Kõvári László–Nagy László
A nemzetközi terrorizmus
moszkvai megítélése – a csecsen válság
A szerzõk az MHTT által elfogadott és díjazott tanulmány alapján a folyóirat elõzõ számában a terrorizmus kialakulásának történelmi folyamatát, illetve a Kaukázus térségének viszonyait tekintették át. Az alább közölt cikkben a problémakör aktuális vonatkozásait összegzik, részletesen bemutatva, hogy a moszkvai vezetés a csecsen válsággal összefüggésben miként ítéli meg a nemzetközi terrorizmust. Köztudott hogy Oroszország kezdettõl belügynek tekintette és terroristaellenes fellépésnek minõsítette a Csecsenföldön végrehajtott katonai akcióit, ugyanakkor a nyugati közvélemény szimpátiával követte a szuverenitásukért küzdõ csecsen erõk tevékenységét, elítélte a drasztikus orosz akciókat. Az EBESZ 1999. novemberi isztambuli csúcsértekezletén olyan határozatot hoztak, amely megkérdõjelezte a csecsen kérdés „belügyi” jellegét. Ehhez képest – 2001. szeptember 11-e óta – az al-Kaida elleni fellépés tükrében a csecsenföldi orosz akciók „visszanyerték” antiterrorista jellegüket.
Csecsenföld az õt körülvevõ, olajban gazdag régió kulcspozícióját foglalja el, amely kelet–nyugat irányú összeköttetést jelent a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között, valamint dél felé Grúziához. A régió moszkvai megítélésében jelentõs szerepet játszott az, hogy a kaukázusi hegyi népek által lakott terület kétes hírnévre tett szert a kriminalisztika terén. A csecsen maffia uralta a moszkvai alvilág jelentõs részét, a szigorúan zárt közösséget alkotó bandák különös kegyetlenségükkel szereztek maguknak „tekintélyt” és befolyást. Az orosz közvéleménnyel a hivatalos körök könnyen elhitették, hogy a kialakított sztereotípia jellemzõ a csecsen nép egészére. A csecsenföldi területen kívül a kilencvenes évek közepétõl elkövetett túszejtési akciókkal, robbantásos merényletekkel együtt mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egyszerû emberek elhitték: a harc nem egy nép önrendelkezési törekvései ellen, az olajvezeték biztonságáért folyik, hanem azért, hogy a fegyveres csoportok felszámolásával az ország egészének belbiztonságát erõsítsék és a bûnözést visszaszorítsák. (A valóságban mindezen célok egyidejûleg és párhuzamosan szerepeltek a moszkvai tervekben.)
A Szovjetunió széthullása után felszínre tört a csecsenek függetlenségi vágya, de elfojtott oroszgyûlölete is. 1991 szeptemberében, a Gorbacsov ellen szervezett augusztusi puccs utáni káosz és hatalmi vákuum légkörében összeült a függetlenség-párti Csecsen Népi Kongresszus. A fõszerepet az egykori szovjet repülõtábornok, a csecsen származású Dzsohár Dudajev játszotta, aki elsöprõ népi támogatással elûzte a moszkvai központ által támogatott helyi kormányzatot, elnökké kiáltatta ki magát, s függetlenségi nyilatkozatot tett közzé.
Az Oroszországi Föderáció új alkotmányt fogadott el, amely legitimálni volt hivatott Moszkva hatalmát az ország területén, véglegesítve az egykori szovjet birodalom elmúlását. Az új állam 89 szubjektuma (jogalanya) közül a döntõ többség – kisebb-nagyobb alkudozás után – 1992 márciusában aláírta az alaptörvényt, míg az olajban gazdag Tatárföld és a fontos tranzitútvonalon fekvõ Csecsenföld megtagadta a dokumentum elfogadását.
1994 tavaszán Jelcin elnök egy szerzõdés formájában politikai alkut kötött Tatárföld elnökével, amely a köztársaság függetlenségi követeléseinek nagy részét biztosította. A központi kormány megtagadta viszont komoly tárgyalások folytatását a csecsen vezetõkkel. Ez 1994 végére az elsõ csecsen háború kitöréséhez vezetett, amely a legnagyobb közvetlen biztonsági kihívást jelentette/jelenti Oroszország területi integritása számára.
Az elsõ csecsen háború
A Csecsen–Ingus Autonóm Köztársaság 1992 júniusában kettévált. Ingusföld csatlakozott az Oroszországi Föderációhoz, míg Csecsenföld 1993-ban bejelentette teljes függetlenségét. 1994 augusztusában egy ellenzéki csoport fegyveres küzdelmet kezdett Dudajevék megdöntésére. Moszkva fegyverekkel támogatta a felkelõket, légiereje pedig Groznijt bombázta. Az Oroszországi Föderáció Biztonsági Tanácsa november 28-án elhatározta Csecsenföld katonai megszállását, december 12-én orosz csapatok vonultak be Csecsenföldre.1
Három páncélos hadosztály, Moszkva-párti csecsen fegyveresek és belügyi alakulatok vonultak Groznij ellen. A katonai mûveletek hosszú sora következett, ahol a szövetségi csapatok szakmailag alacsony színvonalú tevékenységét a csecsen gerillák elhúzódó, nagy áldozatokkal járó utcai harcokkal és lesbõl elkövetett rajtaütésekkel hátráltatták. Végül a szövetségi csapatok elfoglalták és gyakorlatilag elpusztították Groznijt továbbá a legnépesebb településeket, ugyanakkor a gerillák nagy területeket tartottak továbbra is ellenõrzésük alatt.
