BIZTONSÁGPOLITIKA

Szabó János

A terrorizmus politikai
és kriminológiai értelmezése

Az erõszak vizsgálatával foglalkozó társadalomtudományi kutatások átfogó erõszakelméletet mindmáig nem produkáltak. A töredékesen létezõ erõszak-értelmezések ugyanakkor egyre erõtejesebb figyelmet fordítanak a terrorizmus jelenségére.

A kutatók egy része a tárgy közelítésénél termékeny eljárásnak tartja a gyengék és az erõsek akaratérvényesítésének összevetésébõl kiindulni. Mások szerint ennél sokkal termékenyebb lehet, ha a terrorizmus történelmi fejlõdésébõl indulunk ki, hiszen a jelentésváltozásokban, amelyeket a terrorizmus¹ kifejezés magában foglal, jól megférhet az erõs és a gyenge akaratérvényesítés ütközéseinek problémája is. A terrorizmus modern jelentését mindenekelõtt a társadalom pacifikálásával nyerte el, amely a modern politikai állam monopóliumává teszi az erõszak alkalmazását, és ezzel a modern állam vállalásává, felelõsségévé teszi mindazon társadalmi vitás kérdések békés rendezését, amelyek az általa integrált, illetve a neki alárendelt sokféle megosztottságú társadalmi csoportok egymásnak feszülõ ügyeiben elõfordulhatnak.

Mindezek alapján a terrorizmusról legalább két aspektusból beszélhetünk. Az egyik aspektus egy tágabb politikai erõtérben mozog és a mindenkori pacifikáló államok, azaz az erõszakkal legitim módon élni tudó hatalmak valódi erõsségét vagy ennek kisebb-nagyobb hiányait kompenzáló erõszakosságát vizsgáztatja le.

A másik aspektus a konkrét jelenség mozzanataira koncentrál, magának a terrorizmusnak mint motivált, célkövetõ, félelemkeltõ, illetve tartósító erõszak-alkalmazásnak a jelenségével, az elõforduló empirikus jellemzõkkel, az ellene foganatosított megelõzõ, kezelõ, szankcionáló intézkedések és intézmények összefüggéseivel foglalkozik. Az egyszerûség kedvéért tekintsük ezt az egyik oldalon a terrorizmus politikai megközelítésének, a másik oldalon pedig a terrorizmus kriminológiai megközelítésének. Ezek fõbb jellemzõit az alábbi táblázat szemlélteti.

Abban a reményben, hogy e két közelítés egymásra vonatkozásai termékenyítõ hatásúak, a következõkben ezek elemzésével foglalkozunk.

A terrorizmus politikai értelmezése

Ez a megközelítés abból indul ki, hogy a terrorizmus társadalmi cselekvés. A cél valamely, a fennálló renddel szemben esélytelennek ítélt akarat érvényesítése. Tehát az emberi lény és az emberi lény számára nélkülözhetetlen javak pusztítása és az ezáltal kiváltott félelem csupán csak eszköz és módszer. Feltehetõen a terrorizmus mindenféle emberi érték pusztítására kiterjedhet, akkor is, ha adott történelmi korszakokban ezek az értékválasztási irányok meglehetõsen specifikusnak tûnnek.

A terrorizmus és a szabályos hadviselés között – akár állam, akár valamely alávetett nem állami szegmens követi azt el – lényeges különbségek vannak. A terrorizmus mindenekelõtt specifikusabb, mint a szabályos hadviselés vagy a katonai, rendõri, kormányzati erõszak-alkalmazás. Mindig szûkös forrásaival, erõivel a legnagyobb hatás kiváltására törekszik, tehát bizonyos tekintetben pontosabb és célirányosabb. További nagyon fontos eleme a meglepetésszerûség, kiszámíthatatlanság. Ez akkor is igaz, ha idõnként hírkiszivárogtatásokkal, elõre bejelentésekkel is igyekeznek fenntartani a félelmet és a rettegést, ami ott a leghatásosabb, ahol már a kibontakozó várakozás, izgalom, rettegés hatalmába kerítette a célzott társadalmi csoportokat. A megfoghatatlanságot szuggeráló helyváltoztatás, az ellene való védekezést esélytelenné tévõ kiszámíthatatlanság, a célpontul kiválasztott egyének bárhol, bármikori veszélyeztetettsége a terrorizmus lényege, ily módon mûködésképessége a háborúval ellentétben térben és idõben nagy szórtságot mutat.

