BIZTONSÁGPOLITIKA
Gyarmati István1
A Magyar Honvédség az Európai Unióban
Magyarország az Európai Unió tagja. Igen sok szó esik ezzel kapcsolatban arról, ez milyen kötelezettségekkel és lehetõségekkel jár a magyar gazdaság és társadalom számára, de igen keveset beszélünk arról, mit jelent a tagság a honvédelem, a Magyar Honvédség számára. Ez tulajdonképpen érthetõ, és részben annak tudható be, hogy a magyar politikai elit és közvélemény általában sem érdeklõdik a honvédelem iránt. Ez ugyan súlyos hiba és igen komoly következményekkel jár, de nehéz rajta változtatni, különösen, mivel ez a helyzet igen kényelmes a politika számára, hiszen legalább ezen a területen nincs lépéskényszerben. Különösen érthetõ az érdektelenség az Európai Unió vonatkozásában, hiszen a honvédelem távolról sem tartozik az Európai Unió leglényegesebb területei közé (egyelõre), de az Európai Unió katonai együttmûködése egyébként is még gyerekcipõben jár és messze háttérbe szorul – különösen a magyar gondolkodásban – a NATO mögött.
Újszerû kihívások és a haderõ jellege
Az alapvetõ kérdés az, hogy hogyan lesz képes a Magyar Honvédség, s tágabb értelemben a magyar honvédelem és biztonságpolitika alkalmazkodni a 21. század egyre nyilvánvalóbban óriási és teljesen újszerû kihívásaihoz. Azt kell eldönteni: milyen válaszokat és megoldásokat tudunk majd találni a fenyegetõ veszélyek elhárítására; mindeközben hogyan tudunk majd integrálódni a minden bizonnyal hamarosan kialakuló és megizmosodó európai biztonságpolitikai együttmûködésbe (amelynek léte és hatékonysága életfontosságú, ha a demokratikus világ szembe akar szállni a puszta létét is megkérdõjelezõ fanatikus, elõbb-utóbb tömegpusztító fegyverekkel rendelkezõ és azt használni kívánó terrorista csoportokkal).
A Magyar Honvédség szerepének elemzésekor, természetesen, a saját helyzetünkbõl kell kiindulni és levonni a megfelelõ következtetéseket. Ennek a közhelynek a hangsúlyozása azért nagyon fontos, mert tudnunk kell, hogy azok a következetések, amelyeket saját magunk és a legtöbb európai állam és haderõ számára levonunk, messze nem tekinthetõek általánosnak. Míg például Európában majdnem minden állam nyugodtan lemondhat a hagyományos területvédelemrõl és az azokhoz szükséges „maradványerõkrõl”, addig ez a világ számos más területén messze nem igaz (nehéz lenne meggyõzni a dél-koreai, a tajvani, a pakisztáni vagy a kongói vezetést, hogy országa nyugodtan lemondhat a területvédelmi erõkrõl, hiszen területét és szuverenitását nem fenyegeti semmilyen veszély).2
Számos országban, köztük Magyarországon is heves vita folyik arról, le szabad-e mondani a területvédelemrõl, hiszen bizonyos katonai képességek felszámolása viszonylag könnyû, de ha szükség esetén újra létre kellene hozni ezeket, akkor az sokáig tartana és egyáltalán nem biztos, hogy adott esetben lenne rá idõ. Azaz, mi történik, ha a biztonsági helyzet megváltozik Európában, környezetünkben, és mégiscsak szükség lenne területvédelmi erõkre.
A kérdés felvetése általában indokolt, hiszen senki se láthatja évizedekre elõre, hogyan alakul egy adott térség biztonsági helyzete. Természetesen jogos Magyarország számára is, különösen azért, mert egyúttal a kötelezõ sorszolgálat intézményének eltörléséhez is kötõdik. Magyarországon, sajnos, e kérdésrõl nem szakmai, hanem pártpolitikailag motivált ideológiai vita folyik, amely mindkét oldalon nélkülözi a szakszerûség fontos elemeit. Ha ez utóbbi tényt figyelmen kívül hagyjuk, akkor a kérdés általában úgy tehetõ fel, hogy a területvédelmi erõkrõl való lemondás nem veszélyezteti-e egy esetleges jövõbeni fordulat esetén az ország biztonságát. Magyarország esetében konkrétan az a kérdés, hogy a létrehozandó erõk képesek lesznek-e garantálni az ország biztonságát, vagy csak – mint néhányan állítják – expedíciós erõként lesznek alkalmazhatóak.