Az összecsapás mindkét oldal szempontjából nagy jelentõséggel bírt: a csecsenek saját földjükért, annak megtartásáért küzdöttek, míg a moszkvai vezetés példát kívánt statuálni, hiszen az állam egyik szubjektumának eredményes kiválási kísérlete dominóeffektusként hatott volna, s más nemzetiségi csoportok is elszakadási igényekkel léphettek volna fel.
Moszkva két, stratégiai fontossággal bíró okból sem engedhette meg a Kaukázus északi lejtõin fekvõ, a Kaszpi-tengertõl alig száz kilométerre elhelyezkedõ szakadár köztársaság kiválását. A föderáció központjából Csecsenföldön át futnak a fõ útvonalak mind a Fekete-, mind a Kaszpi-tengerhez, valamint itt húzódik az azeri és kazah olajat és földgázt nyugatra továbbító csõvezeték is.
Az elsõ csecsen háború során csecsen fegyveresek több nyílt terrorakciót is végrehajtottak. Az elsõ volt közülük a dél-oroszországi Bugyonnovszkban 1995. június 14-én elkövetett túszszedési akció, ahol hosszas tárgyalás után a csecsenek sértetlenül elvonulhattak, s otthon valóságos hõsöknek kijáró ünnepléssel fogadták õket. A csecsenek viszonylagos sikere arra késztette az orosz felet, hogy a lehetõ legkíméletlenebb módon elfojtsa a hasonló terrorista akciókat.
1996 januárjában csecsen fegyveresek elfoglaltak egy kórházat a Csecsenfölddel szomszédos dagesztáni Pervomajszkojéban. Az orosz kommandósok gyors és kíméletlen akciót hajtottak végre, amely nemcsak a terroristák ártalmatlanításával végzõdött, de számos túsz is áldozatául esett. A csecsenek harca az iszlám szent háború (a dzsihád) képét kezdte ölteni, s más régiókból, sõt más államokból is muzulmán önkéntesek érkeztek Csecsenföldre, hogy az oroszok ellen harcoljanak.
Ahogy a hadmûveletek kudarcai és az áldozatok száma egyre-másra napvilágot láttak a független sajtótermékekben, az orosz közvélemény fokozatosan a háború folytatása ellen fordult (1995 áprilisáig 1500 orosz katona és 25.000 civil áldozatot tartottak nyilván).
Orosz és nyugati szakértõk a katonai kudarcok fõ okát a vezényleti rendszer elavultságában látták, amely megfosztotta a közvetlen parancsnokokat a megfelelõ idejû harctéri döntéshozatal lehetõségétõl. A túlszabályozottság leszûkítette a harcoló alakulatok mozgásterét, az összehangolatlan és nehézkes akciók demoralizálták a személyi állományt. Kiütközött a pénzügyi megszorítások miatt elmaradt gyakorlatok káros hatása, s még a tiszti állomány is sokszor rutinhiánnyal küzdött, amit a terepviszonyokat kiválóan ismerõ csecsen gerillák kíméletlenül ki is használtak.
Az 1993-ban elfogadott orosz katonai doktrína azt sugallta, hogy a fegyveres erõk bevethetõk a föderáción belül felbukkanó szeparatista, függetlenség-párti csoportok ellen is, egyben bizonyos fokig törvényes felhatalmazást adva a csecsenföldi katonai akcióhoz. A csecsen válság világos képet adott a moszkvai vezetés megosztottságáról mind a katonai doktrína alkalmazási elveit, mind a dezintegrációs folyamat kezelését illetõen.
A háború kezdeti szakaszától eltekintve a csecsen gerillák a hegyi enklávékba szorulva, onnan ki-kitörve követték el rajtaütéseiket. A szövetségi csapatok folyamatosan bombázták a csecsen állásokat és feltételezett táborokat, 1996 tavaszán pedig megölték Dzsohar Dudajevet. A háború patthelyzetbe torkollott, s mindkét fél megoldást keresett a konfliktusra. 1996 májusában, a júliusi orosz elnökválasztás elõtt Zelimhan Jandarbijev csecsen vezetõ és Borisz Jelcin tûzszüneti megállapodást írt alá Moszkvában, melyet – EBESZ közvetítéssel – egy leszerelési jegyzõkönyv követett. A jegyzõkönyv rögzítette az „ideiglenesen a térségben tartózkodó” szövetségi csapatok kivonását augusztus 30-i határidõvel (két dandár kivételével, amelyek állandóan csecsen területen állomásoztak volna), a csecsen fegyveresek párhuzamosan folyó lefegyverzésével együtt. Június végéig a szövetségi csapatok valóban megkezdték a kivonulást, ugyanakkor a néhány helyen folytatódó összecsapásokért mindkét fél a másikat hibáztatta. Július 3-án Borisz Jelcin megnyerte az elnökválasztás második fordulóját, s ezt követõen szövetségi csapatok sorozatosan megújuló támadásokat intéztek a feltételezett gerillaközpontok ellen. Az egyezmény végrehajtása zsákutcába jutott, a harcok kiújultak.
Az elsõ csecsen háború végének feltételeit paradox módon az orosz elnökválasztási kampány teremtette meg, de a döntõ szerepet nem a gyõztes Jelcin, hanem a harmadik helyezett, Lebegy tábornok személye játszotta, aki a választások végeztével az elnök nemzetbiztonsági tanácsadói posztját kapta.
