Pirityi Sándor

Búcsú a fegyverektõl
vagy – a leszereléstõl?

A nemzetközi szerzõdéseken nyugvó fegyverzetkorlátozás, a fegyverkezés globális korlátozása szoros értelemben véve nem tárgya a hadtudománynak, de nemzetközi biztonsági, bizalomépítési szerepe vitathatatlan. A második öbölháború lezárultával a világ béke- és konfliktuskutató intézetei ismét felvetik a leszerelési, fegyverzet-ellenõrzési folyamat további sorsának, felélesztése lehetõségének kérdését. Ötödik éve emelkedõ irányzatot mutatnak a világ fegyverkezési kiadásai, az államok katonai költségvetései, miközben az emberiség mind újabb létproblémákkal szembesül, éhínség sújt 800 millió embert, miközben a világ ezer milliárd dollárnyi összeget fordít évente katonai célokra.
A szerzõ az MHTT 2002. évi pályázatára küldte be a leszerelés adott állapotát elemzõ jeligés pályamûvét, amely jogos aggodalmat tükröz a folyamat megtorpanása miatt és vizsgálja a kibontakozás, az új kérdésfeltevések, -megközelítések és új megoldások lehetõségét, egyben idõszerûségét is. A Hadtudomány szerkesztõbizottsága a folyóirat olvasóinak figyelmébe ajánlja a pályamû bevezetõ gondolatait, a hatalmi érdekek és a fegyverkezés összefüggéseivel, illetve a tömegpusztító fegyverek birtoklásának és alkalmazásának korlátozásával foglalkozó fejezeteit.


Nagyobb biztonságot – több fegyverrel vagy kevesebb fegyverrel? Nagyobb biztonságot – kevesebb, de „mindentudó” fegyverrel? Vagy több diplomáciával, több empátiával, több együttmûködéssel, több önmérséklettel, kevesebb érdekérvényesítési önkénnyel és kevesebb „messzehordó” erõszakkal? Ezek a kérdések méltán foglalkoztatják a hidegháború utáni világot, amely nincs megelégedve sajátmagával. Demilitarizált helyett túlmilitarizált világban él az emberiség, dicsfény övezi a csúcs-haditechnikát, a hadiipart, a „harcost”, a „küzdelmet”. A politika nyers, modortalan stílusjegyeket vesz fel, konfliktusokat szül, válságokat eszkalál.

Réveteg tekintetek fordulnak a múlt század felé, amikor a fegyverzetkorlátozás, a leszerelés programjellegû normából kezdett nemzetközi jogi intézménnyé átalakulni, amikor a fegyverzet-ellenõrzés rendre, jogrendre szoktatta az államokat, a hasznosnak bizonyult öntörvényûséggel, a mértéktelenséggel, az aránytévesztéssel szemben. A leszerelési megállapodások és intézkedései olyan erõszakmentes katonapolitikai aktusok lettek, amelyekben antagonista államok együtt tudtak mûködni közös célok érdekében. Beszélni lehetett „elégséges védelmi szükségletekrõl”, „nem provokatív védelemrõl”, meg nem támadásról és be nem avatkozásról.

A fegyverkezés ma magától értetõdõ, alternatíva nélküli rutinfolyamatként kerül bemutatásra, olyan drámai jelenségként olykor, mint a vulkáni mûködés vagy a földrengés, amely ellen az ember nem tehet semmit. Legyen szabad egy ilyen világban szót emelni a leszerelés, mint a katonai, politikai, gazdasági, társadalmi biztonság, a külsõ és belsõ, a nemzeti és nemzetközi biztonság egyik, talán nem illuzórikus tényezõje mellett. Politikai divatok jönnek, politikai divatok mennek, a világ, az emberiség marad. Marad, ha nem engedi magát egy elkerülhetetlennek hitt szakadékba sodortatni, és tudatosítja lehetõségeit. Az emberiség a világörökség része, oltalmat érdemel.

Hatalmi érdekek és fegyverkezés – háború és béke –, az erõszak kultusza

A béke- és konfliktuskutatók szerte a világon régóta szeretnének olyan államokkal szembesülni, amelyeknek csak védelmi és nem hatalmi érdekeik vannak, amelyeknek védelmi szükségleteit, katonai erejét és eszköztárát egyértelmûen a külsõ biztonság követelményei határoznák meg. Rá kellett jönniük, hogy ha ilyen eszményi állapot bekövetkeznék, állás nélkül maradnának. Ám a nemzetközi erõszaktétel érvényesülési köre és eszköztára nem csökken a hidegháború állítólagos lezárulása ellenére sem, a külsõ erõszak egy jelentõs összetevõje az államokon belül nyit új frontvonalakat, az adódó ellenség kiegészül a rendszer saját módon kialakult és mesterségesen is létrehozott vagy felnagyított ellenséggel.

Mindemellett tovább élnek és virágoznak a hidegháborús korszak szokványos ambíciói, és a hatalmi érdekek szétbogozhatatlanul összefonódnak biztonsági érdekekkel, profitérdekeket álcáznak védelmi szükségletekkel, a stabilitási érdekek erõsödõ világpolitikai és regionális nagyhatalmi vagy tömbhegemónia alapján kerülnek megfogalmazásra és hirdetésre. A fegyverzetkorlátozási tárgyalásokat – bújtatva a leszerelési megállapodásokat is – mindegyik fél a katonai, politikai erõviszonyok számára kedvezõ megváltoztatására akarja, próbálja felhasználni.

Jó ideje napirenden van a kérdés, hogy a fegyverkezés határozza-e meg a leszerelés lehetõségeit (fõként korlátait), vajon a mennyiségibõl mindinkább minõségibe átmenõ fegyverkezési hajsza hibáztatható nemcsak a szerény fegyverzet-ellenõrzési–fegyverzetkorlátozási eredményekért, hanem a leszerelés falainak omladozásáért, alapjainak megrendüléséért, a továbbépítkezési igény elapadásáért is? Vajon nem a leszerelés megközelítésében és kezelésében van-e a hiba, vajon a küzdelmes tárgyalásos-szerzõdéses, logikátlan aláírási-ratifikálási procedúra, a túldifferenciált hatálybaléptetési mód nem az egyetemesség, a hatásosság, a célszerûség ellen hat-e? Vagy talán a leszerelést azok is illúziónak tartják, akik komoly arcot vágnak hozzá?