A vita lényege annak megértése, hogy a hagyományos területvédelmi erõk a hadviselés forradalmának korában akkor sem alkalmasak még eredeti feladatuk, a területvédelem ellátására sem, ha ragaszkodnak fenntartásukhoz, hiszen a hadviselés az elkövetkezõ évtizedben olyan gyökeresen fog tovább változni, hogy a hagyományos területvédelmi erõk megsemmisítése gyerekjáték lesz a modern, a hadviselés forradalmának vívmányait alkalmazó, hálózatközpontú hadviselésre alkalmas erõk számára.3
A kérdést úgy feltenni, hogy meg kell-e tartani a hagyományos területvédelmi erõket vagy át kell térni az alapvetõen expedíciós célokat szolgáló erõkre, azt mutatja, hogy alapvetõ szakmai ismeretek hiányoznak a vitából, mind azok részérõl, akik a területvédelem feladásától féltik az ország biztonságát, mind pedig azok részérõl, akik vehemensen hangoztatják, hogy területvédelemre nincs szükség, s ezért a létrejövõ erõknek nem is feladata az ilyen jellegû hadviselésre való felkészülés.
Az igazság az, hogy mindkét feladat ellátásához lényegében ugyanazokra a hálózatközpontú hadviselésre alkalmas erõkre van szükség, a különbség csak igen kicsi, hiszen például nagytávolságú szállítóeszközökre nyilvánvalóan csak expedíciós haderõk kialakításához van szükség. A magyar vita pedig különösen tragikomikus: úgy tûnik, mintha arról lenne szó, „feláldozzunk-e” egy jól mûködõ területvédelemre alkalmas hadsereget a reform, az expedíciós erõk kialakításának oltárán. Holott nem errõl van szó, hanem arról, hogy egy feladatát ellátni képtelen, lepusztult, demoralizált hadsereg helyén teremtünk-e valami újat, s az milyen legyen. Sajnálatos, hogy sem a politikai feladatszabásban, sem a katonai felsõ vezetés döntés-elõkészítésében nem alakult ki ez a szemlélet, és eluralkodott az ideologikus vitaszellem, amelyhez különbözõ katonai szakemberek különbözõ szakmai ideológiákat szolgáltatnak ahelyett, hogy a világ alapvetõ trendjeibõl kiindulva határoznánk meg, milyen haderõre van szükségünk (természetesen, az anyagi korlátok figyelembevételével).
Ennek a hozzáállásnak megint az lesz az eredménye, hogy a haderõ még meglevõ maradványait is tovább romboljuk, végképp eljátsszuk azoknak a tisztességes, jobb sorsra érdemes katonáknak a bizalmát és hitét is, akik máig csodával határos módon megmaradtak a hadseregben. Ráadásul az önkéntes hadsereg egyébként helyes, de elsietett és különösen szakmailag megalapozatlan és elõkészítetlen bevezetésével azt fogjuk elérni, hogy a be nem hívott sorkatonák helyett nem lesznek önkénteseink – ami, persze, a haderõ tényleges képességeit nem fogja negatívan érinteni, hiszen néhány ezer sorkatona alig jelentett valamilyen képességet.
A haderõ feladata a globális terrorizmus elleni harcban
A Magyar Honvédség Európai Unión belüli szerepének megértéséhez elõször, természetesen, azt kell megvizsgálni, hogy Európának milyen haderõre van szüksége és azt hogyan képes megteremteni. A haderõt pedig a fenyegetések határozzák meg. Az elsõ kérdés tehát: milyen fenyegetésekkel kell Európának szembenéznie, amelyek katonai erõ igénybevételét tehetik szükségessé.
