent ezeknek a lõszereknek a romboló hatása;
• a szovjet repülõgép- és helikopter-veszteségek 40–70%-át a 12,7 és a 14,5 mm-es nehézgéppuskák tüze okozta. A kézi légvédelmi rakétákat, rendszerint a repülõterek és helikopterbázisok közelében lévõ hegyekrõl indították a le- és felszálló légi-jármûvekre;
• az afgán gerillacsoportok ellátását gyakran teherszállító tevekaravánokkal oldották meg. Ezek megsemmisítésére a szovjetek harci helikoptereket vetettek be és lesállásokat szerveztek;
• a szállító helikopterekkel bevetett lövészcsoportokat és SPECNAZ alegységeket a támadásra kijelölt objektumtól 3–4 km távolságra, a mélységben tették földre, hogy a feladatot a célobjektum rejtve történõ megközelítése után hajtsák végre, majd a saját erõk felé közeledve, nagy ütemben hagyják el a feladat helyszínét. A szállító helikopterek a bevetés során több leszállást hajtottak végre, hogy leplezzék a valódi földretevés helyét;
• a szovjet erõknek nagy veszteséget és sok problémát okoztak a telepített aknamezõk és az aknacsapdák. Az aknacsapdák egyik típusa az volt, amikor egy, a felszínre, álcázás nélkül lerakott fémtestû aknát számos mûanyag-burkolatú aknával telepítettek körbe. Gyakran került sor házi-készítésû aknacsapdák alkalmazására is, amelyet a tüzérségi és harckocsi lõszerek különbözõ részeinek felhasználásával készítettek el az afgán gerillák.

A szövetséges katonai mûveletek tapasztalatai

2001. december közepén az USA légierõ nagy erejû légicsapásokat hajtott végre a Tora Bora barlangrendszerben rejtõzködõ al-Kaida terroristák és talibán fegyveresek ellen. A hadmûveletet a szövetségesek sikeresnek minõsítették, de a valóság késõbb azt igazolta, hogy az összes al-Kaida és talibán vezetõ már a légicsapások végrehajtása elõtt elmenekült a Tora Bora barlangrendszerbõl.

Ezért döntött Franks tábornok az USA fegyveres erõk Központi Parancsnokságának vezetõje úgy, hogy tanulva a Tora Bora-i eseten, a további (késõbb tervezett) hadmûveleteknél a menekülési útvonalakat és irányokat szövetséges afgán erõkkel zárják le.²

Az al-Kaida terrorszervezet és a támogató talibán fegyveres erõk ellen Afganisztán területén indított szövetséges katonai mûveletek egyik legjelentõsebb hadmûvelete volt az „Operation Anaconda”, amely 2002 márciusában került végrehajtásra a Shah-i-Khot völgyben (Kabul D, kb. 100 km).

A hadmûvelet célja a völgyben települt al-Kaida terrorista és talibán fegyveres csoportok megsemmisítése vagy foglyul ejtése volt.

A hadmûveletben mintegy 2500 szövetséges szárazföldi, zömében a különleges hadviselési erõkhöz tartozó katona (USA, ausztrál, kanadai, új-zélandi, francia, német, dán, norvég és afgán), valamint az amerikai légierõ B–52, F–15 és AC–130 típusú harci repülõgépei, továbbá harci és szállító helikopterei vettek részt. Az amerikai szárazföldi alegységek zöme a 10. hegyi és a 101. légi szállítású hadosztály állományába tartozott.

A hadmûvelet harcászati szintû vezetését a 10. hegyi hadosztály parancsnoka, míg a hadmûveleti irányítást a Központi Parancsnokság parancsnoka, Franks tábornok végezte.

A hadmûvelet igen bonyolult domborzati és idõjárási viszonyok között, 2500–3500 m tengerszint feletti magasságban, mínusz 5–10 fokos hidegben, hófoltokkal borított sziklás terepen került végrehajtásra.

Az ellenség (az al-Kaida terroristái³ és a talibán fegyveresek) 15–20 fõs csoportokban, a terepviszonyokat jól ismerve, kedvezõ védelmet és tüzelési lehetõséget nyújtó barlangokban és sziklafedezékekben készült fel a szövetséges erõk elleni harcra. Fegyvereik zömét 82 mm-es aknavetõk, 57 mm-es hátrasiklás nélküli ágyúk, RPG–7 kézi páncéltörõ fegyverek, továbbá géppuskák, golyószórók és gépkarabélyok tették ki.