Az állam oldaláról a törvény uralma meglehetõs kiszámíthatósággal adagolja a „rosszat”, a pénzbüntetést, a börtönbüntetést vagy destruktív formában akár a kivégzéseket is, s számos kultúrában idõnként ez járhat az emberi test megcsonkításával vagy elpusztításával. Amikor azonban a terrorista cselekszik, akkor a rettegés foka annál magasabban tartható, minél inkább kiszámíthatatlan az, hogy hol mikor, adott esetben miért és ki ellen csap le. A terror uralma tehát kiszámíthatatlan.

A terroristák adott erõszak-alkalmazási, hadviselési módszere a legtöbb esetben nagyon is funkcionális. Figyelembe veszi ugyanis, hogy eszközeik gyöngébbek, kevesebb forrással, eszközzel, erõvel, katonával rendelkeznek. Ezért érdekük, hogy az egész megfélemlített csoport, amely félelme megszüntetése reményében tett engedményekkel vagy politikai nyomás gyakorlásával tenni tud az õ érdekükben vagy az elismerésük iránt, az gyakoroljon belsõ ellenõrzést, gondolkodjon el az általuk képviselt értékeken és rettegésének terhe alatt azokat érvényesítõ válaszokat adjon. Ez a terrorizmus elméletének a lényege.

Végül is akarat-kikényszerítõ erõszak-alkalmazás ez is, mint minden más emberi erõszak-alkalmazás.

Ebben a tekintetben a terrorizmus politikai megközelítése – bármennyire is szeretnének az államok és a kormányzatok eleve különleges elbírálást szerezni maguknak a nem állami és nem hivatalos akaratérvényesítõkkel szemben – a fentet és a lentet, az államit és az alávetettet, a legitimet és a nem legitimet azonos esélyekkel ruházza fel.

Az állami és a magánterrorizmus különbözõ típusainak formagazdagsága ily módon nagyságrenddel kibõvül, hiszen együtt tárgyalható valamennyi politikai célú erõszak alkalmazásával. A haszon kétségkívül az, hogy pontosabban azonosíthatjuk a terrorizmusok típusait egymáshoz való viszonyuk alapján, a költség viszont az lesz, hogy egy sokkal bonyolultabb rendszerben kell elhelyeznünk azokat. (Ezt a dilemmát õsidõk óta ismerik a halászok: „hogy több halat fogjunk, nagyobb háló kell”.)

A terrorizmus elméleti megközelítései

A politikai célú erõszak-alkalmazás formavilágában rendteremtésre vállalkozó ismeretes rendszerezések közül talán a legérdekesebb Johan Galtung tipológiája, (a fenti táblázat) amely a világtérben szereplõ erõszak-alkalmazó aktorokat, állami és nem állami erõs és gyenge aktorokként egyetlen (4x4-es) mátrixban helyezi el. Ezek egymásra vonatkoztatása alapján 16 olyan konfliktustípust különböztet meg, amelyek a jelen és a jövõ háborúit, valamint legitim és nem legitim csoportok erõszakos összecsapásait mintázzák.

A terrorizmus kriminológiai értelmezése

A terrorizmus mindennapi kezelésében a politikai kezelési módon túl napjainkban is dominánsabb a kriminológiai megközelítés. Ez a megközelítés hasonló vagy kapcsolódó bûncselekmények társaságában –, mint az emberölés, általában a testi erõszak, vagyon elleni pusztító rongálások, a rablás, pénzmosás, szervezett bûnözés, kábítószer-csempészés, emberrablás –, illetve mintegy azok általános rendezõelveként, integráló mozzanataként tárgyalja a terrorizmust. A tiltott fegyverviselés és a milícia jellegû szervezõdés rendszerint súlyosbítja ezeket a megközelítéseket.

Természetesen a kriminológiai megközelítés is hangsúlyozza a terrorizmusnak azon erõszakos, illetve erõszakkal való fenyegetõzési jellegét, amely szerint a hatóságok ellenállását leküzdve kísérel meg célokat elérni. A terroristaszervezetek szempontjából döntõ jelentõségûnek tartja a tömegtájékoztatási eszközök felhasználása iránti aspirációt, az „ügyük” iránti érdeklõdés felkeltését. A terrorista társadalmi nyilvánosságra törekvõ módon fel akarja hívni a figyelmet a saját problémájára. Tehát még a kriminológiai közelítésben is akarati, ideológiai tartalmú töltete és nyilvánosságkeresõ értelme, iránya van ennek a különleges bûncselekménynek. A kriminológiai megközelítés hangsúlyozza, hogy a nemzetközi megközelítés is jogosult, hiszen a nemzetközi terrorizmus ártatlan életeket veszélyeztet és olt ki, értékeket tesz tönkre, szabadságjogokat tesz kockára, sérti az utazás szabadságát, a gyülekezés szabadságát.