Az elvetélt tûzszüneti és béketerv utáni harcok augusztus végére kifulladtak, mivel mindkét fél jelentõs veszteségeket szenvedett. A csecsenek augusztus 5-én elfoglalták ugyan Groznijt, de tartósan képtelenek voltak megvédeni azt. Az orosz fél hadmûveletei augusztus 23-ra befejezõdtek, 31-én pedig Lebegy tanácskozást kezdeményezett Maszhadov csecsen vezérkari fõnökkel, s a két katona megállapodott a békérõl, a háború végleges lezárásáról. Az oroszok ismét vállalták, hogy kivonják csapataikat, míg a csecsenek hozzájárultak, hogy Csecsenföld státuszáról öt évre elhalasztják a döntést. A tárgyalások sikere mindkét félnek lehetõvé tette a tekintélyveszteség nélküli kihátrálást a gyõztes nélküli küzdelembõl. A megállapodást létrehozó csecsen fél, Maszhadov közel fél év múltán, 1997 januárjában a leadott szavazatok 65%-ával megnyerte a csecsenföldi elnökválasztásokat.
Csecsenföld az elsõ csecsen háború során elvesztette lakossága több mint felét, a veszteséget zömmel a pusztítás elõl elmenekülõ csecsenek (és más nemzetiségek tagjai) alkották. A szakképzettséggel rendelkezõk túlnyomó része elhagyta a köztársaságot.
A felmérések megállapították, hogy a lakosság egészségügyi ellátása katasztrofális, jó néhány kórházat bezártak, kevés az orvos, a gyógyszerek a többségnek megfizethetetlenek, a járványok terjedését képtelenek meggátolni, az alultápláltság általános, Csecsenföld rendelkezik az egykori Szovjetunión belül a legrosszabb halálozási rátával.
A háború tönkretette a csecsen gazdaságot. A fõváros nagy része, valamint nagyon sok falu, rengeteg út és híd romokban hevert. A vízvezetékek szennyezettek, a megmûvelhetõ föld mintegy harmada elaknásított vagy használhatatlan. Az állatállomány olyan nagy veszteségeket szenvedett, hogy a megmaradt birkák és szarvasmarhák száma összevethetõ egy-egy, 1991 elõtti nagyobb kolhoz állatállományával. Azok az üzemek, melyek korábban az egész szovjet piacra termeltek mûszaki eszközöket és olajipari termékeket, átálltak a helyi kereslet kielégítésére, de az 500.000–600.000 lakosból csak mintegy 15.000-nek voltak képesek munkát adni. Az 1999-es termelés az 1991-es szint mintegy 5–8%-át tette ki.
A hegyes, nehezen megközelíthetõ helyeken fellendült a kábítószer-kereskedelem. A legbõségesebb jövedelmi forrást azonban a Kaukázusban régen bevett szokásként dívó, de már-már elfeledett emberkereskedelem feléledése jelentette. Az emberrablóknak gyakran estek áldozatul külföldi tudósítók és a nemzetközi szervezetek képviselõi, akiket azután busás váltságdíj ellenében szabadon engedtek, de gyakran elõfordult az is, hogy csak a megcsonkított holttestek kerültek elõ. A lakosság körében elfogadottá vált a viták erõszakos megoldása, fõleg fegyverek segítségével.
A vezetést is alapvetõ megosztottság jellemezte. Míg Maszhadov és környezete a megállapodással nyert öt évet arra kívánta felhasználni, hogy normális kapcsolatokat kiépítve Moszkvával elõkészítsék Csecsenföld minél teljesebb függetlenségét, addig a háborús hadurak iszlám állam létrehozásáról álmodtak, mely a kaukázusi fundamentalista felszabadító harc kiindulópontja és bázisa lehet.
Az elsõ csecsen háborúban egyértelmû kudarcot vallott az orosz (szövetségi) hadsereg. A másfél évig tartó fegyveres küzdelemben iszonyatos ember- és anyagi veszteségek árán elfoglalta Groznijt és a többi nagyobb várost is, de 1996 augusztusában a csecsenek egy elsöprõ rohammal visszafoglalták azokat. Az orosz közvélemény nem kívánt még egyszer támogatni egy hasonló fiaskót. A moszkvai keményvonalasok és a csecsenföldi hadurak egyaránt revánsra készültek, de mindkét fél tudta, hogy nem ismételhetik meg az elsõ összecsapás baklövéseit.
A háború formailag a csecsenek dagesztáni betörésével és az oroszországi robbantásos merényletekkel újult ki ugyan, de a moszkvai hadvezetés már szinte az elsõ csecsen háború befejeztével hozzálátott, hogy megtervezze a következõ összecsapás hadmûveleteit, s ehhez megteremtse az anyagi és szervezeti feltételeket.
Szergejev védelmi miniszter és Kvasnyin vezérkari fõnök élesen szembekerült egymással a hadsereg fejlesztési irányait illetõen. Míg a miniszter a hadászati rakétacsapatokat kívánta fejleszteni, addig a vezérkari fõnök inkább arra kívánta felhasználni a szûkülõ anyagi forrásokat, hogy az oroszországi fegyveres erõket képessé tegye egy helyi háború sikeres megvívására. Kvasnyin tábornok egyébiránt 1997 májusáig az Észak-kaukázusi Katonai Kerület parancsnoka volt, s közvetlen környezetét fõleg az elsõ csecsen háborút megjárt veterán fõtisztek alkották, akik személyes ügyüknek tekintették, hogy a hadsereg becsületén esett csorbát kiköszörüljék.
Kvasnyin végül átszervezte a katonai kerületek rendszerét, amelyeket hadmûveleti-hadászati parancsnokságokká alakítottak át. A gyakorlatok többsége törzsgyakorlat formájában zajlott a pénzügyi megszorítások miatt, de többször bevonták a tervezett hadmûveletek fõ erejének szánt állandó harckészültségû alakulatokat is.