A szövetséges erõk parancsnoka a hadmûvelet sikere céljából helikoptereken szállított raj és szakaszerejû erõket vetett be a terroristák állásai ellen. A bevetést megelõzte az amerikai légierõ által mért bombacsapás, valamint az AC–130 típusú repülõgépekrõl 105 mm-es tarackokkal kiváltott tûzcsapás. A terroristák menekülési útvonalait a baráti afgán erõk (az Északi Szövetség) mintegy 500 fõs, harckocsikkal megerõsített alegységeivel tervezték lezárni. Mivel az afgán erõk tervezett terepszakaszra történõ elõremozgását a terroristák lesállások és aknacsapdák felállításával megakadályozták, ezért a szövetséges erõk egyes részeit terven kívül, a menekülési irányok lezárására szolgáló blokirozó állások elfoglalására kellett felhasználni.

A nyolcnapos hadmûvelet lehetõséget adott néhány következtetés levonására, melyek közül a legfontosabbak az alábbiak:

• pontatlan volt a szövetséges felderítés az ellenség tényleges erejének megállapításakor. Az eredetileg feltételezett 150–200 fõ helyett, a mûvelet során kiegészített adatok szerint az ellenség ereje megközelítette a 2000-et;
• a terepet jól ismerõ és megfelelõen kihasználó ellenség sikeresen akadályozta a baráti afgán csapatok beérkezését a hadmûveleti területre és ezáltal szabad menekülési irányokat tartott fent;
• a hegyes-sziklás terepen a terroristák könnyû és kézifegyverei hatásosabbak voltak, mint a szövetségesek B–52 és F–15 típusú harci repülõgépei. A szállítóhelikopterek egy részét kézi légvédelmi rakétákkal, RPG–7 és géppuskatûzzel semmisítették meg a terroristák;
• a hadmûvelet célját a szövetséges erõk nem érték el, az ellenség erõit csak meggyengítették, de nem tudták kiszorítani a völgybõl és a környezõ hegyekbõl.

Franks tábornok, a Központi Parancsnokság vezetõje az ABC-TV csatorna riportere kérdésére válaszolva kijelentette: „…Bizonyára lesz még több hely, ahol nagyon-nagyon jelentõs ellenállással fogunk találkozni…”.⁴

Az ismertetett két nagyszabású katonai mûvelet mellett és után még több jelentõsebb akciót hajtottak végre az USA és szövetséges katonai erõk, ezekrõl azonban nem hoztak nyilvánosságra részletes információkat és így a szerzõ sem tud ezekrõl beszámolni.

Az Afganisztánban folyó katonai mûveletek elõkészítése és végrehajtása számos problémát vetett fel, amelyek közül a jelentõsebbeket az alábbiakban lehet összefoglalni:⁵

A szárazföldi csapatok és a légierõ együttmûködése jelentette az egyik legnagyobb problémát. Mivel a szárazföldi erõk nem összefüggõ arcvonalon és harcrendben, sávhatárok kijelölése nélkül hajtották végre a harcfeladatokat, nem tudtak a támogató légierõ számára szabályozó vonalakat és terepszakaszokat kijelölni, mely megnehezítette a közvetlen légitámogatás feladatainak tervszerû és hatékony végrehajtását.

A katonai mûveletek vezetésének felelõssége kezdetben az USA honi területén (Fort Mc Dill, Florida) települt Központi Parancsnokságra (CENTCOM) hárult. A nagy távolság és a valóságos helyzet pontos ismeretének hiánya sok gondot okozott a célok felderítése, a repülõcsapások és tüzérségi tûz kiváltása, valamint más harcászati szintû feladatok megoldása terén. Ezt kiküszöbölendõ a hadjárat során, a CENTCOM utasította a XVIII. légideszant hadtest parancsnokságát, hogy CJTF–180 megjelöléssel, mint alkalmi harci kötelékparancsnokság vegye át az afganisztáni hadmûveleti területen folyó harctevékenységek vezetését.