A kriminológiai közelítést kiegészítõ igénnyel összpontosítanak a terrorcselekmények hátterében lévõ sérelmek orvoslására a nemzetközi jószolgálati intézmények. Megközelítésük lényegileg a terroristák egyéni motívumait nem érinti, hiszen általában a konfliktusok hivatkozási alapját próbálják csökkenteni. Olyan lépéseket tesznek, amelyek azokra a feltételekre irányulnak, amelyek a terrorizmus táptalaját, okát és forrásait képezik. A kriminológiai megközelítést kiegészítõ beavatkozás tehát nem foglalkozik azzal, hogy a terroristák közül kik milyen mélységben elhivatott idealisták, fundamentalisták, vagy pedig milyen jutalom reményében csatlakoznak ezekhez a mozgalmakhoz. Ez a közelítés azt tartja szem elõtt, hogy a terrorizmus annak megfelelõen csökken, ahogy a sérelmeket politikai úton enyhítik, függetlenséget adnak a gyarmatoknak, elismerik a politikai névteleneket stb. Vagyis a terrorizmus elleni nemzetközi fellépés sikerességét a demokrácia terjedésével, a függetlenség, a nemzetközi egyenlõség terjedésével tartják megmérhetõnek. Mivel céljaikat csak az általános civilizatorikus fejlõdés valósíthatja meg, ezért szerepük elsõsorban csak katalizátorjellegû, hiszen a terrorista jellegû bûncselekmények mindennaposak ugyan, de a mögöttük meghúzódó problémák általában a kriminológia eszközeivel vagy a bûnüldözés és a hozzá kapcsolódó „jóindulatú rábeszélés” eszközeivel nem szüntethetõek meg.

A terroristacselekmények kapcsán mindenekelõtt a különbözõ merényletek, a túszejtés, a hajók, repülõgépek, közlekedési eszközök eltérítése, megszerzése, elpusztítása, esetleg felhasználása pusztító tevékenységre, a titkos támogatók által nyújtott pénzügyi segítség, illetve a terroristák ennek híján folytatatott rablásai azok, amelyekkel a kriminológiai közelítés a mindennapi terrorizmus képében találkozik.

A terrorizmus elterjedtsége a kriminológiai megközelítésben az összes bûnesetekhez képest rendkívül jelentéktelen. Világméretû romboló hatása azonban egyre jelentõsebb, fontosságát azonban ennél is jobban fokozza, hogy a politikai megfélemlítésnek, a nemzeti és a nemzetközi politikai hatalmi szervezetek hatalomcsorbításának igen jelentõs és illegitim módozatait hordozzák.

Az ENSZ-ben hosszú ideig a kriminológiai felfogás volt a domináns. A bipoláris világrend megszûnésével nagyon sajátos helyzet alakult ki a kriminológiai megközelítést illetõen. Azonban több olyan kormány, amely azelõtt szabadságharcosokat támogatott – akiket természetesen máshol terroristának tartottak – a 80-as évek végére kiábrándult az e csoportok által alkalmazott erõszakból. A hidegháború vége, a szovjet blokk felbomlása számos csoportot megfosztott az anyagi támogatástól. Ezek részint hanyatlásnak indultak, részint pedig átszegõdtek újonnan keletkezõ érdek- vagy értékmegfogalmazó szervezõdésekhez, sokan közülük az új típusú vallási fundamentalista terroristacsoportokhoz is. Az új típusú terroristacsoportok figyelemmel kísérése viszont már sokkal nehezebb és veszélyesebb is lett. A régi stílusú politikailag motivált és a politikailag támogatott rendzavarásokat egyre inkább felváltották az etnikai és a vallási indítékú szervezõdések (szekták, milíciatömörülések, bandaszervezõdések, maffiásodás).

Az etnikai és vallási eredetû erõszak mellé felcsatlakoztak az ezredforduló közeledtével a millenniumra összpontosító csoportok, amelyek valamiféle katasztrófavárakozásban a kiválasztott keveseket a paradicsomba juttató hiteknek kötelezõdtek el.