A ma már-már közhelyszerû válasz erre a kérdésre a terrorizmus, amely azonban leegyszerûsítõ és félrevezetõ, hiszen a terrorizmus nem ellenség, hanem az ellenség harcmódja. Azé az ellenségé, amely egy eltorzított, agresszív vallási ideológia (a fundamentalista, nacionalista iszlám) jegyében meg akarja semmisíteni a számára valóban veszélyes, a modernizáció és a globalizáció vezetõ erejét jelentõ és annak elõnyeit nagymértékben élvezõ fejlett, demokratikus, posztindusztriális, posztmodern társadalmakat. Ennek az ellenségnek a harcmodora a globális – nemzetközi – terrorizmus. Ez az ellenség – számos diktatórikus elõdjéhez hasonlóan – a világ meghódítására törekszik, ellenségeit alacsonyabbrendûeknek tekinti és meg kívánja semmisíteni. Mindeközben nem riad vissza a tömeggyilkosságtól sem, sõt: minél nagyobb pusztítást okoz, annál eredményesebbnek tartja magát.4
Ezzel a törekvéssel nem lehet tárgyalni, ezekkel a terroristákkal nem lehet kiegyezni, azon egyszerû oknál fogva, hogy számukra semmi más eredmény nem elfogadható, mint az ellenség teljes megsemmisítése. Ez, természetesen, nem jelenti azt, hogy a globális terrorizmus egész tömegbázisát ellenségnek kellene tekinteni. Éppen ellenkezõleg: hosszabb távon a terrorizmus elleni harc legfontosabb eleme azoknak a társadalmaknak a modernizálása, megszabadítása a fundamentalizmus terrorjától, amelyek jelenleg támogatják és ünneplik a terroristákat. Ez azonban hosszú folyamat, amelyben a haderõnek csak nagyon korlátozott, kiegészítõ szerepe lehet, s ennél fogva a kérdés kifejtése meghaladja ennek a cikknek a terjedelmét.
A terrorizmus azonban komplex jelenség, s az ellene való küzdelem is az. Mindenekelõtt azt kell tudomásul venni, hogy a siker reményében csak akkor lehet ellene harcolni, ha horizontálisan és vertikálisan is integráljuk erõinket, azaz ha az állam rendelkezésére álló minden – katonai és nem-katonai – erõt bevetünk, azok felhasználását szorosan koordináljuk és mindezt szigorú nemzetközi együttmûködésbe illesztjük. Ez azt is jelenti, hogy a biztonsági szektor egyes elemeinek szerepében és a köztük fennálló együttmûködésben számos korábbi alapelvet is meg kell kérdõjelezni és meg kell változtatni.
Majdnem mindenki elismeri – szóban –, hogy a terrorizmus elleni harc nemzetközi együttmûködést és a katonai és nem-katonai eszközök integrációját követeli meg. A gyakorlatban azonban sokkal kevesebb történik. A legláthatóbb különbségek az európai országok (többsége) és az Amerikai Egyesült Államok között vannak, hiszen minden szóvirág ellenére az amerikaiak – legalábbis a jelenlegi adminisztráció – a katonai erõt túlértékelik és ennek megfelelõen (is) egyoldalú megoldásokra hajlanak, míg az európaiak a nem-katonai eszközök mindenhatóságában hisznek és ennek megfelelõen (is) elõnyben részesítik a többoldalú keretekben foganatosított lépéseket, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan a hatékonyság rovására megy.