Elvileg minden államnak egyenlõ joga van a külsõ biztonsághoz, amelyre természetesen az aktív erõviszonyok, fenyegetettségi és sebezhetõségi viszonyok egyaránt hatnak. Elvileg a hosszú lejáratú fegyverkezési terveket kellene alárendelni a fegyverzetkorlátozási kötelezettségeknek és elképzeléseknek, és nem fordítva. Elvileg nem csúcsra járatott fegyverkezési mechanizmusok mellett kellene az államok közötti bizalom építésérõl és erõsítésérõl meditálni, hanem a katonai, fõképp a támadó potenciálok folyamatos csökkentésével, fizikailag alátámasztott megnemtámadási kötelezettségekkel, a katonai stratégiák, doktrínák összehangolásával, egyeztetésével, a határokon túli érdekérvényesítés jogi, erkölcsi kordában tartásával kellene az államok, kormányok, rendszerek közötti bizalmat építeni; a népszuverenitásra bízni, amit ma beavatkozásokkal próbálnak orvosolni, nem átengedni a hadseregeknek, a mögöttük álló katonai–ipari–propaganda-komplexumoknak alapvetõen belbiztonsági, rendõri, rendfenntartói teendõk ellátását. A bizalom hiánya egyre szertelenebb ellenõrzési igények megfogalmazásához vezet, helyenként az ellenõrzött és az ellenõrzõ közötti egyenlõség, szívélyes kölcsönösség ma még legalább olyan vágyálom, mint a „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” parancsolat határokat nem ismerõ teljesítése.

Úgy tûnik, a harmadik évezred egyre inkább az önkény, az erõszak, az önhatalmúság és öntörvényûség, a jogtiprás, az egyenlõtlenség, az igazságtalanság jegyében indul, szórványos visszakanyarodásokkal az ésszerûséghez, a korrektséghez, a kiegyensúlyozottság, a nyugalom, a béke igényléséhez, hogy azután az úgynevezett nemzetközi közösség újra visszazuhanjon a szervezett békétlenség szakadékába.

A háborúk újra polgárjogot nyernek, úgy határoznak róluk, mint a délutáni sétákról, mintha az emberi társadalom soha nem tudott volna és soha nem tudna szakítani a dzsungel törvényeivel, azokkal az ösztönökkel, amelyek az emberben a legembertelenebbek.

Egy olasz politológus (konfliktuskutató), Giancarlo Tenaglia nemzetközi hallgatóság elõtt így határozta meg a háborút „A háborútól mentes világ értékei” címmel tartott elõadásában:

„A háború nem folytatása, hanem tagadása a politikának, annak a politikának, amely ésszerûségre és intelligens fontolgatásra formál igényt, amely egyfajta együttélést feltételez a különbözõséggel, a mássággal, tagadása annak a politikának, amely kizár minden próbálkozást a különbözõség eltörlésére. A háború a kommunikáció megszakítása, a szavaknak fegyverekkel való helyettesítése, erõszakos szembehelyezkedés a figyelmes meghallgatással, a háború zsarnokság az ellenféllel szemben, a szembenálló kirekesztése, kiküszöbölése.”

Rámutatva arra, hogy az egyén és a társadalom felelõsségtudatának és elkötelezettségének elõ kell segítenie azoknak az okoknak a kiküszöbölését, amelyek napjainkban háborúhoz vezetnek, az említett elõadó ezeknek az okoknak egész sorozatát tárta hallgatósága elé. Ilyenek: a rendkívüli szegénység, a világ gazdagjai és szegényei között egyre mélyülõ szakadék, a javak egyenlõtlen és tisztességtelen eloszlása, az elterjedt igazságtalanság intézményrendszere, a tudománnyal való visszaélés és így tovább.

A háborúhoz logikusan elvezetõ fegyverkezéssel szorosan összefügg az a hagyományos nyugati értelmezés, hogy a béke „szüneteltetett konfliktus”, voltaképpen a háború vagy a konfliktus idõleges, átmeneti felfüggesztésének állapota, s hogy a béke talán csak az emberi fogalomalkotás terméke. Sõt, a béke nagyon is lehet „hadviselés a háború ellen” vagy végsõ cél, amiért törvényszerûen háborúkba bocsátkoznak.

A béke- és konfliktuskutatók az erõszakmentesség értékeinek vizsgálatát rendszerint az agresszivitás és az erõszak fogalmának összevetésével kezdik. Az agresszivitás szerintük felfogható egy egészségesnek és szükségesnek tartott eredeti állapotként, veszélyessé akkor válik, ha szélsõségekbe megy át és torzul. A latin „aggredior” ige elsõdlegesen annyit jelent, mint lépni, haladni valami felé, közel menni valamihez akár jó, akár rossz szándékkal. Az agresszivitásban életenergia ölthet testet, lehetõvé teszi a realitásokkal való szembenézést, a valóság kihasználását, illetve megváltoztatását.

Az erõszak ezzel szemben törekvés az önmagunkra koncentrálásra mások autonómiájának elismerése nélkül, célja kísérletet tenni a másik fizikai vagy jelképes megsemmisítésére.

Az agresszivitás eszköztára idõnként ugyanaz lehet, mint az erõszaké. Az agresszivitás konfliktusban és harcban fejezõdik ki, az erõszak vetélkedésben és pusztító célzatú támadásban: rendszerint nincs arányban alkalmazásának okával.

Terjedõ nézet, hogy a béke embere sem lehet meg agresszivitás nélkül. Ha a kegyetlenség, az igazságtalanság, az elnyomatás, amely a mai világot jellemzi, nem váltja ki felháborodását, akkor nem méltó a nevéhez. De ha energiáit a szabadság és a béke szolgálatába állítja, agresszivitása, amely hajlamos erõszakos cselekményekbe átmenni, erkölcsi értéket nyer, erõvé, bátorsággá, az akadályok leküzdésére való képességgé válik, kész lesz vállalni a kockázatokat, akár az életveszélyt is, hogy az emberiség elõrehaladjon és egy jobb világban élhessen.

A patetikus megfogalmazás ellenére mindaz, ami itt az egyénre vonatkozik, áttételesen vonatkozik a társadalomra, az államokra, a nemzetközi közösségre is.

Az erõszakos cselekmények többsége válasznak tûnik egy korábbi erõszakos cselekményre. Így legalizálták a „forradalmi” erõszakot az igazság nevében, a „demokratikus” erõszakot a szabadság nevében. Az erõszakot csak kívülrõl lehet elítélni, belülrõl mindig van igazolása, soha nem tekinti magát támadónak, kizárólag védelmezõnek, visszaadja, amit kapott, vagy legfeljebb megelõzõ jelleggel olyasmit tesz, mint amit a másik féltõl feltételez.

Mindez kísértetiesen emlékeztet atomstratégiákra, elrettentési kombinációkra, lefegyverzõ elsõ csapásokra, a preventív hadviselésre, ezek egyre veszélyesebb, egyre tökéletesebb, egyre drágább és egyre terebélyesedõ eszköztárára.