A kriminológiai típusú megközelítés a terrorcselekmények közé sorolja azokat a polgári demokráciákban (elsõsorban Amerikában) divatozó milíciatömörüléseket is, amelyeknek tagjai többnyire fehérek, keresztények, munkásosztály-, illetve középosztálybeliek. Alapvetõ meggyõzõdésük, hogy veszélyben van valamely (fegyverviselési vagy hasonló más) jogosultságuk. A tagok rendszerint apokaliptikus, paranoid elképzeléssel rendelkeznek a politikáról, a kormányzatról, valamiféle elitizmussal konzervatív csoportokat fognak össze.

A kriminológiai közelítésben még megjelennek az ifjú generációk – 15–19 éves fiatalok – bandaszervezõdései. Azok az életkor-specifikus banditák alkotják ezeket, akik lõfegyvert használnak rabláshoz, bandaháborúik során, beavatási szertartásaikon, autós lövöldözéseiken. A kamaszkorúak illegális fegyverviselésének, fegyverhasználatának növekedését fokozza, hogy ezek a fiatalok általában nagyon gyakran csak a társadalmonkívüliségüket kompenzálják a fegyverviseléssel. Amikor elsüti a fegyvert, azonnal tapasztalja a „saját erejét”, ami kompenzálja azt a társadalmonkívüliséget, amit a fiatal általában érezhet.

A politológiai és a kriminológiai közelítésmód kölcsönhatásai

A terrorizmus kriminológiai, avagy a politológiai kezelésmódjának több okból is lehet jelentõsége.

Egyáltalán nem mindegy, hogy a modern társadalmak intézményrendszerében a terrorizmus kezelése büntetõpolitikai vagy biztonságpolitikai prioritással történik-e. Nem mindegy továbbá, hogy a terroristacselekmények módot kapnak-e a társadalmi nyilvánosságba bekerüléshez, illetve hogy a terrorista mint ellenfél bûnözõi vagy katonai elbírálásban részesül. Ezeken múlik ugyanis, hogy az erõs államok politikai, ideológiai kezelésmódját a terrorizmus milyen minõségében hívja elõ, hogy gyökereinek, okainak a megszüntetése vagy az elnyomó, erõszak-alkalmazói jellege aktivizálódik. E két közelítésmód harmonizálhatóságától függ az is, hogy a legitim megoldás kizárólag az erõsek oldaláról tart-e igényt a kondíciók korrekciójára, az ún. politikai kezelésmódra, vagy pedig a gyengék, a terrort alkalmazók oldaláról is lehetõségeket tár fel az erõszak alatti, tehát az erõszakmentes megoldások alkalmazására. Az eltérések, amelyek pusztán a terrorizmus közelítésmódjából következnek, a kezelhetõség és a kimenetel szempontjából perdöntõek lehetnek.

Ez a problémakör már akkor elõjött, amikor az 1808–1814. évi, Napóleon elleni hadjáratában Wellington herceg a portugál és a spanyol irreguláris csapatok harcosaira, az úgynevezett guerillákra támaszkodott. A második világháború után a gerilla és a partizán megjelölés világszerte azonos tartalommal, egymás szinonimájaként vált használatossá. A gerilla és a partizán alkalmi harcos, az a személy, aki az irreguláris csapatok kötelékében önként vállalkozik a fegyveres harcra, és a hágai 1899-es és 1907-es, valamint a genfi 1949-es konvenció nemzetközi jogszabályainak hatálya alá tartozik. Pl. fogságba esése esetén a hadifoglyokkal azonos megítélés alá esik. Vele szemben a terroristák, akik egyébként gyakran nevezik magukat szintén gerilláknak, a nemzetközi jogszabályok szerint bûnözõknek minõsülnek és a bûnözõkkel szembeni nemzetközi jogszabályok vonatkoznak rájuk. Természetesen nem csak a nemzetközi jogi közelítésben van kétféle megítélés.

A 20. században a terrorizmus és a gerillamozgalmak szorosan összekapcsolódtak. Egyetlen valódi különbség közöttük, hogy a gerillák elvileg kifejezetten katonai hatalmi célpontok ellen hajtanak végre támadásokat, a terroristák pedig elvileg polgári célpontokat támadnak. A különbség azonban a gyakorlatban nem ennyire éles.