A terrorizmus elleni harcnak számos frontja van, a legtöbb ezek közül nem is látható. Itt és most csak felsorolásszerûen térek ki rájuk: hírszerzés, pénzügyek, gazdaság, diplomácia, rendõrség, ügyészség, bíróság – és hadsereg. Arra sincs idõ és hely, hogy a multilateralizmus és a nemzetközi jog rejtelmeibe mélyedjünk, annak ellenére, hogy ezek igen relevánsak a katonai erõ alkalmazása szempontjából. Itt és most csak annak kijelentésére szorítkozom, hogy a hatékonyság szempontjainak a globális terrorizmus elleni harcban fokozott jelentõségük van, hiszen egy meg nem hiúsított terrorista merényletnek akár beláthatatlan következményei is lehetnek. Ez különösen akuttá teszi a problémát, hiszen a nemzetközi közösség elõtti ilyen jellegû kihívások teljesen újszerûek, sem a nemzetközi jog, sem a nemzetközi intézmények nem ilyen kihívások kezelésére jöttek létre, és ezért arra csak igen korlátozottan alkalmasak. Mindez azt jelenti, hogy a következõ években (évtizedben) bizony ad hoc megoldásokra kell majd támaszkodnunk, amelyek sok esetben egyoldalúak lesznek és nem mindig fognak teljes mértékben megfelelni a nemzetközi jog elõírásainak.
Mi lehet a haderõ feladata a globális terrorizmus elleni háborúban és ehhez milyen katonai erõre van szükség. A terrorizmus elleni harc katonai vonatkozásai, csakúgy mint minden modern, 21. századi háború elemei általában lényegesen különböznek a korábbi hadviseléstõl. Sajátosságai között elõször azt kell említeni, hogy – gyakorlatilag minden korábbi háborútól eltérõen – a 21. században nem egynemû erõk csapnak össze. Ennek az az oka, hogy a világ fejlõdése egyszerre produkált korábban soha nem látott egyenlõtlenségeket és ugyanakkor gyorsütemû globalizációt.
Ma a világban egymás mellett léteznek premodern, modern és posztmodern társadalmak, amelyek viszonya a konfliktusok megoldásához és a hadviseléshez gyökeresen eltér. A premodern társadalmakban a konfliktusok megoldásának alapvetõ legitim eszköze az erõ alkalmazása, míg ezekben a társadalmakban a kompromisszum csak a gyengeség jeleként értékelõdik és minden megállapodás csupán idõleges, amely a konfliktust nem az egyik fél teljes megelégedésére és a másik fél vereségével zárja le. Ugyanakkor a modern és még inkább a posztmodern társadalmakban – a társadalmakon belül és társadalmak között egyaránt – a konfliktusok megoldásának alapvetõ eszköze a kompromisszum- és konszenzus-keresés, a tárgyalás, és a megállapodások rendszerint egyik felet sem elégítik ki teljes mértékben, de mindkét fél többnyire elégedett azzal, hogy megállapodtak, megoldották a konfliktust és nem csak erõgyûjtésre használja fel a tárgyalásos megoldás kínálta szünetet. Ebbõl következik, hogy ezek az eltérõ minõségû társadalmak nem igazán képesek kommunikálni egymással, ugyanazokat a tényeket eltérõen értelmezik és a létrejövõ megállapodások legjobb esetben is csak ideiglenesek.
Maga a hadviselés is tükrözi ezeket a különbségeket. A 21. században a szemben álló felek között óriási különbségek lehetnek nemcsak civilizációs tekintetben és a társadalmi fejlettség szintjét tekintve, hanem a hadviselésben alkalmazott elvek, eljárások, fegyverzetek, a háború alapvetõ szabályainak tekintetében is. Ráadásul ezek az eltérések nem is mindig szimmetrikusak, azaz a premodern társadalmak elveit alkalmazó erõk rendelkezhetnek a posztmodern társadalmak fegyvereivel is. Ez hihetetlen veszélyeket hordoz magában. A történelem korábbi idõszakaiban ugyanis azok a társadalmak és hadseregek, amelyek a premodern viszonyoknak megfelelõen viszonyultak az emberi élet értékéhez, és ennek megfelelõen teljesen gátlástalanul alkalmazták a rendelkezésükre álló haditechnikát, a technika akkori fejlettségébõl adódóan csak igen korlátozott pusztítást voltak képesek elérni. Ma ez nem így van: az emberi életet semmibe vevõ kultúrákhoz tartozó erõk is rendelkezhetnek az emberiség megsemmisítésére alkalmas fegyverekkel, és saját eljárásaik és elveik alapján semmi ok nincs annak feltételezésére, hogy azokat ne alkalmaznák, ha rendelkezésükre állna és azt érdekeik úgy kívánják.