Az Afganisztánban folyó terror elleni küzdelem katonai mûveleteiben meghatározó szerepet játszottak és játszanak a különbözõ törzsek fegyveres csoportjai és azok vezetõi, az ún. „hadurak”. Ezek közül az USA vezette szövetségnek a kezdeti mûveletekben (2001. október–november) a legnagyobb segítséget az „Északi Szövetség” mintegy 6000 fõs fegyveres ereje nyújtotta. Az „Északi Szövetség” tálib-ellenes törzsekbõl toborzott harcosai zömében szovjet gyártmányú harckocsikkal vívták a harcot. Legnagyobb sikerüket Mazar-e-Sarif birtokbavétele jelentette.

Ezeknek az erõknek a kiképzését, majd a harcok folyamán a közvetlen légi támogatását az USA különleges mûveleti erõi (SOF= Special Operation Forces) biztosították.

Az afgán baráti erõkkel való sikeres együttmûködést azonban jelentõsen gátolta a nyelvismeret hiánya, valamint az afgán törzsek vezetõi közötti folyamatos hatalmi torzsalkodás, a laza fegyelem és a tervekben rögzített harci feladatoktól való gyakori eltérés.

A törzsi vezetõk, a „hadurak” közötti hatalmi harc alapvetõ oka a kábítószer-termelésbõl és kereskedelembõl származó hatalmas pénzösszegek elosztása körüli ellentétek voltak. Afganisztán a világ ópiumtermelésének legnagyobb részét – egyes források szerint 70–75%-át – adja. A kábítószer-kereskedelembõl befolyt pénz jelentõs része az al-Kaida terrorakcióit támogatta és támogatja napjainkban is.

Az USA által vezetett szövetséges katonai mûveletek Afganisztánban szétzilálták a talibán hatalmat és az általa támogatott al-Kaidát arra kényszerítették, hogy elhagyja a kényelmes és biztos afgán bázisait, ahol kiképzést folytatott és akcióit elõkészítette.

A globális terrorelleni akciók során elfogtak kb. 3000 feltételezett al-Kaida terroristát, továbbá a szervezet vezetõinek a felét (30 fõt).⁶ Ennek ellenére, a tények azt bizonyítják, hogy az al-Kaida tovább él és igen agresszív tevékenységet folytat. A 2001. szeptember 11-e után életbeléptetett USA, brit és NATO belbiztonsági és katonai intézkedések hatására átcsoportosította erõit és akcióinak irányát. Az elmúlt több mint két éves idõszakban nem próbálkozott terrorakció végrehajtásával az USA, az Egyesült Királyság és a fõbb NATO-tagállamok területén, hanem inkább a nyugatbarát arab államok (Szaúd-Arábia, Marokkó) és a könnyebben megközelíthetõ NATO-tagállamok (Görögország, Törökország és Spanyolország) ellen hajtott végre sok áldozattal járó támadásokat.

Nemzetközi szakértõi értékelések szerint az al-Kaida alapbázisai és szervezetei ellen Afganisztánban 2001 októberében indított katonai mûveletek hatására Oszama bin Laden elrendelte az al-Kaida átcsoportosítását. Az átcsoportosítás során a terrorszervezet vezetõit, akciócsoportjait és kiképzõbázisait olyan ázsiai, közel-keleti és afrikai országokban (pl. Pakisztán, Indonézia, Szíria, Jemen, Egyiptom, Kenya, Szomália, stb.) telepítették, ahol a helyi lakosság (és gyakran a kormány) nyugat-ellensége lehetõvé tette a terrorszervezet felkészülését újabb terrorakciókra. A Military Balance értékelése szerint az al-Kaida napjainkban több mint 60 országban van jelen, több mint 18 000 terroristával.⁷ Az átcsoportosítással megõrizte a vezetés folyamatosságát és hatékonyságát, amit az idõközben végrehajtott terrorakciók igazolnak.

Bebizonyosodott, hogy ez a terrorszervezet igen rugalmas, jelentõs nemzetközi és helyi támogatást élvez, amelyet tovább erõsít a rendelkezésére álló pénzforrások bõsége.