Az erõszak dicsõítése vagy szokványos magatartáskénti bemutatása, a fegyverekhez való könnyû hozzáférés és az emberölésnek „a vitás kérdéselv megoldásának legegyszerûbb módjakénti” feltüntetése ugyanúgy megteszi a magáét, mint akár a nyers, akár a kozmetikázott háborús propaganda.

Atomfegyverkezés – támadó/védõ stratégiák –
atomleszerelés – „zárhatatlan atomklub”?

A fegyverkezés egyik alapkérdései, hogy tényleges, reális fenyegetéssel, háborús veszéllyel szemben kell-e fegyverkezni, vagy még nem létezõ veszélyek, fegyverek ellen, a jövõben kisebb vagy nagyobb valószínûséggel megjelenõ vagy olyan fegyverekkel, képességekkel szemben is, amelyeknek még körvonalai sem rajzolódtak ki. Moszkva azt mondja, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszer olyan rakéták ellen épül, amelyek „még sehol sincsenek”. Washington azt válaszolja: amikor már meglesznek ezek a rakéták, akkor már késõ lesz.

Napvilágot láttak olyan elemzések, amelyek a várható pusztításokból adódó kár és a védelem kiépítéséhez szükséges ráfordítás összevetésébõl indulnak ki. Fegyvertelen repülõgépek 2001. szeptember 11-i támadása 40 milliárd dollár kárt okozott, a közvetett károk ennél jóval magasabbak. A kérdés az, hogy milyen kárt okozhat az Egyesült Államok területén becsapódó egyetlen atom-robbanótöltet. Nyilván nagyobb kárt, mint amennyibe – becslések szerint 200 milliárd dollárba – az amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítése kerül. Ebbõl olyan következtetés adódhat, hogy az akár egyes atom-robbanótöltetek elfogására képes korlátozott rakétavédelmi rendszer hadigazdasági célszerûsége sem lehet kétséges az elhárítható kár nagyságához képest.

Hasonló módon egy megelõzõ csapásmérés olcsóbban megoldható, mint amekkora pusztítást és kárt a másik fél agressziója okozna, de nem feltétlenül biztos, hogy arra az esetleg látványosan elõkészített támadásra mindenképpen sor kerülne, amelyet a preventív csapás megelõzni hivatott. A felderítési adatok sok kézen mennek keresztül és az értelmezés politikai megfontolások függvénye (is lehet).

Hatalmas anyag áll ma annak rendelkezésére, aki az atomfegyverkezés és az atomleszerelés helyzetét kívánná felvázolni, az atomklub keletkezésétõl és megállíthatatlan bõvülésétõl kezdve az atomcsenden és az atomsorompón keresztül a hadászati rakéták „nulla cél” programozásáig.

Nem kell különösebb fantázia annak felismeréséhez, hogy ma az atomfegyver (és a többi tömegpusztító fegyver) válik a szegények fegyverévé. A gazdagok fegyverei az igen hatásos és igen drága nagy pontosságú fegyverek. A fejlõdõ országok képtelenek olyan hagyományos fegyverzetet létrehozni, hadrendben tartani, amely felvehetné a versenyt a fejlett államok katonai erejével. Ez objektív feltétele és elõsegítõje lesz az atomklub bõvülésének. A harmadik világnak a tömegpusztító fegyverekre való támaszkodáson kívül nincs a nemzeti katonai biztonság biztosítására más, erõn alapuló hatékony eszköze.

A fejlõdõ országcsoport nem rokonszenvez az amerikai értékekkel, igyekszik kivonni magát az egyetlen szuperhatalom gyámkodása alól. Washington ugyanakkor nem szeretné, ha egyfajta „nukleáris immunitás” elterjedne a világban, arra ugyanis, aki rendelkezik atomfegyverrel, már nem olyan egyszerû politikai és katonai nyomást gyakorolni. És jellemzõ, hogy ezt a gondolatmenetet és logikát Moszkva és az orosz katonai sajtó elég következetesen sugározza a fejlõdõ világ felé.

A korlátozott rakétavédelmi rendszerrel az Egyesült Államok lehetetlenné akarja tenni az elképzelhetõ atomzsarolási mechanizmusok hatékony mûködését, egyben értelmetlenné kívánja tenni a harmadik világban új atomhatalmak létrejöttét, újabb országok atom-hadviselési potenciálhoz jutását.

Az atomelrettentés evolúcióját vizsgálók eljutottak arra a következtetésre, hogy az immár nem vagy nem annyira a válaszcsapással, megtorlással való fenyegetésre, hanem az atomfegyver megelõzõ alkalmazásának kilátásba helyezésére épül. Ez vonatkozik az atomklub újsütetû és távlatilag belépõ tagjaira is. Doktrinálisan ma már egyetlen atomhatalom sem (vagy talán csak Kína) veti el az atomfegyver elsõkénti alkalmazásának stratégiáját. E stratégia elfogadása feketén-fehéren ott van hivatalos állami dokumentumokban, vagy kiolvasható azok sorai között. Lényegében az atomfegyver elsõkénti alkalmazásával (vagy annak lehetõségével) való fenyegetõzés bejelentése a hagyományos fegyverekben túlnyomó fölénnyel rendelkezõ ellenfél nem-nukleáris agressziójának visszarettentésére szolgál. A nukleáris válaszcsapással való fenyegetés, a megtorlás ilyen jellegû kilátásba helyezése viszont az agresszió atomháborús eszkalációjától való hadászati elrettentés alapja lehet.

Az atomfegyverkezés mértékét az határozhatja meg, hogy hány robbanótöltetnek az ellenséges területre való eljutását kell biztosítani a hatékony elrettentéshez. Az Egyesült Államok vezetése elfogadhatatlan károkozásnak minõsíti akár egyetlen atom-robbanótöltet becsapódását az ország területén. Találgatás tárgya lehet tehát, hogy az Egyesült Államokkal szemben a hatékony elrettentésnek ismérve lehet-e egyetlen atom-robbanótöltet garantált eljuttatása az ország területére, vagy csak több tucat vagy több száz töltet odajuttatásának képessége a biztos hatékonyság követelménye.

Az orosz hadászati gondolkodás 2002-ben arra a következtetésre jutott, hogy ha az amerikai rakétavédelmi rendszer adott esetben az orosz hadászati támadó fegyverrendszerek válaszcsapásainak kivédésére orientálódik, akkor ez a rakétavédelem nem erõsítené, hanem éppen aláásná az Egyesült Államok biztonságát. Moszkva ezt provokációnak fogná fel, szinte ösztönzésnek arra, hogy válsághelyzetben az orosz vezetés megelõzõ atomcsapáshoz folyamodjék. Ez viszont ösztönzést jelentene egy amerikai „atom-elõzésre”, így az amerikai–orosz viszony bármely elmérgesedése atomháború küszöbére vinné az emberiséget.