A gerillák alkalmi katonák, hiányzik csoportjaikból a reguláris katonai irányítás alatt álló személyzet. Az erõszakos cselekedetekhez idõnként azért folyamodnak, hogy ügyükre felhívják a figyelmet, viszont mivel gyöngék, eszköztelenek, nyílt ütközetben nincs esélyük a gyõzelemre. A 20. században számos gerillamozgalom mûködött. Gerillaháborúk folytak különbözõ politikai meggyõzõdésû csoportok között és által. Ezeket esetenként elsöpörte a túlerõ, máskor viszont nagyszabású politikai változásokat indítottak el.

A gerillaszervezetek többnyire erõs politikai elnyomás, illetve nagy vagyoni, kulturális, civilizációs egyenlõtlenség körülményei között jöttek létre. A 20. századi gerillaháborúk fõbb jellegzetességei között találjuk a nehezen elérhetõ területeken való szervezõdést, a létszámfölényt és azokat a harcformákat, ahol a hadsereg nem tudja nagy tûzerejének hasznát venni, ahol a gerillák barátságtalan hegyvidékeken, dzsungelekben bújnak meg.

A gerillaháborúk többsége fejletlenebb országokban folyt, olyanokban, amelyeknek a hagyományos struktúráját szétrombolta az ipari civilizáció. A gerillák utánpótlását pontosan azok a rétegek alkották, amelyeknek megélhetése veszélybe került, melyek kárvallottai voltak a civilizáció, illetve a piaci típusú struktúrák terjedésének. Napjainkban a globalizáció is alkalmas ugyanennek a funkciónak a betöltésére. A gerillaháborúk három fõ típusa:

• szembeszállás az idegen betolakodókkal;
• a szeparatista mozgalmak, amelyek a központi kormánnyal állnak szemben, (pl. az IRA) és kiválást, különválást céloznak;
• a korruptnak vagy kizsákmányolónak vélt kormányzatok ellen folytatott gerillatevékenység (pl. a dél-amerikai tupamaros, monteneros gerillák).

A háború modernizációjával egyidõben alakultak ki a gerilla-hadviselés formái. Sehol nem rendelkeznek olyan kifinomult és nagyhatású fegyverzettel, mint a reguláris hadseregek, kialakítanak azonban olyan eszközöket, amelyek segítségével szembeszállhatnak az ellenséggel. Példa erre Vietnam gerilla-hadviselése, amely olyan katonai nagyhatalmat is meghátrálásra készetetett, mint az Amerikai Egyesült Államok. Az elmúlt évtizedekben, a 20. század utolsó évtizedeiben a gerillamozgalmak által használt taktikát számos városi környezetben – Európában, Japánba – mûködõ csoport is átvette. Repülõgép-eltérítés, emberrablás, híres emberek meggyilkolása, pokolgépes robbantás tartozott a legfõbb módszereik közé.

Az erõs államnak a nem állami terroristákkal szembeni fellépéséhez általában szüksége van arra, hogy külön váljék a kriminológiai kezelési módja a politikaitól. Könnyebb úgy a terroristákat nem racionális, hûvösen számító, megveszekedett bûnözõknek, nem emberi lényeknek tartani és a társadalom ellenszenvét velük szemben kiváltatni, hogyha egyszerû bûnözõként kezelik õket. Ezért a sajtóban a leggyakrabban azt látjuk, hogy a semmibõl jönnek, nincs arcuk, csak annyi mondható el róluk, hogy minden ízükben erõszakosak. Teljesen ártatlan emberekkel szemben, kiszámíthatatlan módon nyilvánulnak meg. Sérelmeik nincsenek, nincsenek indítékaik, csak az vezérli õket, hogy rosszat tegyenek, és az egész egyszerûen azért történik, mert õk rosszak. Igen gyakran az ok nélküli terrorizmust állítja elénk a nyilvánosság, sajátos módon egyre hihetetlenebbül. Õrült, veszett kutyáknak állítja be õket, akiket mint ilyeneket nem megölni kell, hiszen ezzel emberi lények rangjára emelnénk, hanem elpusztítani, megsemmisíteni. A kétség árnyéka sem férhet hozzá, hogy miért éppen az erõsek a célpontok. Az ok csak az lehet, hogy a gonosz mindig a jók körébõl szemeli ki áldozatait. A végtelen gonoszság, a végtelen jóság ellen támad. Az örök csata a gyûlölet, az irigység, a vallás és az ideológiai fundamentalizmus dualisztikus univerzumában történik.