A második csecsen háború
A második csecsen háború kirobbanásának közvetlen okaként Baszajev parancsnok csapatainak akcióját említhetjük, amelynek során Csecsenföld határain túl teremtettek akut válsághelyzetet. Az elsõ támadás 1999. augusztus 2-án történt, Samil Baszajev és a szaud-arábiai származású Hattab közel kétezer fegyveressel több falut is megszállt Dagesztánban. Hamarosan világossá vált, hogy mindez csak elõkészítése egy közelgõ, még nagyobb méreteket öltõ katonai akciónak, amely Dagesztán iszlám köztársasággá változtatására és Oroszországtól való elszakítására irányul.
A csecsen fundamentalista szabadcsapatok betörése Dagesztánba elõrehozta a konfliktus kitörésének idõpontját, amely azonban Moszkvában nem érte váratlanul sem a katonai, sem a politikai vezetést.
A második csecsen háború több szakaszra bontható:
Az elsõ szakaszban, 1999 õszén a szövetségi csapatok visszaszorították a Dagesztánba betört csecseneket, s Csecsenföldön biztonsági zónát hoztak létre, amely magában foglalta a hagyományosan lojális alföldi részt a Tyerek folyótól északra. Moszkvai vezetõ körökben néhányan azt a nézetet vallották, hogy itt akár be is fejezhetnék a hadmûveleteket, de ez az álláspont hamar háttérbe szorult. Uralkodóvá vált az a nézet, hogy egész Csecsenföldet „fel kell szabadítani”, s le kell verni mindennemû fegyveres ellenállást. Így hát a szövetségi csapatok 1999 novemberében átlépték a Tyerek folyót.
A háború második szakaszában, amely egészen 2000 áprilisáig, vagyis az oroszországi elnökválasztás végéig tartott, a szövetségi csapatok megszállták a teljes alföldi (északi) részt, s hosszú ostrom után elfoglalták Groznijt. A csecsenek nem fejtettek ki komolyabb ellenállást, hanem visszavonultak a hegyvidékekre (az ország déli körzeteibe), amit az orosz csapatok nemigen akadályoztak. A hegyekben az állandó bombázás és a rideg körülmények jelentõs veszteségeket okoztak a csecsenek soraiban, ami szétzilálta szervezettségüket és demoralizálta a harcosokat. Néhány parancsnok is átszökött az oroszokhoz.
2000 tavaszára Moszkva meglehetõsen erõs pozíciókat szerzett. A csecsen harcosok azonban átértékelték stratégiájukat, s kezdetét vette a háború harmadik szakasza. A csecsenek kis csoportokban átszivárogtak az orosz vonalak mögé, ahol ellenálló sejteket szerveztek, amelyeket egységes láncba fogtak össze. A gerillák meglepetésszerû támadásai a megszállónak tekintett csapatok ellen pontosabbakká és jobban koordináltakká váltak. A szövetségi erõk – miután képtelenek voltak azonosítani a harcosokat a helyi lakosság és a menekültek tömegében – egyre durvábban, kegyetlenebbül és agresszívabban léptek fel a civilekkel szemben. Az idegen hatalmat addig elviselõ, csendes többség elfordult az oroszoktól, a szakadár szabadcsapatok támogatottsága jelentõsen megnõtt. A harcosok soraiban nõtt a fiatal, gyakran kiskorú újoncok száma, akik kiforratlan veszélyérzettel és elesett rokonaik miatti bosszúvággyal még véresebb akciókat hajtottak végre.
Az ellenakcióktól a civil lakosság szenvedte a legtöbbet. Az úgynevezett szûrõ táborokban napirenden volt az emberi jogok megsértése, amit a nemzetközi szervezetek többször szóvá tettek, s ez erõsen rontotta Oroszország nemzetközi megítélését. A moszkvai vezetés az elsõ csecsen háborúból ismert hisztérikus módon reagált a kritikákra, több fórumon hangoztatta, hogy a csecsenföldi eseményeket szigorúan a föderáció belügyének tekinti, korlátozta a nemzetközi szervezetek mozgásterét.
Az orosz (szövetségi) katonák között terjedt a korrupció, harcképességük továbbra sem érte el a kívánatos értéket, sõt idõvel a demoralizáltság is kritikus szintet ért el. Fegyverek és más felszerelési eszközök vándoroltak a raktárakból a civil lakosokon keresztül a gerillákhoz. Az ellenõrzõ pontokon való áthaladásból szintén pénzt csináltak a katonák, ahol az elfogadott átlagos kenõpénz 50 rubel volt, de a szûrõ táborokban is pénzt kértek a lefogott csecsenek szabadon bocsátásáért. Sokszor elõfordult, hogy egyeseket azért ejtettek fogságba, hogy pénzt csikarjanak ki a hozzátartozóktól. A fegyveresen elfogott csecsenek váltságdíja 5000, a kijárási tilalmat megszegõké 600 dollárt tett ki.
2001 elejére világossá vált Moszkva számára, hogy a tábornokok ígéretei ellenére a csecsen háború megoldása messze került. A felderítési adatok világossá tették, hogy a hadsereg züllése veszélyezteti a központi hatalom helyzetét a régióban. A háború költségei is egyre jobban megterhelték az orosz költségvetést, s bár a 2000-es év extra olajbevételeibõl közel egymilliárd dollárt fordítottak katonai kiadásokra, a kormány elõtt is világos volt, hogy hosszú távon képtelenek finanszírozni egy háborút. Nem elhanyagolandó az a szempont sem, hogy Moszkva rendezni kívánta a koszovói válság után feszültté vált viszonyát a nyugati hatalmakkal, s vissza kívánta nyerni pozitív nemzetközi megítélését.