A végkövetkeztetés: a hadászati támadó fegyverekkel mérendõ válaszcsapás meghiúsításának lehetõségét kínáló rakétavédelmi rendszer megteremtése ellenkezik mind Oroszország, mind az Egyesült Államok nemzeti biztonsági érdekeivel.1

Az atomfegyverkezésnek és korlátozásának fejleményei és problematikája annyira „úri huncutság” az emberek szemében, hogy a közvélemény egyszerûen nem figyel rájuk. Egyébként világszerte megfigyelhetõ az atomfegyver-ellenes mozgalom hanyatlása, a közvélemény egyre kevésbé tájékozott biztonságpolitikai kérdésekben és azok nem is túlzottan foglalkoztatják. Ezt az irányzatot aligha lehet visszafordítani, ha nem következik elgondolkoztató politikai mozgósítás a legnagyobbak számára is kötelezõ visszafogottság ügyének támogatására. A Pugwash-mozgalom legutóbbi elõrejelzése szerint a világ „olyan jövõ elõtt áll, amelyben a fegyverzet-ellenõrzés (leszerelés) sem szükséges, sem kívánatos nem lesz”.2

A világ biztonságpolitikai kérdésekben legérdekeltebb és legelkötelezettebb tudósait egyesítõ független Pugwash-mozgalom 2002. március 12–16. között az indiai Agrában megtartott konferenciáján egyébként olyan világhelyzetet konstatált, amelyben a nemzetközi közösség összetett és egymással kölcsönhatásban levõ biztonsági kihívásokkal került szembe s amely atomfegyverek és más tömegpusztító fegyverek alkalmazásával járó katasztrófába torkollhat.

A Pugwash Tanács 2002. március 16-án kiadott nyilatkozata Afganisztán problémája, az indiai–pakisztáni ellenségeskedés, a közel- és közép-keleti válság, a terrorizmusban megtestesülõ veszélyek ecsetelése mellett rámutatott: „A nemzetközi keretekben folyó fegyverzet-ellenõrzésre, az atomfegyvertár mind sürgõsebb csökkentésének kilátásaira súlyos kihívást jelentenek a rakétavédelem kiépítését, az ABM szerzõdés felmondását, új atomfegyver-típusok létrehozását, új atomstratégiák bevezetését célzó amerikai tervek. Az Oroszországban és más országokban felhalmozott hasadóanyag ellenõrzés alatt tartásával kapcsolatos gondok, Irak szembehelyezkedése az ENSZ fegyverzet-ellenõrzési határozataival, és a legaggasztóbb dolog: terroristacsoportok nukleáris fegyverhez jutása – mindez rávilágít annak szükségességére, hogy fokozott erõfeszítések történjenek e fegyverek továbbterjedésének megakadályozására, annak biztosítására, hogy atomfegyverek soha ne kerüljenek felhasználásra és végül is megtörténjék teljes felszámolásuk.”

A Pugwash Tanács egész sor regionális probléma megoldását szorgalmazta: a palesztin állam megteremtését, a katonai szembenállás mérséklését, India és Pakisztán között, sokoldalú erõfeszítéseket és nem egyoldalú amerikai akciókat az iraki helyzet rendezésére, a nemzetközi terrorizmusban megtestesülõ fenyegetés józanabb megítélését, de hangsúlyt tett két atomleszerelési vonatkozásra is:

Hadászati atomfegyverek – egyoldalú felmondás, kétfokozatú szemfényvesztés

ABM-szerzõdés élt harminc évet, pedig a védelmet korlátozta. Igaz, annak a Szovjetuniónak a rakétavédelmét is, amely nincs ma már. Az egykori leszerelés-diplomáciai szenzáció 2002 tavaszán megkapta a „makulatura-papír” minõsítést, a rakétavédelmi rakétarendszereket kétoldalú alapon korlátozó 1972-es amerikai–szovjet szerzõdés „a történelem szemétdombjára került”, helyette megszületett egy ködös, inkább szándéknyilatkozathoz hasonló amerikai–orosz szerzõdés, amelyet minõsíteni is alig lehet.

Tény, hogy az 1972-es ABM-szerzõdés nem tett eleget legfõbb rendeltetésének, nem járult hozzá lényegesen a hadászati támadó fegyverrendszerek vonalán folyt fegyverkezési verseny lefékezéséhez, még kevésbé megszüntetéséhez, sem mennyiségi, sem minõségi értelemben. Így a szerzõdés nem igazolta a hozzá kapcsolódott illúziókat.

Az amerikai–orosz elnevezést használva az ABM–PRO-szerzõdés nem tiltotta be a rakétavédelmet, csupán korlátozta. Az 1974-es módosítás azért vált lehetõvé, mert mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió igen korlátozott lehetõséget látott a hadászati rakétavédelemre és jelképesen elégségesnek vélte egy-egy rendszer engedélyezését. Meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Államok ezzel a lehetõséggel sem élt.

Túl azon, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió egész területének ballisztikus rakétákkal szembeni teljes védelmét soha senki nem tartotta reálisnak, közösen elfogadott volt egy „gyanúsítási záradék”: azt az államot, amely teljes területi rakétavédelmet épít ki, bárki jogosult úgy tekinteni, mint hadászati elsõ csapásra kész hatalmat, amely az esetleges válaszcsapással szemben akarja védetté tenni kontinentális területét, vagyis bizonyos akar lenni agressziójának büntetlensége, a nukleáris-rakéta válaszcsapás hatástalansága felõl.

Egyébként amikor az amerikai elnök, védelmi és külügyminisztere elkezdte hangoztatni, hogy a rakétavédelmi rakétarendszereket kölcsönösen korlátozó szerzõdés “hidegháborús hagyaték”, és nem felel meg a fegyverzetszabályozás mai követelményeinek, valamint a biztonsági elvárásoknak, azonnal megvolt a moszkvai válasz: az Észak-atlanti Szerzõdés és a NATO még inkább hidegháborús örökség. Bár utóbbi változásokon megy keresztül, lényege változatlan: végsõ fokon Oroszország ellen irányul.

Nyugat-Európában meglehetõsen széles negatív visszhangja volt az 1972-es szerzõdés amerikai felmondásának. Azt elismerték, hogy Putyinnak egy vonatkozásban sikerült elképzelését a hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozásáról szóló új amerikai–orosz szerzõdésben érvényesítenie: bár Bush eredetileg ellenezte a csökkentési kötelezettségek írásba foglalását, végül is nemzetközi jogerõvel bíró megállapodás született. Ez azonban amerikai elképzeléseket tükröz: a maximális rugalmasság lehetõségét ötvözi Washington minimális önkorlátozási hajlandóságával.