Az igazság ezzel a propagandával szemben az, hogy a legtöbb olyan csoport, amely erõszakot alkalmaz, koherens elmélettel is rendelkezik arról, hogy miért teszi ezt. Bármennyire is vitathatóak azok az eszmék és értékek illetve érdekek, amelyeket képviselnek, a terroristacsoportok rendszerint nem olyan emberekbõl állnak, akik önmagáért mûvelik az erõszakot. A politikai hatóságok és a közvélemény egyaránt gyakran ambivalens, néha képmutató módon viszonyul a terrorizmushoz. Felháborodnak a saját országuk határán belüli erõszak alkalmazásán, azok brutalitásán, veszteségein, de nem ritkán támogatják, bátorítják azokat a gerillamozgalmakat, amelyek ugyanezt a taktikát a világ más részein, esetleg az õ gazdasági érdekük támogatása érdekében használják. Ebben a tekintetben a szabadságharcos és a terrorista közötti választóvonal nagyon vékony, rendkívül kevés különbözteti meg a kettõt, sokszor csak azok álláspontja dönt, akiknek tevékenységükbõl haszon vagy kár származik. Alapvetõ az a társadalmi gyanú, hogy pusztán ideologizált névváltozatok ezek. A terroristák és a gerillák természetesen kisajátítják maguknak azt a hatalmat, amelyet az állam saját monopóliumának tekint, azaz az erõszakos eszközök használatának jogát politikai és bármilyen más cél érdekében.

Az állami erõszak-monopólium és a vele szembehelyezkedõ erõk dinamikáját alapvetõen befolyásolja, hogy az utóbbiak az elõbbiek nyomását egyre erõsödõnek érzik a globalizáció terjedésével. Ez három fontos tekintetben nyilvánul meg.

• Az elsõt úgy fogalmazzák meg, hogy nõ a strukturális erõszak, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy a nemzeti, illetve nemzetközi rendszerben egyre inkább konkrét fizikai erõszak nélkül is hatékonyak a kényszerítõ mozzanatok. Természetesen ismét csak nézõpont kérdése, hogy a strukturális erõszakot a fizikai erõszakmentesség elvén mûködõ rendszerszervezésként, civilizált rendszermûködtetésként fogjuk-e fel, vagy pedig a különbözõ neki kiszolgáltatott csoportok sarokba szorítási eszközeként, amely alkalmas kiváltani e csoportok agresszivitását a strukturális erõszakot mûködtetõ hatósággal, állammal vagy az annak elõnyeit élvezõ rétegekkel szemben.
  A strukturális erõszak rendkívül élesen veti fel azt a kérdést, hogy vajon a globalizációval egyre dominánsabb westernizált értékrendnek nem megfelelõ kultúrák tényleg a magától értetõdés természetességével szállhatnak-e szembe saját értékrendjük nevében a domináns értékekkel pusztán csak azért, mert a világméretû konkurenciaharcban nem esélyesek velük?
  Továbbá hogy a gyengéknek tényleg magától értetõdõ joguk van-e az erõsebbekkel szembeszállni, akkor is, ha az erõsebbeknek valójában nincs fizikai erõszak-masinériájuk?
• A második tétel szerint a közvetlen erõszakot is növekedõnek látják, láttatják a globalizálódó térben. Az igazság az, hogy a globalizáció egyfelõl az emberi jogok oszthatatlanságát, másfelõl a modern-posztmodern értékek mûködését próbálja terjeszteni. Más kérdés az, hogy a felgyorsított fejlõdéssel fellazítja azokat a lokális tradicionális védõmechanizmusokat a premodern társadalmi formációkban, amelyek alkalmasak voltak e társadalmak különbözõ csoportjai agresszivitásának a fékentartására, miközben nem teszi alkalmassá automatikusan e társadalmakat a modern államigazgatás, vezetés, kormányzás struktúrájának a befogadására. Nem annyira maga a globalizáció, sokkal inkább ezek az átmeneti periódusok azok, amelyek szabadjára engedik, a felhalmozódott erõszakot, mivelhogy elbontják gátjait.
• A harmadik tétel szerint a közvetlen erõszak fenyegetése is növekszik. Az önvédelmét és érdekeinek védelmét erõteljesebben, egyre szofisztikáltabb fegyverzettel, egyre magasabb technológiával megtámogató ipari civilizáció valószínûleg egyre nagyobb területeken képes bármit és bárkit elpusztítani, akik harcolni kívánnak ellene. Mindezek alapján nem mentes a célszerûségtõl, hogyha az ellenérdekeltek a strukturális erõszakkal, a közvetlen erõszakkal vagy az erõszak fenyegetésével szemben a szétszóródott gerilla-hadviselésben, az erõk és eszközök csoportokra osztódásában találják meg a szembeszállás esélyeit.