Ennek megfelelõen a posztmodern országok hadseregeinek minden lehetséges háborúfajta megvívására készen kell állniuk, hiszen sose tudhatjuk, hogy az ellenség milyen harcmodort fog alkalmazni. Ez, természetesen, nem azt jelenti, hogy nekünk mindig pontosan ugyanolyan erõk és eljárások alkalmazásával kell válaszolnunk, mint amit az ellenség alkalmaz, de azt igen, hogy rendelkeznünk kell mindenfajta kihívásra adandó válasszal, beleértve a háború megvívásához szükséges erõket, fegyverzeteket, felszerelést, kiképzést és eljárásokat is.
Ez hihetetlen rugalmasságot követel mind a politikusoktól, mind pedig a katonáktól. A politikai vezetésnek tudomásul kell vennie, hogy számos – korábban axiómának tekintett – elvet felül kell vizsgálni és eközben fokozott figyelmet kell fordítani arra, hogy a védekezés jegyében ne sérüljenek súlyosan alapvetõ szabadságjogaink.
Véleményem szerint a 21. században egyre inkább elmosódik a különbség külsõ és belsõ biztonság között. Ennek megfelelõen közelednek egymáshoz a rendõrség és a hadsereg funkciói. A hírszerzés és elhárítás kiemelkedõen fontos szerepénél fogva a titkosszolgálatok integrálása egy egységes honvédelmi rendszerbe elengedhetetlen. Ez azzal is jár, hogy elmosódik a különbség a titkosszolgálatok és a rendõrség között.5 Mindennek az a következménye, hogy soha nem látott mértékû és mélységû koordinációra van szükség a biztonsági szektor különbözõ elemei között, amely elõbb-utóbb felveti egy rendkívül széles hatáskörû „biztonsági minisztérium” létrehozásának szükségességét.6
A biztonsági minisztérium koncepciója azonban rendkívül ellentmondásos, különösen a volt kommunista országokban, ahol ez a koncepció és fogalom igen szorosan kötõdik a totalitáriánus államhoz. Mindezzel együtt a koordináció és az együttmûködés kulcskérdés, és azt is tudomásul kell venni, hogy amíg egymás mellé rendelt szereplõkrõl van szó, addig a koordináció sosem fog hatékonyan mûködni. A biztonsági szervek esetében kizárólag tiszta alá-fölérendeltségi viszonyokon alapuló együttmûködés lehet hatékony. Ezért úgy gondolom, hogy az emberi szabadságjogok megõrzésének kérdését nem ebben a szervezeti keretben kell keresni, hanem a biztonsági szervek felügyeletében, jogosítványaik világos körülhatárolásában, hatékony ellenõrzésében és – rendkívül fontos – totális depolitizálásában, amely nélkül a biztonsági szervek nemcsak feladataik hatékony ellátására nem lesznek képesek, de mindig fel fog merülni a (párt)politikai célokra való felhasználásuknak legalábbis a gyanúja, ami pedig egyenlõ a mûködésükre kimondott halálos ítélettel.
A hálózatközpontú hadviselésrõl
A hadsereg egyetlen módon lehet képes az új kihívások kezelésére: ha hajlandó elfogadni és végrehajtani azokat a forradalmi változásokat, amelyeket a hadviselés forradalmának technológiája lehetõvé tesz, de amelyek teljesen más jellegû hadsereget követelnek meg, mint a mostaniak. Meg kell érteni, hogy a változások nem vezethetõek le lineárisan a jelenlegi haderõbõl. Számos területen radikális változásokra van szükség, ami egyes kultúrák teljes eltûnését és újak feltûnését eredményezi. A kulcskérdés a hálózatközpontú hadviselés koncepciójának megértése és meghonosítása, hiszen enélkül nem leszünk képesek bekapcsolódni a nemzetközi együttmûködésbe, mindig hátrányban leszünk nemcsak szövetségeseinkhez, de – s ez sokkal fontosabb – ellenségeinkhez képest is. Ráadásul elszalasztjuk annak lehetõségét is, hogy megteremtsük az új értelmezésû honvédelem – nevezzük ezt, mondjuk komplex honvédelemnek – rendszerét és az ehhez szükséges törvényi és intézményi hátteret és erõket.