A német Frankfurter Rundschau írta 2002. június közepén: „Az ABM-szerzõdés vége az Egyesült Államok ma még lenyûgözõ gazdasági ereje mellett a startpisztoly eldördülését jelenti a korlátlan fegyverkezéshez, minden területen. Mindenekelõtt a kozmikus fegyverkezés kapott szabad utat. Rövid és középtávon az Egyesült Államok saját magával veszi fel a fegyverkezési versenyt, mivel komoly vetélytársak és ellenfelek nincsenek a láthatáron. Távlatilag ûrfegyverkezési versenytõl kell tartani és valószínûnek látszik, hogy ez a meghirdetett célt, a nagyobb biztonságot nemigen fogja szolgálni.”3

A hesseni béke- és konfliktuskutató intézet ismert témavezetõje, Bernd W. Kublig viszonylag korán vállalkozott arra, hogy a hadászati atom-robbanótöltetek csökkentésérõl és korlátozásáról Moszkvában 2002. május 24-én aláírt amerikai–orosz-szerzõdést górcsõ alá vegye. Szerinte a szerzõdés messze elmarad a korábbi leszerelési megállapodások mögött, és aligha nevezhetõ „történelminek”. Teljesen nyitva hagyja azt a kérdést, hogy mi történik a kivont robbanótöltetekkel: szétszerelik, „mélyraktárba” helyezik vagy csak tartalékolják õket, hogy alkalmasint gyorsan bevethetõk legyenek. Nagyon kedvezõ esetben lehet csak „csökkentési” szerzõdésrõl beszélni, inkább „tartalékolási” megállapodásról van szó: minden visszafordítható, semmi sem irreverzibilis.

Az új amerikai–orosz-szerzõdés semmit sem mond az esetleges leszerelés megkezdésének idõpontjáról, lehet, hogy a kivonás csak 2009-ben kezdõdik, amikor a START I. hatálya lejár. Fogyatékossága a szerzõdésnek, hogy a 2012. december 31-e utáni idõszakról nem mond semmit, a szerzõdõ felek késõbb megegyezhetnek a hosszabbításban. Minden indokolás nélkül kiléphetnek a szerzõdésbõl, elég szándékukat közölniük és negyedév múlva semmi kötöttségük nem lesz.

Bernd W. Kublig végül felteszi a leglényegesebb kérdést: miért és milyen céllal kell a két félnek még tíz év múlva, tehát a hidegháború befejezése után két évtizeddel is 1700–2200 nukleáris robbanótöltet?4

Mihail Margelov, aki az orosz Szövetségi Tanács (a törvényhozás felsõháza) külügyi bizottságának elnökhelyettese, 2001 júliusában az orosz hadsereg lapjában jó elõre rámutatott arra, hogy az új amerikai (honi és hadszíntéri) rakétavédelmi terveknek korántsem kizárólag a biztonság szférájában van értelme. Az amerikai kormányzat a „nemzeti rakétavédelmi tervet” egész sor célja megvalósításának egyetemes eszközévé akarja tenni: megoltalmazni az ország gazdaságát a fenyegetõ visszaeséstõl, újabb erõforrásokat biztosítani az amerikai nagyvállalatoknak a nemzetközi konkurenciával szemben, vonzó politikai árut kínálni, amely megfelel a nemzet nagyhatalmi ambícióinak.

Margelov elõre látta, hogy a katonai–ipari komplexum saját érdekeinek rendeli alá a fegyverzetkorlátozási folyamatot, s hogy az amerikai kongresszusban és szenátusban nem elsõsorban a rakétavédelmi rendszer hasznavehetõségérõl fog folyni a vita, hanem a vonatkozó költségvetési kiutalások nagyságáról és ütemezésérõl.

A témához két dolgot kívánatos hozzátenni. Az egyik az, hogy az atomfegyverhez hasonlóan a rakétafegyver sem fog eltûnni magától az államok fegyvertárából. Egyre több ország fog rendelkezni nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákkal, hangsúlyozottan „elrettentési” céllal, a válaszcsapási képesség birtoklásának deklarált rendeltetésével. A másik az, hogy a rakéták célba juttatásának szavatolása a rakétavédelem leküzdésére alkalmas módszerek-eszközök kifejlesztését és rendszeresítését fogja mindenütt elengedhetetlenné tenni. Vagyis: mivel a rakétagyártás és hadrendben tartás jóval egyszerûbb és olcsóbb, mint egy-egy ország védelmének megteremtése ballisztikus rakéták támadásával szemben, elõbb-utóbb be kell vonni a fegyverzetkorlátozási folyamatba a rakétákat, még inkább a rakétavédelmi rendszereket, különben a védõ- és támadófegyverek hagyományos módon eszkalálódó fegyverkezési versenyt váltanak ki – végeláthatatlan és kiszámíthatatlan következményekkel.

Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez idõ szerint van ösztönzés az atomleszerelés kétoldalú folyamatból többoldalúvá tétele és Európának e folyamatba való fokozott bekapcsolása irányában. Ez a kérdés Magyarországot, de egész Közép-Kelet-Európát közvetlenül érinti. Emlékezetesek azok a javaslatok, amelyeket az orosz államfõ Moszkvában tett 2001-ben az oda látogató Jacques Chirac francia államelnöknek.

Vlagyimir Putyin felvetette, hogy az öt deklarált atomhatalom birtokában levõ nukleáris robbanótöltetek számát 14 ezerrõl 2009-ig 4 ezerre lehetne csökkenteni. Emellett az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai – ugyanez az öt állam – konzultációkat kezdhetnének a hadászati stabilitás tárgykörében. Az „ötök” tárgyalhatnának akár az amerikai és az orosz robbanótöltet-állomány 1500-as szintre csökkentésérõl.

Moszkva nem titkolja, hogy kezdeményezése észrevehetõen növelné az ENSZ szerepét a világbéke biztosításának legfõbb kérdéseiben. A világszervezet ideológiájában alapvetõ követelmény, nevezetesen a nemzetközi biztonságért való kollektív felelõsség új dimenzióra tehetne szert. Megnõhetne az európai országok súlya atomleszerelési kérdésekben. Az atomfegyver-részletek arányaiban nem összevethetõk, de például Franciaország és Nagy-Britannia egyre növekvõ szerepet játszik az új típúsú fenyegetésekrõl, a hadászati és a regionális stabilitás jövõjérõl folyó vitákban.