Az al-Kaida és a többi nemzetközi terrorszervezet rugalmasságát az is biztosítja, hogy nincs szükségük nagy, bonyolult infrastrukturális bázisokra, csupán olyan kisméretû épületekre és rejtekhelyekre, ahol tárolják a fegyvereket és elõkészítik a robbanóanyaggal és más eszközökkel végrehajtandó akciókat.

Az akciók elõkészítése felderítésének megakadályozása céljából beszüntették az elektronikai eszközök (a mûholdas-összeköttetési eszközök, rádiók, rádiótelefonok és az Internet) használatát. Napjainkban elsõsorban a személyes összeköttetést és a futárokat, esetleg a Katarból sugárzó al-Dzsazira televízió adó rejtjelzett adásait alkalmazzák az akció-parancsok és fontos információk továbbítására.

Az al-Kaida továbbra is fenn akarja tartani létezésének és aktív akcióképességének nemzetközi elismertségét, s ennek érdekében tervez és hajt végre esetenként olyan terrorakciót, (az al-Kaidát elismerõ vagy támogató országok területén), amelynek egyetlen célja a világ közvéleményének figyelmeztetése az al-Kaida létezésére.

A fent leírtakból eredõen valószínû, hogy sajátosan és még nehezebben felderíthetõen következnek be az al-Kaida terrorakciói a közeljövõben.

Várható, hogy a feszes és folyamatos központi irányítás hiányában vagy annak lazulása esetén a helyi (esetleg az „alvó”) al-Kaida csoportok és sejtek gyakrabban hajtanak végre terrorakciókat az önállóan és alkalmilag kiválasztott célok ellen. Ez elvezethet a szervezeten belüli káoszig is, melynek következményeit nehéz elõre kiszámítani.

A nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben egyre fontosabb szerepet betöltõ katonai erõk felkészítése, felszerelése és bevetése folyamatos felülvizsgálatra és módosításra szorul. Ezeket a felülvizsgálatokat és módosításokat az erre hivatott szakértõk javaslatai alapján teszik meg a nemzetközi szervezetek és az egyes államok kormányai.

Ennek voltunk tanúi 2002 novemberében a prágai NATO-csúcsértekezlet határozatait követõen, majd 2004 nyarán az isztambuli csúcs döntéseivel kapcsolatban.

Az isztambuli NATO csúcs (2004. jún. 28–29.) egyik figyelemkeltõ megállapítása volt az, hogy „…a NATO eddigi tevékenysége Afganisztánban nem felelt meg mindenben a várakozásoknak, s nem sikerült teljesíteni a vállalt célkitûzéseket…”. Ennek okát a NATO fõtitkára abban látja, hogy a NATO-tagállamok sem létszámban, sem felszerelésben nem biztosították az afganisztáni katonai mûveletek sikerét, amely erõk jelenleg sem képviselnek elrettentõ erõt.

A NATO szeretné kiterjeszteni a katonai mûveleteket Kabulon kívülre is, s ezért akarja növelni a NATO erõk létszámát. Ugyanakkor nem kívánják a kabuli hatóságok jogait korlátozni és mindenképpen el akarják kerülni a helyi hadurakkal való összetûzést.

A katonai mûveletek kiterjesztéséhez növelni kell az Afganisztánban tevékenykedõ katonai erõ nagyságát. Az Egyesült Államok friss erõkkel váltja az Afganisztánban harcoló erõit, a NATO 2800 fõvel kívánja megerõsíteni Afganisztánban a jelenlegi 6500 fõs ISAF erõt. Magyarország egy felderítõszázad 125 fõs állományával járult hozzá az ISAF erõinek növeléséhez.