Sajátos következményei vannak annak is, hogy a modern technológia eszközeit mind két oldalon birtokba veszik. Ennek következtében az erõszak eszközei mindkét oldalon – tehát az erõsek és a gyengék oldalán, az állami és a nem állami szektorok oldalán – egyaránt erõsödnek, pusztítóerejük növekszik. Ennek sajátos veszélye rajzolódik ki: miközben az erõs államok katonai eszközeikkel az állami terroristák módjára kényszerülnek harcolni, s a foglyul ejtések, gyilkosságok gyakorisága általuk is növekszik, eközben eszközeik is módosulnak. Mindezek a jelenségek abba az irányba viszik a prognózisokat, hogy az erõs államok és a gyenge nem állami aktorok egymással szembefordulása, terrorizmus és antiterrorizmus kölcsönösen erõsítik egymást, és ebben az értelemben a terrorizmus jelenségében az erõszak eszkalációja is benne rejlik

Ennek a problémának a megoldására mind a két oldalról látszik lehetõség. Az állami terrorizmus számára komoly dilemma, hogyha azt a stratégiát követi, hogy megtámadja, fékentartsa és likvidálja mindazokat, akik ellene fordulnak – amennyiben az utóbbiak objektív viszonyok terméke – akkor ez a törekvés nem válik be. Ezért az állami terrorizmus kétféle megoldással próbálkozik: Az egyik az, hogy ellenõrzése, kontrollja alá vonja – óriási erõfeszítésekkel – az erõszak eszközeinek az arzenálját, és a kiszámíthatatlanság (idõ, hely, érintettek)körét. Ez gyakorlatilag a terrorizmussal szembeni átvilágításokban, motozásokban, biztonsági berendezésekben, szuper kutyákban és mindenféle más mozzanatokban jut kifejezésre. Viszont ennek az esélye nagyon kicsi, mert az erõszakspirál az ezzel lépést tartó terroristák módszerei miatt kivédhetetlen. Valószínûleg nincs más megoldás, mint kísérletet kell tenni a terrorizmus miértjének, motivációkká átalakuló okoknak a feltárására, azaz a strukturális erõszak jellegét kell olyanná építeni, hogy ne csak erõszakmentes legyen, de azok számára is elviselhetõ legyen az erõszak jellege, akik ennek a kiszolgáltatottjai. A második megoldás azt jelenti, hogy a közvetlen erõszakot egyre inkább csak indokolt módon lehet alkalmazni és az erõszakkal való fenyegetõdzést is csak ott, ahol szükséges, és mindkettõt csak akkor, ha eredményesen lehetséges. A béke felé valószínûleg az erõseknek kell tenni az elsõ lépéseket. Tényként kell azonban kezelni, hogy erre annál kevésbé hajlamosak, minél inkább kiválasztott eredményes népnek tekintik magukat.

A modern terrorizmus elsõ nagy hulláma, amely a 19. században bontakozott ki a kapitalizmus ellenében, végül is akkor vált csak megszelídíthetõvé, amikor a társadalmi szimpátiát nagy tömegeknél sikerült elfordítani tõlük, amikor a baloldali ideológiák, pártok és politikai meggyõzõdések becsatornázódhattak a társadalmak legális rendszereibe, és eséllyel rendelkeztek a politikai harcok olyan megvívására, amelynek eredményeként képviseltjeik társadalmi helyzete valóban javulhatott. Feltehetõen a globalizmusnak is odáig kell fejlõdnie, hogy képes legyen kanalizálni, esélyekkel, érdekeket megvédõ garanciákkal felszerszámozni azokat a társadalmi csoportokat, amelyek e pillanatban még hol vallási, hol kulturális, hol gazdasági egyenlõtlenségek miatt csak kizárólag kárvallottaiként és esélytelenekként állnak szemben vele.

A gyenge, nem állami aktorok számára is megvan a lehetõség az erõszakmentességgel szerepet vállalni ugyanazon ügyek gyõzelemre juttatásában. A gyengéknek más fegyvereik is vannak, mint a terrorizmus. Ezek azonban csak akkor lehetnek hatásosoak, ha (1) tömeges méreteket öltenek, illetve ha (2) alternatív struktúrát is ki tudnak építeni és (3) konstruktív cselekvés segítségével képesek elõrelépni a maguk kijelölte úton.