Az atomleszerelési terep „szûzföldje”

Az egész leszerelési, különösen az atomleszerelési folyamat egyik legnagyobb mulasztása a harcászati atomfegyverek problémájának rendezetlensége. E fegyverfajta még sohasem volt tárgyalásos korlátozás tárgya, holott az emberiség harcászati atomfegyverek tízezreivel, de legalábbis ezreivel élt vagy él együtt. Egyszerûen lehetetlen az atomfegyverekrõl leltárt készíteni, még inkább továbblépni a jelentõs csökkentés irányába a harcászati atomeszközök számbavétele nélkül. Az elsõ atomcsapás fegyvereirõl van szó: tipikusan harctéri bevetésre készültek, az elsõ eszkalációs lépcsõt testesítik meg. Az öt kilotonnánál kisebb hatóerejû „picikék” (mini-nukes) képesek szétroncsolni az „atomküszöböt” éppen azáltal, hogy hasznosíthatóbb alkalmazási kínálatot nyújtanak.

A Szovjetunió 1989-ben 500 harcászati atom-robbanótöltetet vont ki szövetségesei területérõl. Mihail Gorbacsov 1989 júliusában Strasbourg-ban ismertette Moszkvának azt a szándékát, hogy további csökkentéseket tervez, ha a NATO kész tárgyalásokat kezdeni az Európában levõ harcászati atomfegyverekrõl. Egyúttal bejelentette 250 atomtüzérségi eszköz felszámolását, egyoldalúan, elõfeltételek nélkül, de emlékeztetett rá: érvényben vannak a harcászati atomfegyverek és az atom-bombázórepülõgépek leszerelésére vonatkozó korábbi szovjet javaslatok.

George Bush elnök 1991. szeptember 27-i kezdeményezése alapján az Egyesült Államoly háromnegyed év alatt 2400 harcászati atom-robbanótöltetet vont vissza külföldi támaszpontjairól, nem maradtak ilyen eszközök vízfelszíni hadihajókon, támadó (nem hadászati) tengeralattjárókon és a haditengerészeti légierõnél. A különleges hajókon, a tengeralattjárók hadászati kategóriáin és az amerikai légierõnél maradt harcászati robbanótöltetekrõl nem nyilatkoztak.

A NATO védelmi miniszterei 1991. október 17-én úgy határoztak, hogy két-három év alatt 80 százalékkal csökkentik a tagállamok Európában tárolt harcászati atomfegyvereit. A taorminai ülésen (Szicilía) Franciaország nem képviseltette magát. Elõzõleg, 1991. október 5-én Mihail Gorbacsov egész sor korlátozó intézkedést jelentett be a harcászati atomfegyverek vonalán, de feltételül szabta a kölcsönösséget, sõt az összes akkori atomhatalom bekapcsolódását az atomleszerelési folyamatnak ebbe az ágába. Az amerikai vezérkari fõnökök egyesített bizottságának elnöke, Colin Powell tábornok már október 10-én megvalósíthatatlannak tartotta azt a szovjet indítványt, hogy semmisítsék meg a repülõgéprõl bevethetõ harcászati atomfegyvereket, és hangoztatta, hogy az atomfegyverek szállítására alkalmas amerikai repülõgépek Európában maradnak.

Amikor Oroszország 1992 nyarán befejezte harcászati atomfegyvereinek „hazatelepítését” Fehéroroszországból, Kazahsztánból és Ukrajnából, amerikai részrõl megjegyezték, hogy „a kölcsönösséget kiváltó egyoldalú átfogó fegyverzet-ellenõrzési intézkedések idõnként hatékonyak lehetnek a hidegháború utáni világban”. Sõt, a német Der Spiegel már egy évvel korábban „Leszerelés tárgyalások nélkül” címmel számolt be az akkori fegyverzet- és haderõ-csökkentési fejleményekrõl.5

Moszkvában 1993. február 4-én bejelentették, hogy az orosz haditengerészet mentes mindenfajta harcászati atomeszköztõl, ezeket a fegyvereket szétszerelték, részben megsemmisítették.

A NATO-országok védelmi minisztereinek brüsszeli ülésén, 1997. június 12-én William Cohen (Egyesült Államok) túlzóknak minõsítette azokat a sajtójelentéseket, amelyek Oroszország hadászati atomrakétáinak nem megfelelõ tárolásáról, kezelésérõl, állítólag megbízhatatlan felügyeletérõl festettek riasztó képet, de továbbra is aggasztónak minõsítette az Oroszországban tárolt, közel 10 ezer harcászati atom-robbanótöltet kezelésének módját. (Ekkorra állítólag a NATO harcászati atom-robbanótölteteinek 90 százalékát már nemcsak szétszerelték, hanem meg is semmisítették – közölte Walter Slocombe amerikai védelmi államtitkár-helyettes.)

2001 elején olyan hír járta be a világot, hogy Oroszország harcászati atomfegyvereket telepített Kalinyingrád térségébe. Az amerikai felderítés nem tudta megállapítani, hogy elrettentési célzatú intézkedésrõl van-e szó, vagy az orosz Balti Flotta atomeszközeinek egy részét helyezték el partközeli raktárakban. Becslések szerint Oroszország akkoriban 4000–7000 harcászati atomfegyvert tartott hadrendben, szemben az amerikai fegyveres erõk alig ezer ilyen osztályú fegyverével. A német Frankfurter Allgemeine Zeitung (2001. február 2.) utalt arra, hogy Franciaország és Nagy-Britannia jócskán rendelkezik még harcászati atomfegyverekkel torpedók, atomaknák, tüzérségi atomlövedékek, manõverezõ robotrepülõgépek néhány száz kilotonna hatóerejû atombombák formájában.

Az idézett lap emlékeztetett arra, hogy a NATO hadszíntéri atomfegyverei a kelet–nyugati szembenállás idején a Varsói Szerzõdés európai hagyományos erõinek fölényét voltak hivatva ellensúlyozni, de aztán feleslegessé váltak. „Valószínû azonban – mutatott rá a FAZ –, hogy a harcászati atomfegyverek hamarosan ismét nagyobb szerepet kapnak az európai biztonságpolitikában. Az ok Oroszország gazdasági gyengesége, ami alig ad módot elavult hagyományos fegyverrendszereinek korszerûsítésére. A harcászati atomfegyverek kedvezõ kiutat kínálnak ebbõl a dilemmából, hiszen robbanóerejük egész hadosztályokat pótolhat. A 2000 elején meghirdetett új orosz biztonsági doktrína már ebbe az irányba mutat, nagyobb szerepet juttat az atomfegyvereknek az orosz védelemben.”

Kalinyingrád elõrejelzése lehet annak, hogy mi következhet akkor, ha a NATO tagjaivá fogadja a balti országokat – írta még húsz hónappal ezelõtt a német lap, megemlítve, hogy az ifjabb Bush elnök is konfliktuspotenciált érzékel a térségben és hogy választási programjában bejelentette: tárgyalni akar 0roszországgal a harcászati atomfegyverekrõl.