A hálózatközpontú hadviselés legfontosabb eleme az információk megszerzésének és felhasználásának radikálisan új módja, amely gyökeresen átalakítja a haderõ vezetési rendszerét is, hiszen lehetõvé teszi, hogy minden információ a vezetés minden szintjén egyidõben álljon rendelkezésre és ennek megfelelõen a döntések mindig a lehetõ leggyorsabban és a lehetõ legalacsonyabb szinten történjenek. Ez lehetõvé teszi a minimális erõ alkalmazását is, elkerüli a „baráti tûzbõl” esetleg adódó problémákat, minimálisra redukálja saját veszteségeinket és a járulékos pusztítást is.7
Ilyen körülmények között még az ellenség erõinek pusztítása sem feltétlenül szükséges, hiszen a totális információs fölény birtokában lehetõség nyílik viszonylag kis pusztítással járó eljárások alkalmazására, az ellenség megvakítására, megsüketítésére és megbénítására, ami azt eredményezheti, hogy nagyméretû összecsapásokra már nem is kerül sor.
Ilyen hadmûveletekre, természetesen, csak akkor kerül sor, ha nagyméretû haderõvel rendelkezõ ellenséggel állunk szemben. A terrorista csoportok nem ilyenek. Ezzel együtt a hálózatközpontú hadviselésre felkészült erõk nagy hatékonysággal vehetik fel a harcot ellenük is, hiszen a villámgyorsan rendelkezésre álló nagypontosságú információk révén lehetõség nyílik az ellenség korai felderítésére és megsemmisítésére is. Ez a technológia könnyen átültethetõ nem-katonai jellegû feladatok végrehajtására is, mint például az integrált határvédelmi rendszer létrehozása és mûködtetése, vagy akár nagyobbméretû rendõrségi feladatok végrehajtása, hiszen a rendszer által szolgáltatott információ birtokában különbözõ reakciók lehetségesek, amelyek közül a katonai reakció csak egy a sok közül.
A haderõnek – s adott esetben a civil intézményeknek is – azonban képesnek kell lennie arra, hogy a befolyó hatalmas információmennyiséget hatékonyan kezelje. Ez csak akkor lehetséges, ha megfelelõ struktúrát, parancsnoki vezetési rendszert alakítunk ki, a katonákat pedig kiképezzük az információk megértésére, feldolgozására, hasznosítására, a szükséges döntések meghozatalára és végrehajtására. Semmit sem ér a nem napra-, hanem percrekész információ, ha a döntéshozatal centralizált és a döntés meghozatala és közvetítése a végrehajtónak továbbra is hosszú idõt vesz igénybe. Ennek megfelelõen a haderõt gyökeresen át kell szervezni annak érdekében, hogy alkalmas és képes legyen a feladata végrehajtására.
A hálózatközpontú hadviselésre képes haderõben a döntéshozatal lényegesen alacsonyabb szinten történik, mint bármelyik jelenlegi haderõben, hiszen az információk a vezetés minden szintjén rendelkezésre állnak. Éppen ezért a döntések végrehajtásához szükséges eszközöknek hozzáférhetõeknek kell lenniük a különbözõ vezetési szintek számára. A hálózatközpontú haderõ nagy önállóságú egységekre épül, amelyek szinte tetszés szerint kombinálhatóak a feladata kívánta struktúrában és méretben. Eltûnnek a haderõ- és fegyvernemek, az egyes harcos kiképzésének magába kell foglalnia a magasszínvonalú fizikai harcra való kiképzést és a számítógép illetve számítógép-vezérelte eszközök mûködtetéséhez szükséges tudás és képességek elsajátítását egyaránt. Kissé leegyszerûsítve a hálózatközpontú hadviselésre kiképzett katona egyszerre számítógép-szakértõ és ranger.