Ez azt jelenti, hogy a premodern szervezõdésbõl a gyengék önszervezõdésének elengedhetetlenül ki kell lépnie, és hozzá kell segíteni ezeket az úgynevezett „ügyek” képviselõit, hogy megfelelõen megszervezve magukat a polgári elégedetlenségre, az önkorlátozóbb módszerekre álljanak át. Amellett ugyanis, hogy ez esélyt ad az erõszakspirál elkerülésére, ráadásul sokkal keményebben bénítja azokat a kormányzatokat, azokat a tényezõket, amelyek az úgynevezett strukturális erõszak globalizálódását felügyelik a világ különbözõ térségeiben. Az erõszakmentesség mennyiségének növelését úgy elérni, hogy minõsége odáig változzon, miszerint az államhatalom törvénytelenül strukturális vagy közvetlen erõszakát ne tudja alkalmazni ellene, ez feltehetõen ma még nagyon sok helyen illuzórikus távolságokban lévõ cél. Talán épp ezért van az, hogy rövid távon maguk az érintettek is sokkal elérhetõbbnek látják magát a fegyveres erõszakot. Ahhoz, hogy a gyöngék önmegszervezõdése valóságos hatásokat, eredményeket tudjon elérni, az is szükséges, hogy az erõszak képmutatása visszaszoruljon, mert a gyengék terrorizmusára elszántak csak ezt követõen kerülhetnek az alku pozíciójába.

FELHASZNÁLT IRODALOM

„A Cloud of Terror and Suspicion”, Newsweek, Apr. 3., 1995, 36–41 p. Lásd még Stewart A. Wright, szerk.: Armageddon in Waco: Critical Perspectives on the Branch Davidian Conflict (Chicago: University of Illoinis Press, 1985).

Anthony Giddens: Szociológia, Osiris K.

Ariel Merari–Tamar Prat–Sophia Kotzer–Anat Kurz–Yoram Schweitzer: Inter 85: A Review of International Terrorism in 1985 (Boulder, Colo.: Westview, 1986), 106.p.

Dandeker, Christopher: Surveillance, Power and Modernity; Cambridge, 1990. Polity – A modern társadalmak hatalmi rendszereinek fejlõdését tekinti át, amely átalakulásban a hadsereg szerepét hangsúlyozza.

Freda Adler–Gerhard O. W. Mueller–william S. Laufer: Kriminológia – Osiris K.

Harvey J. Iglarsh: „Terrorism and Corporate Costs”, Terrorism, 10 (1987): 227–230.

James T. Tedeschi–Richard B. Felson: Violence, Aggression, and Coercive Actions (Washington, D. C.: American Psychological Association, 1994).

Johan Galtung: A terrorizmus okairól és megszüntetésérõl; Bp., Eszmélet 17. (1992. november).

Noemi Gal–Or: International Cooperation to Suppress Terrorism (New York: St. Martin’s Press, 1986, 90–96 p.)

North, Robert C.: War, Peace, Survival: Global Politics and Conceptual Synthesis. Boulder, 1990. Westview – A mai világrend, a háború és az erõszak jövõbeli változásainak lehetséges irányait tárgyalja.

Robert J. Kelly–Rufus Schatzberg: „Galvanizing Indiscriminate Political Violence: Mind-Sets and Some Ideological Constructs in Terrorism”, International Journal of Comparative and Applied Criminal Justice, 16 (1992): 15–41.; Jeffrey D. Simon: The Terrorist Trap: America’s Experience with Terrorism (Bloomington: Indiana University Press, 1993); és Brent L. Smith–Gregory P. Orvis: „America’s Response to Terrorism: An Empirical Analysis of Federal Intervention Strategies during the 1980s”; Justice Quarterly, 10 (1993): 661–681.

Shaw, Martin: Post-military Society: Militarism, Demilitarism, Demilitarisation and War at the End of the Twentieth Century; Cambridge, 1991. Polity – A globális katonai rend jelenlegi tendenciáit elemzi, s amellett érvel, hogy a katonai erõ jelentõsége napjainkban csökken.

Walzer, Michael: Just and Unjust Wars; London, 1992., Harper Collins – Az igazságos és igazságtalan háború kérdésének klasszikus elemzése új kiadásban.1

Etimológiai tekintetben a terror latin eredetû szó, rémületet jelent, melyek igei alakja: terrere – megrémiszteni, rettegésben tartani, megfélemlíteni kifejezéssel utal az eredeti jelentésre.