Az esetleges tárgyalások kilátásait rontja, hogy a „moszkvai iskola” nem tudja értelmezni a nyugati minimális elrettentési fejtegetéseket, ezt a fajta elrettentést nem tartja igazán stabilizáló tényezõnek. Orosz szakírók a tömegpusztító fegyverek kategóriájában a leginkább destabilizáló és leginkább provokáló fegyverfajtának minõsítik a harcászati atomfegyvert, egyebek között mozgékonyságánál, következésképpen ellenõrizhetetlenségénél fogva, nemkülönben azért, mert alacsonyabb szintû parancsnokokra van bízva, alkalmazásuknál nehezen érvényesíthetõ esetenként a központi felelõsség. A megoldás Európa atomfegyver-mentesítése az Atlanti-óceántól az Urálig, vagy a kontinensen levõ amerikai hagyományos fegyveres erõk csökkentése a rendelkezésükre álló atomrobbanó-töltetek minimális mennyiségre csökkentésével és ugyanennek megvalósítása Oroszország európai katonai körzeteiben.

Szovjet idõkben az volt a vélemény, hogy az Egyesült Államok európai jelenléte megõrzésének egyetlen indoka és biztosítéka a szovjet erõvel szemben álló amerikai harcászati nukleáris ellensúly. Ez a nézet egy évtized alatt alig változott. Tüneti kezelésként szóba jön a harcászati fegyverek „átalárendelése” az általános rendeltetésû erõktõl a legfelsõ katonai és politikai vezetéshez – ahogyan ez a hadászati nukleáris erõknél általános gyakorlat.

Az atomleszerelés harcászati szintje mind jelentõsebb szerepet kap a terrorizmus megelõzésében. Rengeteg robbanótöltet került leszerelésre ellenõrizetlenül, a kiemelt hasadóanyag útja-sorsa sokszor követhetetlen. Bár nem könnyû atomfegyvert elõállítani és jelentõsebb hasadóanyag nem tûnt el az ismert nukleáris üzemekbõl, az önelégültség legalább annyira veszélyes, amennyire nem kívánatos a veszély eltúlzása. A terroristák egybehangzó vélemény szerint nem lesznek képesek kimunkált nukleáris programra szert tenni, a plutóniumhoz kötõdõ forgatókönyvek valószínûtlenek, de egyszerû felépítésû, primitív atomeszköz összetákolása nem kizárt. A fegyverekhez, a hasadóanyagokhoz, a szakismeretekhez való hozzájutás megakadályozása összemérhetõ fontosságú biztonsági feladat marad a nukleáris és termonukleáris hadászati fegyverek világméretû betiltása után is.

Tilalom, lefegyverzés vagy monopóliumféltés?

A tömegpusztító fegyverekkel rendelkezés monopóliuma – amióta ezek a fegyverek megjelentek – mindig féltett kincsnek és biztonsági garanciának számított. Volt, amikor régi típusú tömegpusztító fegyvernek csak a mérges gáz és a baktériumfegyver számított. Azután megjelentek a nukleáris és termonukleáris fegyverek, majd egyes hatalmak szemet vetettek új típusú tömegpusztító (geofizikai, meteorológiai és más) fegyverekre. Az egyezményes tilalmak a birtoklásra, az alkalmazásra és a továbbadásra eltérõ módon vonatkoztak. Az atomfegyver alkalmazásának tilalma sehol nem jelent meg, kivéve az atomfegyvermentes övezetekrõl szóló megállapodások pótjegyzõkönyveit. A biológiai és a vegyi fegyverek teljes tilalmát kimondó szerzõdések, egyezmények megalkotói az alkalmazás tilalmát az 1925-ös genfi jegyzõkönyv rendelkezéseivel letudni vélték.

Korlátozó szerzõdések, egyezmények sorozatával kezdõdött a múlt század második felében az atomfegyverek továbbfejlesztésének és továbbadásának megelõzése. Az atomcsend és atomsorompó kifejezések a magyar nyelvi találékonyságot dicsérik, más nyelveken hosszabb és bonyolultabb, de sehol sem teljes a megállapodások elnevezése, a szabatosságról nem is szólva.

Ma az atomtomleszerelés jövõjének, a fegyverzetkorlátozási folyamat kilátásainak szempontjából kitüntetett szerepet illik tulajdonítani az „atomcsend” véglegességének és az „atomsorompó” megbízhatóságának, de az utóbbi „nyerésre áll”: fokozatosan az összes régi típusú tömegpusztító fegyver elterjedésének megelõzésévé, megakadályozásává terebélyesedett. Az atomkísérletek általános és teljes betiltását kimondó sokoldalú szerzõdés (1996) végrehajtásáról 2001. november 11–13. között tartott konferencián Kofi Annan ENSZ-fõtitkár azt hangsúlyozta, hogy szeptember 11. eseményeinek mindenki számára világossá kell tenniök: a világ nem engedheti meg az atomfegyverek további terjedését. Bush amerikai elnök ugyancsak az ENSZ központjában akkor a terrorizmus elleni harcban elengedhetetlen nemzetközi egységrõl beszélt, viszont az atomkísérletekkel foglalkozó konferencián üresen maradt az Egyesült Államok képviselõjének helye.

Korántsem csak az Egyesült Államok idegenkedik a „teljes atomcsend” szentesítésétõl, feltétel nélkülivé és örökössé tételére hivatott tárgyalásokon való részvételtõl. Nemcsak Washington mulasztotta el az 1996-os szerzõdés becikkelyezését. Ám az Egyesült Államok elhatárolódása példát statuál és olyan aggodalmakat ébreszt, hogy ismét sor kerülhet atomfegyver-kísérletekre. Az atomkapacitással rendelkezõ 44 ország közül 13 még nem ratifikálta a kísérleti robbantásokat minden közegben betiltó szerzõdést. Közöttük van az Egyesült Államok, Kína, India, Pakisztán, Észak-Korea, Izrael.

Washington nem bizonyos abban, hogy a „teljes atomcsend”-szerzõdés „jól szolgálja-e az Egyesült Államok érdekeit”, hogy a szerzõdés amerikai ratifikálása esetén biztosítva marad-e atomfegyver-állományának bevethetõsége tényleges ellenõrzõ robbantások, a rendszeres „állagellenõrzés” nélkül is. Halványabb kifogások ugyancsak elhangzottak amerikai részrõl a szerzõdés rendelkezései végrehajtásának ellenõrizhetõsége kapcsán.

2002 õszéig a szerzõdést 165 ország írta alá és 90 ország ratifikálta. A hatályba léptetés feltétele 44 olyan ország ratifikálási okmányának letétbe helyezése, amelyek a feltételek nagy hányadával rendelkeznek atomfegyver hazai elõállításához.

A Szovjetunió 1990-ben szüntette be a kísérleti robbantásokat, az Egyesült Államok 1992-ben hirdetett moratóriumot a robbantásokra .