A moszkvai vezetés változtatásra szánta el magát. Az azóta is érvényben lévõ új stratégia elsõsorban a Csecsenföldön állomásoztatott erõk nagyságát, összetételét és struktúráját változtatta meg:
A hadsereg létszáma a megelõzõ idõszakban 90.000 fõt tett ki, ezt 25.000 fõre csökkentették. Ebbõl 16.000 fõ a védelmi minisztérium alárendeltségébe, míg 6000 fõ a belügyminisztérium alárendeltségébe tartozó harcoló alakulat katonája volt, a fennmaradó létszámot a támogató egységek tették ki.
Kis létszámú helyõrségeket hoztak létre mintegy kétszáz településen, amelyeket a Moszkva-barát csecsen milíciák segítettek. A milicisták létszámát 5000-rõl 15.000-re növelték, egyúttal pedig törekedtek a helyi lakosság nagyobb támogatásának elnyerésére. Engedélyezték csecsen bíróságok mûködését.
Ettõl kezdve azonban a „hivatalos” csecsen tisztviselõk egyre többször váltak a gerillák támadásainak célpontjaivá, mivel egyrészt könnyebben hozzáférhetõek voltak, másrészt a kollaboránsnak minõsített hivatalnokok likvidálása lassította a normalizálódási folyamatot és megfélemlítette, elrettentette a lakosságot az együttmûködéstõl.
Putyin a katonai mûveletek koordinálását átadta a Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak (FSZB), a KGB utódszervezetének, amely Csecsenföldön alárendeltségébe vonta az ott állomásozó összes alakulatot. Az új taktika, bár nem zárta ki nagyobb katonai mûveletek lehetõségét sem, mégis az FSZB-hez jobban illõ képet öltött. Putyin hangsúlyozta, hogy nem hagytak fel az „antiterrorista mûveletekkel”, hanem más eszközökkel kísérlik meg a kívánt cél elérését. A látványos, de nagy veszteséggel járó nyílt összecsapások helyett a csecsen gerillák kivéreztetésére összpontosítottak. Valóságos hajtóvadászatot indítottak a különbözõ csecsen katonai vezetõk ellen, s olyan nagy halakat is sikerült likvidálniuk, mint a rettegett Hattab parancsnok. Bíróság elé állították a szakadár csecsenek több elfogott vezetõjét is.
A csecsenföldi háború az orosz tömegtájékoztatási eszközökben a mindennapi hírek szintjére süllyedt, ahol mindkét fél elhúzódó harcra rendezkedett be, s ahol nap mint nap merényletek történnek ugyan, de ez már nem rázza meg a közvéleményt.
A 2001. szeptember 11-i események gyakorlatilag szabad kezet adtak Oroszországnak, mely a csecsen háborúkat immár következetesen a nemzetközi terrorizmus elleni harc színtereként tünteti fel. A politikai megoldás elérhetetlen messzeségbe távolodott. Putyin Oroszországa napjainkra konszolidálta viszonyát a nyugati államokkal, amit a NATO tanácskozó testületeiben való emelt szintû részvétele is jelez.
A csecsenek újabb és újabb terrorakciókkal próbálják meg sokkolni az orosz közvéleményt, egyrészt, hogy felhívják a figyelmet a csecsenföldi eseményekre, másrészt, hogy az iszlám dzsihád szellemében az orosz–csecsen ellentétet beleillesszék a világban folyó általános vallási és kulturális szembenállásként aposztrofált folyamatba.
A terrorizmus és Oroszország
A 2001. szeptember 11-i támadás után kibontakozott nemzetközi antiterrorista küzdelemnek számos, elõre kiszámíthatatlan hatása volt a biztonság összefüggéseire. Ha érzelmek nélkül vizsgálnánk az „amerikai tragédiát”, azt mondhatnánk, hogy voltak egyértelmûen pozitív következményei is. Mindenekelõtt azt kell említenünk, hogy az al-Kaida ellen vívott háború „melléktermékeként” sikerült megbuktatni az afganisztáni tálib rezsímet, amely tevékenységével (a szélsõséges iszlám törvénykezés bevezetése, a Buddha-szobrok rombolása stb.) kivívta a népek többségének ellenszenvét. Helyét a soknemzetiségû Afganisztán élén – a hathatós nemzetközi támogatásnak köszönhetõen – olyan koalíció foglalta el, amely megvalósíthatja a megbékélés és a nemzeti egység politikáját.
A pozitívumok között kell említenünk, hogy az Egyesült Államok terroristaellenes egységfrontjába sikerült bevonni olyan államokat, mint például Pakisztán vagy Szaúd-Arábia. Az említett országok vezetése egyszerûen nem engedhette meg magának, hogy – érzelmeinek engedve – továbbra is segítse azokat az erõket, csoportokat, amelyek évtizedekig élvezték anyagi támogatásukat.
További pozitívum, hogy az Egyesült Államok szakított izolációs törekvéseivel, ehelyett aktív külpolitikai szerepet vállalt, nagyfokú nyitottságról és együttmûködési készségrõl tett tanúbizonyságot, élére állt egy példátlanul széles körû nemzetközi együttmûködésnek. Természetesen kudarcok is kísérik a szeptember 11-e után bekövetkezett eseménysorozatot. Ezek között a leglátványosabb a palesztin–izraeli viszony folytatódó rendezetlensége. Sokan bíztak ugyanis abban, hogy az új helyzet a Közel-Keletre is pozitív hatással lesz.