Ilyen hadsereg természeténél fogva csak önkéntes hadsereg lehet. De nincs is szükség sorkatonaságra, hiszen ez a haderõ – megfelelõ kombinációban – ugyanúgy alkalmas a terrorista csoportok elleni hadviselésre, mint a nagyméretû expedíciós háborúban való részvételre, vagy a saját ország területe elleni támadásban részt vevõ erõk visszaverésére. Ez a hadsereg egy feladatra azonban nem alkalmas: nem képes arra, hogy megszálljon és pacifikáljon egy viszonylag nagy kiterjedésû országot, területet, hiszen létszáma, kiképzettsége stb. ezt nem teszi lehetõvé. Ez a hadsereg nem lesz képes az algériai vagy a vietnami háborúhoz hasonló háborúk megvívására, mint ahogy látjuk Irakban is, hogy az amerikai – egyébként önkéntes – hadsereg már ma sem képes ilyen jellegû háború megvívására és megnyerésére.
Az európai közös haderõ alapgondolata igen modern elképzelésre épül. Mivel az Európai Unió nem szövetségi rendszer, nem készül tagjainak közös védelmére, ezért megengedheti magának azt a „luxust”, hogy tagjai haderõinek kizárólag azzal a részével foglalkozzon, amelyek expedíciós mûveletekben vesznek, vennének részt. Ennek megfelelõen az Európai Unión belüli katonai együttmûködés – a NATO-tól eltérõen – a nemzeti haderõknek csak rendkívül kis részét érinti közvetlenül, de azokkal szemben magas követelményeket támaszt.
Az európai közös haderõ lehet autonóm, a NATO-tól független erõ – meggyõzõdésem szerint lesz is. De semmi esetre sem hagyhatja figyelmen kívül azt, ami a NATO-ban történik. Nem is hagyja: a közös európai haderõ alapvetõen NATO-tapasztalatokra, eljárásokra épül. Ennek megfelelõen az Európai Unió-beli tagság nem támaszt vadonatúj követelményeket Magyarországgal, a Magyar Honvédséggel szemben. Egyetlen egyet kivéve: a NATO-tól eltérõen az Európai Unió egy átfogó, helyenként nemzetek feletti integráció, amelynek akaratérvényesítõ képessége a tagállamokkal szemben minõségileg más. Ha Magyarország, ne adj’ Isten, úgy szerepelne katonai teljesítményét tekintve az Európai Unióban, ahogy a NATO-ban, annak sokkal súlyosabb negatív következményei lennének számunkra. Csak remélni lehet, hogy erre nem kerül sor.
1 Dr. Gyarmati István nagykövet, az Euroatlanti Integrációért és Demokráciáért Alapítvány kuratóriumának elnöke. «
2 Számos esetben igen nehéz az angol kifejezés magyar megfelelõjét megtalálni. A maradványerõk az angol „legacy forces” elfogadhatónak ítélt megfelelõje. «
3 A Network Centric Warfare, amelyet itt hálózatközpontú hadviselésnek fordítottam, a 21. század második évtizedében elterjedõ hadviselési mód, amely a technika vívmányainak alkalmazásával soha nem látott képességeket hoz létre az ellenségrõl szerzett információk és ezek birtokában az ellenség megbénítása és – ha szükséges – megsemmisítése tekintetében. Ennek részleteiben itt és most nem kívánok bocsátkozni, de ezt az állítást a dolgozat egyik alapvetõ kiindulópontjának tekintem. «
4 Mindezek tudatában, ismét csak az egyszerûség kedvéért, a (globális) terrorizmus kifejezést fogom használni a jelenség és az ellenség leírására, tudatában annak, hogy a fent elmondottak miatt ez nem fejezi ki az ellenség lényegét. «
5 Ismét problematikus a megfelelõ magyar kifejezések megtalálása. Ebben a cikkben a honvédelmet – hagyományos magyar értelmezésén túlmenõen – az amerikai Homeland Security értelemben is használom; a rendõrség a Law Enforcement szinonímája is. «
6 A biztonsági szektor a fentiekben említett szervezetek gyûjtõfogalma, angolul „security sector”. «
7 Utóbbi kifejezés angol megfelelõje: collateral damage. «