Az atomsorompó-szerzõdésrõl már több vonatkozásban történt említés. Ezúttal összevonva érintenénk a három fõ tömegpusztító fegyverfajta elterjedésével összefüggõ bonyodalmakat, vitákat, ellenérzéseket, különös tekintettel a terrorizmus és állítólagos állami szintû támogatói idõszerûvé vált témakörére.

A fegyverzetkorlátozási szerzõdésekkel, egyezményekkel szembeni kifogások jelentõs része a tömegpusztító fegyverek terjedésével, az ilyen fegyverekkel rendelkezõ államok és csoportok körének tényleges és várható bõvülésével kapcsolatos. A méltatlankodás tárgya, hogy valójában fõképp az atomfegyverrel rendelkezõ államok körének korlátozásáról, az atomfegyver birtoklása csoportmonopóliumának megõrzésérõl van szó az atomsorompó-szerzõdésben, és egyetlen nemzetközi jogi okmány sem mondja ki az atomfegyver birtoklásának és alkalmazásának egyetemes tilalmát.

Mindenesetre fennáll az a veszély, illetve egyre nagyobb hangsúlyt kap és mind nagyobb aggodalmat vált ki az a veszély, hogy vagy féltucat állam (Irakot, Iránt, Észak-Koreát, Líbiát emlegetik a leggyakrabban) révén terroristák is tömegpusztító fegyverekhez juthatnak. Ennek a veszélynek legjobb ellenszere a fegyverzetkorlátozás, a fegyverzet-ellenõrzés, a leszerelés lenne, amelynek egyik fõ alkotóeleme lehetne nemzetközi normák kialakítása a tömegpusztító fegyverekkel szemben. Ez teremthetne törvényes alapot politikai, diplomáciai, adott esetben katonai eszközök alkalmazására a szerzõdésszegõkkel szemben. Szerzõdésszegõ nyilván csak a szerzõdéselv, egyezményelv teljes értékû részese lehet. Számos példa illusztrálja a fegyverzet-ellenõrzés, a tilalmak és a korlátozások gyengeségét, hatástalanságát ezen a területen.

Az Egyesült Államokban fõkép azért bírálják a leszerelési, fegyverzet-ellenõrzési megállapodásokat, mert azok nem tudták eltéríteni a „felelõtlen” országokat tömegpusztító fegyverek megszerzésétõl. A Bush-kormányzatban meglehetõsen befolyásosak lettek azok a körök, amelyek katonai rendszabályokat, „háborút” követelnek ezekkel az országokkal szemben.

George J. Tenet, a CIA igazgatója az amerikai szenátus külügyi bizottsága elõtt már 2000. március 20-án több mint ötven olyan országról beszélt, amelyek szállítóként, exportõrként, továbbítóként vagy potenciális befogadóként érintve vannak a tömegpusztító fegyverek és hordozóik elterjedésében.

Az a három megállapodás, amelyen a fegyverzet-ellenõrzés e szektora nyugszik, tehát az atomsorompó-szerzõdés, a biológiai és a vegyi fegyvereket betiltó egyezmények válságban vannak. Az atomsorompó-szerzõdés – mint erre már utaltunk – furcsa módon „megengedi” az Egyesült Államoknak, Oroszországnak, Kínának, Franciaországnak és Nagy-Britanniának, hogy atomfegyverrel rendelkezzenek, másoknak nem. Bár a szerzõdést 1995-ben minden határidõs korlátozástól megszabadították, a szerzõdéshez nem csatlakozott India és Pakisztán 1998-ban atomfegyver-kísérletekre és ezer hivatalos bejelentésre szánta rá magát. Izrael, amely ugyancsak nem részese az atomsorompó-szerzõdésnek, a 60-as évek vége óta birtokol atomfegyvert. A nyolc atomhatalomból tehát három nincs elkötelezve az atomfegyverek elterjedésének tilalma mellett. Irán, Japán vagy Tajvan maholnap ugyanerre az útra léphet. Olyan államok, mint Egyiptom, Szíria vagy Észak-Korea nem írták alá a vegyi fegyvereket betiltó egyezményt. Mások, mint Irán, csatlakoztak hozzá, de van olyan gyanú, hogy Teherán pontatlan jelentéseket hoz nyilvánosságra arzenáljáról. Gyanún alapuló ellenõrzésre ott mindeddig nem került sor. A további gyanakvások, amelyeknek valóságtartalmát nem ellenõrzik, gyengíthetik a fegyverzet-ellenõrzési rendszert. A biológiai és toxinfegyvereket betiltó egyezménynek nincsenek és „nem lehettek” ellenõrzési rendelkezései.

Sajnálatos módon sem keleten, sem nyugaton nem foglalkoznak eléggé a korrupt katonai és politikai vezetõk, hadiipari vállalkozók szerepével a tömegpusztító fegyverek és célba juttató eszközeik, valamint a velük kapcsolatos technológiák továbbadásának elõsegítésében, a már „átterjedt” fegyverek helyi adottságokhoz és szükségletekhez való idomításában. A tüzet máshová összpontositják.

A tilalmak mellett nagyobb figyelmet érdemelnek a pozitív intézkedések. Szakmai körökben a fegyverzet-ellenõrzés erõsítésére alkalmasnak vélnek például olyan diplomáciai kezdeményezéseket és gazdasági ösztönzõket, amelyek a fegyverzetkorlátozási megállapodásokhoz való csatlakozásra serkentenék az eddig kivülmaradókat, szélesíteni kellene a gyanú alapján végezhetõ helyszíni ellenõrzéseket, erõsíteni a biológiai fegyverek betiltási normáit, nem utolsó sorban fokozottan kellene támogatni a jelenlegi orosz vezetést fegyverfeleslegének, fegyvertöbbletének felszámolásában, ami messzemenõen kölcsönös érdekeket szolgálna.

Mindez természetesen – legalábbis egyelõre – nem pótolja a tömegpuszsztító fegyverekkel szembeni védelmet. A világ sorsáért felelõs államok és kormányok nem adhatják fel a reményt, hogy bolygónk a belátható jövõben mentes lesz a tömegpusztító fegyverek minden válfajától. Az atomhatalmaknak különösen nem szabad elfelejteni, hogy a nukleáris fegyverek elterjedése nemcsak a békét és a biztonságot veszélyezteti, hanem az õ büntetlenségüket is.

1

V. ö. Szergej Krajgun „Ellenrakéta tévelygések” címû írásával, Nyezaviszimoje Vojennoje Oboznenyije, 2002 N° 25.

2

Pugwas Newsletter, Jul. 2002. p. 18.

3

Frankfurter Rundschan, 2002. június 14.

4

uo.

5

Der Spiegel 20/1991. 5. 16.