Következtetések

A terrorizmus elleni harc katonai tapasztalatainak összegzéseként az alábbiakat lehet megállapítani:

• a 21. század kezdetén a fejlett demokráciákat, velük együtt hazánkat, Magyarországot fenyegetõ legnagyobb veszély a nemzetközi terrorizmus;
• a 21. századi nemzetközi terrorizmus gyökeresen különbözik a korábbi korok terrorizmusától mind erõi nagyságát, mind eszközeit és módszereit tekintve, ezért a korábbiaktól eltérõ kezelést követel. A nemzetközi terrorizmus elleni harcot nem lehet korunkban és a jövõben kizárólag a rendvédelmi erõkre hárítani, mivel azok nem rendelkeznek a honi területtõl nagy távolságra folytatott eredményes harchoz szükséges feltételekkel;
• a terrorizmus ellen, egyes európai országokban, már 2001 szeptembere elõtt is vetettek be katonai erõket. A brit, a holland, az orosz és más államok kormányai már hosszabb ideje alkalmaztak katonai alakulatokat a terroristák ellen;
• az amerikai nemzeti katonai stratégia és a NATO stratégiai koncepció a jövõben az aszimmetrikus kihívásokat, azon belül a terrorizmust tekinti a fõ veszélynek, amelyek elhárítására a katonai erõket fel kell készíteni;
• a nemzetközi terrorizmus elleni harc nem lehet egyetlen állam feladata, mivel korunk terrorizmusa számos államra, esetenként az egész fejlett világra kiterjedõ akcióhálózattal és támogató szervezettel rendelkezik;
• a fejlett országok terrorizmusellenes lépései mellett tapasztalható az, hogy a világ többi állama, pl. Oroszország és Kína is fokozatosan felismeri az ilyen összefogás szükségességét;
• korunk terrorizmusa ellen eredményes harc csak a katonai erõk határozott és sikeres mûveleteivel oldható meg. Mindent meg kell tenni a terrorakciók megelõzése érdekében. A 2001 szeptembere elõtt a terrorizmus ellen alkalmazott erõk, eszközök és eljárások korunkban nem képesek megakadályozni a nemzetközi terrorszervezetek akcióit és az újabb akciók elõkészítését. Ezért új, jobban felkészült katonai erõkre, új és hatékonyabb eszközökre, új és sikeresebb harci eljárásokra van szükség a nemzetközi terrorizmus elleni közdelemben;
• a nemzetközi terrorizmus elleni harc katonai tapasztalatainak legfontosabb forrását jelenleg az Afganisztánban folyó katonai mûveletek képezik. Ezek folyamatos figyelemmel kísérése és elemzése segíti a katonai erõk felkészítését a terrorizmus elleni eredményes küzdelemre;
• a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben egyre fontosabb szerepet betöltõ katonai erõk felkészítése, felszerelése és harci alkalmazása megköveteli a múltban lezajlott és jelenleg folyó terrorellenes katonai mûveletek tapasztalatainak folyamatos és részletes értékelését, elemzését, újabb és jobb eszközök, valamint hatékonyabb harci eljárások kidolgozását. Ehhez szükség van olyan szakértékbõl álló munkacsoportok létrehozására, amelyek kizárólagos feladata a terrorizmus elleni küzdelem nemzeti és nemzetközi tapasztalatainak feldolgozása és az eredményesebb küzdelmet biztosító javaslatok kidolgozása.

FELHASZNÁLT IRODALOM

1. The Military Balance 2003–2004, The Interational Institut for Strategic Studies, London, Oxford University Press, Oktober 2003.

2. A. Geibel: Operation Anaconda, Military Review, Maj–Jun 2002.

3. M. Findlay: SOF on the Contemporary Battlefield, Military Review, Maj–Jun 2003.

4. A. A Stahel: Drogenbau und – handel am Beispiel von Afghanistan, Allgemeine Schweizerischen Militarzeitschrift Nr. 7–8, juli 2002.

5. The Prague Summit and NATO’s Transformation, NATO Public DD., Brussels. 2002. nov.

1 Timothy Gusinov: Soviet Special Forces (SPETSNAZ): Experience in Afghanistan Military Review,
Mar–Apr 2002 pp. 105–107. «

2 Operation Anaconda, Military Review, 2002 Maj–Jun. «

3 Az al-Kaida terroristák zömét arab, csecsen, üzbég és pakisztáni nemzetiségû harcosok képezték. «

4 Military Review, 2002 Maj–Jun p. 76. «

5 SOF on the Contemporary Battlefield, Military Review, Maj–Jun 2003. «

6 The Military Balance 2003–2004, pp. 354–357, IISS, London, Oxford University Press. «

7 The Military Balance 2003–2004, p. 355 «

« Vissza a 2004/3-4. Tartalomhoz