Az Egyesült Államok valóban aktívabbá vált a Közel-Keleten, és sikerült formálisan maga mellé felsorakoztatni a palesztin vezetést is (amely Pakisztánhoz és Szaúd-Arábiához hasonlóan kényszerpályára került, nem vállalhatott hivatalosan közösséget az al-Kaidával). Bush elnök kijelentése a független palesztin államról – amelyet az izraeli vezetés cseppet sem üdvözölt – egy áttörés kezdetét jelentette. Az azóta eltelt idõszak azonban nem igazolta az optimista elképzeléseket. Jasszer Arafat, a palesztin hatóság vezetõje nem tudta kézben tartani a szélsõséges arab szervezeteket és személyeket, és újra mindennaposakká váltak az öngyilkos merényletek Izraelben. Mivel az Egyesült Államok nem tehette meg, hogy a terrorakciókat végrehajtó palesztinok mellé állva nyomást gyakoroljon Izraelre a megállapodás elérése érdekében, a nemkívánatos helyzet stabilizálódott.
A szeptember 11-ét követõ világpolitikai folyamatok módosították az arab országok helyzetét is. A formális együttmûködés ellenére megromlott az Egyesült Államok és a legfõbb arab szövetségesének számító Szaúd-Arábia kapcsolata. Több arab és iszlám ország belpolitikai helyzete bizonytalanná vált (a legnagyobb veszélyt az atomfegyverekkel is rendelkezõ Pakisztán belsõ destabilizálódása jelentette). Egyes arab államokban (többek között Egyiptomban) felerõsödtek olyan negatív folyamatok, amelyek szélsõséges iszlám erõk hatalomra kerülését eredményezhetik.2
A szeptember 11-e által elõidézett legfontosabb változást azonban Oroszország helyzetében tapasztalhatjuk. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok elleni terrorakció elsõ számú nyertese Oroszország.
A változást az orosz vezetés azonnali reakciója (Putyin elnök Washingtont támogató nyilatkozata) alapozta meg. Az orosz nyitás nem maradt meg a nyilatkozatok szintjén. Oroszország maximálisan kihasználta a kínálkozó lehetõséget, és látványosan visszatért a nemzetközi porond – eddig számára elveszettnek tûnõ – mezõire. Elõször is bekerült a szövetségesek sorába, méghozzá a nélkülözhetetlen partnerek kategóriájába. Másodszor módja kínálkozott, hogy fegyvereseket küldjön Afganisztánba (a rendkívüli helyzetekkel foglalkozó minisztérium állományából, de mégis egyenruhás katonákat), és bizonyos mértékig kompenzálja az 1989-es kivonulással a tekintélyén esett csorbát. Harmadszor pedig megerõsítette befolyását néhány közép-ázsiai országban, például Üzbegisztánban. Végsõ soron Moszkva reagálása az orosz–amerikai, valamint ezen keresztül az orosz–nyugati kapcsolatok látványos javulását vonta maga után.
Igaz, Oroszország mérlege sem egyértelmûen pozitív. Moszkva lényegében szabad kezet adott az Egyesült Államoknak, hogy logisztikai céllal megjelenjen a közép-ázsiai országokban, igénybe vegye azok területét, légterét, repülõtereit. Márpedig az olajban gazdag térség a nagyhatalmi rivalizálás egyértelmû porondja, és az amerikai katonai jelenléttel az Egyesült Államok régóta vágyott pozíciókra tett szert.
A legnagyobb nyereség azonban Oroszország számára, hogy sikerült elfogadtatnia a nyugati országokkal: Csecsenföld ugyanúgy a nemzetközi terrorizmus részeként kezelendõ, mint Afganisztán.
A nemzetközi közvélemény és a hivatalos nemzetközi fórumok korábban következetesen elutasították, hogy a csecsenföldi eseményeket Oroszország belügyeként kezeljék. Mi több, ismételten elmarasztalták Oroszországot a helyi lakossággal szemben tanúsított kíméletlen bánásmódja miatt. Az EBESZ isztambuli csúcsértekezlete (1999 novemberében) elfogadott egy olyan határozatot, miszerint a csecsen probléma nem kizárólagos belügye Oroszországnak, bár tényleges beleszólást az események alakulásába a nemzetközi szervezet nem kapott.
Az Egyesült Államok ellen végrehajtott terrorista akció azonban új megvilágításba helyezte a csecsen problémakört is. Már korábban is közismert volt a tálib rendszer és a csecsen felkelõk kapcsolata, most pedig egyértelmûen bebizonyosodott, hogy a tálibok egyidejûleg az al-Kaida szálláscsinálói is. Kézenfekvõ a következtetés, hogy a csecsen felkelõk is közvetve-közvetlenül kapcsolatban vannak az al-Kaidával, végsõ soron tehát a nemzetközi terrorizmus egyik alkotórészét képezik. Az Egyesült Államok ezt a nézetet kénytelen volt elfogadni.
Moszkva tehát egy csapásra bebizonyíthatta, hogy jogos a fellépése az Oroszországi Föderáció hivatalos nyilatkozataiban mindig is csecsen terroristáknak nevezett felkelõkkel szemben. A NATO–orosz kapcsolatok határozott javulásnak indultak, ami – mindössze két évvel a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásait követõen – mindenképpen váratlan pozitív fejlemény volt.
Ugyanakkor az összkép még Moszkva szempontjából sem olyan biztató, mint a fentiek alapján gondolhatnánk. Egyrészt hosszabb távon jelentkezik a már említett amerikai befolyás hatása a Kaszpi-tenger térségében, ahol az olajkincs körül kiélezett küzdelem folyik. Itt Oroszország és az Egyesült Államok egyértelmûen ellenérdekeltek. Másrészt az Egyesült Államok – annak függvényében, ahogy a terroristaellenes küzdelem súlypontja távolodik Afganisztántól – fokozatosan felülvizsgálja a Moszkvának adott „jogosítványokat”.
Különösen figyelemre méltó, hogy megjelent egy új szereplõ a játszmában: Grúzia. 2002 tavaszától a csecsen válsággal kapcsolatban egyre gyakrabban jelent meg a híradásokban a Pankiszi-szoros neve, amely a független Grúzia területén, a grúz–orosz (grúz–csecsen) határhoz közel ideális utánpótlási útvonalat és rejtekhelyet biztosít a szakadár csecsen erõknek.
Moszkva ismételten követelte, hogy Tbiliszi akadályozza meg a közös határszakasz felhasználását a csecsenek részérõl az utánpótlásra és az erõk átcsoportosítására. A grúz fél azonban nem hajlott és nem is volt képes hathatós intézkedésekre, viszont – Moszkva legnagyobb bosszúságára – meghívott 200 amerikai szakértõt a terrorizmus elleni harc támogatása (fõként tanácsadás) céljából. 2002 augusztusában aztán – grúz állítás szerint orosz – harci repülõgépek támadták a szorosban lévõ néhány falut, veszteséget okozva a lakosságnak is. Egyes grúz politikai erõk a Független Államok Közösségébõl való kiválást javasolták. Sevardnadze elnök elutasította a javaslatot, viszont kijelentette, hogy Grúzia stratégiai partnerségre törekszik az Egyesült Államokkal (és a NATO-val).3
Fentiek tehát egy újabb amerikai–orosz frontvonal megnyitását jelentik, ezúttal a Kaukázusban. Újabb repedés a terrorizmus elleni nemzetközi koalíció struktúrájában.
Ma még az sem látható világosan, hogy milyen szintig fejlõdnek a NATO–orosz kapcsolatok. Hivatalosan Oroszország kiemelt stratégiai partner, a vétójog kivételével beleszólást nyert a szövetség döntéshozatali folyamataiba is (nemhivatalosan a „húszak” tagja, vagyis huszadikként hozzátartozik a 19 tagországhoz). Ugyanakkor érdekei sokszor ellentétesek a szövetség érdekeivel (ez megmutatkozott Jugoszlávia esetében 1999-ben, de Irak megítélésében is 2002–2003-ban). Megmutatkoznak ezek a nézeteltérések a NATO 2002 novemberében tartott prágai csúcstalálkozója kapcsán is, ahol döntés született a szövetség következõ kibõvítésének részleteirõl.
Következtetések
Másfél év telt el az Egyesült Államok ellen elkövetett példátlan terrorakciók óta. Ez az idõszak radikális változásokat hozott a nemzetközi biztonságpolitikai környezetben, de különösen a nemzetközi terrorizmus megítélésében, kezelésében. Tekintsük át a legfontosabb módosulásokat.
Mindenekelõtt arra kell felhívni a figyelmet, hogy a biztonságot fenyegetõ kockázati tényezõk között a terrorizmus gyakorlatilag az elsõ helyre került. Az ellene folytatott, az Egyesült Államok által vezetett globális küzdelemben a világpolitika minden tényezõjének egyértelmûen állást kellett foglalnia (az amerikai elnök szavai szerint „aki nincs velünk, az a terrorizmus oldalán áll”). Valóban ki is alakult és közel egy éven át létezett egy példátlan egységfront ebben a hadüzenet nélküli háborúban.
Nem szabad túlbecsülnünk, de szemet sem húnyhatunk azon tény fölött, hogy a NATO tagországai – amerikai nyomásra – érvénybe léptették a washingtoni szerzõdés 5. cikkelyét, azaz a Szövetség egésze ellen indított támadásnak minõsítették a terrorakciót.
Oroszország többszörösen is hasznot húzott az Egyesült Államok ellen elkövetett merényletbõl. Fontosságának, tekintélyének megerõsödésén túl ez mindenekelõtt abban konkretizálódott, hogy ezúttal maradéktalanul elfogadtatta a nemzetközi élet szereplõivel saját álláspontját a csecsenföldi eseményekkel kapcsolatban. Moszkva gyakorlatilag szabad kezet kapott arra, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni globális küzdelem keretében, abszolút belügyként kezelje Csecsenföld problémáját.
Az Egyesült Államok is sokat profitált a terroristaellenes nemzetközi küzdelembõl, mindenekelõtt tartósan megvetette a lábát Közép-Ázsiában, beleértve a kõolajban és földgázban gazdag Kaszpi-tengeri térséget. Az amerikai katonai jelenlét mostantól hosszú idõn keresztül az egyik meghatározó tényezõ lesz a térség politikai (és gazdasági) helyzetének alakulásában. Ez a tény természetesen az Oroszországi Föderáció befolyásának egyik korlátját jelenti, egyúttal pedig az amerikai–orosz kapcsolatok egyik törésvonalát. A másik, Grúziával kapcsolatos új törésvonal csak közvetve kapcsolódik a 2001 szeptemberi merénylethez, de annál közvetlenebbül a csecsen problémakörhöz.
Más vonatkozásban azonban az Egyesült Államok vezetése túlbecsülte saját mindenhatóságát: Oszama bin Laden kézre kerítését nem sikerült „tálalnia” az amerikai társadalomnak, ennek a félsiker-félkudarcnak a kompenzálására viszont célkeresztbe vette Szaddam Huszeint. Minden jel szerint Washington elszánta magát az Irak elleni katonai fellépésre, mégpedig a terrorizmus elleni globális fellépés keretében.4 Meggyõzõ bizonyítékok azonban nem állnak rendelkezésre sem Irak és az al-Kaida kapcsolataira, sem Irak nukleáris fegyverkezési programjának elõrehaladott voltára vonatkozóan. Éppen ez a tény okozta a korábban oly imponáló egységfront széthullását, egy mély törésvonal kialakulását éppen az Egyesült Államok és néhány európai NATO-szövetségese között. Akár azt is mondhatnánk, hogy az Irak elleni katonai fellépés erõltetésével Washington eltékozolta a 2001 szeptemberi tragédia legfontosabb hozadékát: az összefogást, a szolidaritást.
A makacs amerikai politika hosszú távra szóló eredménye a tragédia évfordulója táján elkészült dokumentum, az Egyesült Államok nemzeti biztonsági stratégiája, amely a következõ megállapítással kezdõdik: „Az Egyesült Államok a világban mind ez ideig példátlan és összehasonlíthatatlan mértékû erõfölénnyel és befolyással rendelkezik.” Innen pedig csak egy lépés az új stratégia legfontosabb újításáig, a „preventív intervenció” (megelõzõ beavatkozás) elvének elfogadásáig, ami gyakorlatilag korlátlan jogosítványt jelentene az Egyesült Államok számára.5
Nyugat-Európa éppen azt a szemléletet utasítja el, amely szerint az Egyesült Államoknak a Biztonsági Tanács felhatalmazására, mandátumára sincs szüksége ahhoz, hogy háborút indítson ott és akkor, ahol és amikor azt szükségesnek tartja.
Az amerikai–európai törésvonal elmélyülése viszont közvetve felértékeli Moszkvát Washington szemében (ez az értékítélet túlmutat a konkrét iraki problémán). Erõsödik a két hatalom egymásrautaltsága. Ennek tragikus példáját szolgáltatta két újabb terrorakció.
2002 október második felében – az elõzõ év szeptembere óta elsõ alkalommal – újra a rettegés kerítette hatalmába az amerikai fõvárost. Sorozatgyilkos szedte áldozatait (11 ember halála és négy súlyos sebesülés van a számláján), és terrorizálta Washington és környéke lakosságát. A gyilkost és segítõjét – példátlanul intenzív nyomozás eredményeképpen – október 24-én sikerült a rendõrségnek letartóztatnia.
Még ennél is „terroristább” akció dermesztette meg az orosz fõvárost október 23-án, amikor csecsen fegyveresek egy színházat, annak színészeit, dolgozóit és több száz nézõjét ejtették túszul. A terroristacsoport az épület és a túszok elpusztításával fenyegetõzött, ha nem teljesítik követelésüket: az orosz csapatok kivonását Csecsenföldrõl.
A válsághelyzetet a legelitebb alakulatok közé tartozó Alfa kommandó oldotta meg, közel százharminc túsz és ötven terrorista élete árán. Nem oldották meg azonban a terrort kiváltó problémát, a csecsenföldi válságot, amely minden bizonnyal a jövõben is szolgál majd tragikus következményekkel. Oroszországnak megoldást kell találnia. (És a csecseneknek is, mégpedig a terrorakciók helyett más megoldást, hiszen a színházfoglalás kimondottan ártott ügyük nemzetközi megítélésének.)
Putyin elnök egyébként remek politikai érzékkel használta ki a moszkvai terroristaakciót saját álláspontjának alátámasztására: az elsõ pillanattól azt a verziót hangsúlyozta, miszerint a merényletet külföldön tervezték ki – ez egyértelmû utalás a terrorizmus nemzetközi jellegére. Az elnök hozzátette: Oroszországot nem lehet térdre kényszeríteni. A történelem azonban arra tanít, hogy másokat sem könnyû. Félõ, hogy a csecseneket sem…
FELHASZNÁLT IRODALOM
Brzezinski, Zbigniew: The Geostrategy for Euroasia; Foreign Affairs, 1997 szeptember–október.
Huntington, Samuel: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása; Európa Kiadó, Budapest, 1998.
Jakus János, Kálló László: Terrortámadás az Egyesült Államok ellen; Új Honvédségi Szemle, 2002 július, augusztus és szeptember.
Heller, Mihail, Nyekrics Alekszandr: Oroszország története I–II; Osiris kiadó, 2000.
Nanovfszky György (szerk.): Oroszország. Tények és adatok 1995; Teleki László Alapítvány, 1995.
Józsa László: Globális terrorizmus. A terrorizmus elleni küzdelem, a hadviselés új formája; Budapest, 2001.
Informacionnüj szbornyik o szituacii na Szevernom Kavkaze; Moszkva, 1999.
Johnson’s Russia List 6191, Special Issue on the Situation in Chechnya 18 April 2002; www.cdi.org
Russia – a country study (Federal Research Division Library of Congress); Edited by Glenn E. Curtis
MTI közlemények és napilapok
1
Itt célszerû felhívni a figyelmet arra, hogy a tanulmány szövegében gyakran szereplõ „orosz” jelzõ nem mindig pontos. Éppen moszkvai elemzõk utalnak arra, hogy helyesebb az „oroszországi” jelzõ alkalmazása, amely utal az állam soknemzetiségû jellegére. A csapatok jelölésére egyértelmûen alkalmazható a „szövetségi” jelzõ.
2
Jakus János, Kálló László: Terrortámadás az Egyesült Államok ellen; Új
Honvédségi Szemle, 2002.
július–augusztus–szeptemberi számai.
3
Lásd többek között: Népszabadság 2002. 8. 30-i számát. Grúzia egyébként 2002 novemberében, a NATO prágai csúcstalálkozója alkalmával bejelentette csatlakozási szándékát a szövetséghez.
4
A cikk lezárásának idõpontja 2003. március 10-e, ezért nem konkrétabb a fogalmazás.
5
Lásd részletesebben Gömöri Endre „A 2001. 9. 11. csapdája”, Népszabadság, 2002. 10. 18.