Katona Magda

A talibok és Pakisztán katonai
együttmûködése

A térségben sokan érdekeltek az afgán rendezésben: Irán és Pakisztán mellett, amelyek etnikai, vallási, nyelvi és kulturális kapcsolatokat ápolnak Afganisztán különbözõ népeivel, a többi szomszédnak (Tádzsikisztán, Üzbegisztán) is alapvetõ biztonságpolitikai érdeke Afganisztán stabilitása, de a tágabb régiónak is fontos az olyan, a közvetlen szomszédságon túlmutató kérdések miatt, mint például a Kaszpi-tenger olajának kitermelése és elszállítása.
A szerzõ, aki több mint tíz évig szolgált a térségben, Közép-Ázsia- és Afganisztán-szakértõ. Jelen tanulmányban áttekintõ képbe helyezve bemutatja a talib mozgalmat létrehozó szociális tényezõk koordinálásában, ideológiájuk közvetítésében, a mozgalmat erõsítõ katonai háttér kialakításában, a gazdasági kötõdéseik megteremtésében a külsõ segítséget Pakisztán játszotta, játssza a fõszerepet, így: a talib mozgalom megszervezésében, a katonai erõk, a hadmûveletek támogatásában és az Al-Kaida újjászervezésének kísérleteiben.

A 2001. szeptember 11-i eseményeket követõen a talib mozgalmat a terrorizmus fogalmával és az Al-Kaida szervezetével asszociálják. Akik igyekeznek ennél mélyebben foglalkozni a kérdéssel, uralmukat tekintve sem látják többnek a talibokat, mint szélsõséges iszlám fundamentalista, ide nem illõ európai terminológiával élve: „kvázifasiszta” diktatúra képviselõinek.

Mindenekelõtt meg kell vizsgálni, hogyan jött létre az állami funkciók elhalásával a nemzetközi nagyhatalmi és regionális vetélkedés törésvonalán olyan politikai vákuum, amely azon körülményeket is létrehozta, amelyekre alapozva bekövetkezett Afganisztán de facto széthullása, olyan vérzivataros káosz és anarchia, amely nagyhatalmi geostratégiai érdekeket veszélyeztetett.

Az Egyesült Államok és szövetségesei a Szovjetunió széthullásával a közép-ázsiai nyersanyagkészleteket kívánta kijuttatni az iránival alternatív vezetékeken és útvonalakon a világpiacra.

Ehhez újraegyesített és centralizált afgán államra volt szüksége. Nem érdekelte, hogy ez mi áron jön létre és ennek milyen emberjogi vagy egyéb következménye van. Mivel a taliboknak nem sikerült betölteni ezt a vákuumot és e vákuumba be tudott szivárogni az Al-Kaida, a szeptember 11-i eseményeknek kellett bekövetkezni hozzá, hogy a talibok eredeti létrehozói megsemmisítésükre megtegyék a szükséges lépéseket.

Pakisztán szerepe a talib mozgalom megszervezésében

A talib mozgalom megszervezésének feladata Pakisztánra hárult. Noha Pakisztán a posztszovjet Közép-Ázsiába való gazdasági- és politikai behatolásban ugyancsak érdekelt volt, ám ennek kivitelezését máshogy képzelte el, mint az Egyesült Államok. Neki is területileg és politikailag egyesített afgán államra volt szüksége, olyanra, amelynek révén semlegesítheti a nagy regionális vetélytárs, Irán, valamint Oroszország befolyását a térségben, ám nem független és erõs, hanem gazdasági, politikai és kulturális tekintetben tõle függõ aligországra, kváziföderatív tartományra, mintsem független szomszédra. Míg Pakisztán a régió feletti politikai hegemóniáért, Szaúd-Arábia az ideológiai befolyás megszerzéséért vetélkedik Iránnal a térségben. A szaudi segítségnek vallási-ideológiai szervezeti, de fõleg financiális természete volt, míg a pakisztáni együttmûködés a hadviselés, a politika, a társadalom, valamint az élet minden területére kiterjedt, beleértve a személyi kérdéseket is. A talibok külvilághoz fûzõdõ kapcsolatainak kulcsa nem az Egyesült Államok, nem Szaúd-Arábia, sem Irán és nem is az Al-Kaida, hanem Pakisztán. Az Al-Kaida megjelenése csak késõbbi fejlemény, annak következménye, hogy az állami funkciókat nem sikerült helyreállítani, sem a kérdést katonai eszközökkel eldönteni, s megmaradt a politikai és a katonai vákuum.

Mind a talib mozgalmat létrehozó, különféle szociális tényezõk koordinálásában, ideológiájuk elemeinek közvetítésében és szintézisében, mind a talibok katonai erejének kialakításában, mind gazdasági kötõdéseik megteremtésében Pakisztán játszott kulcsszerepet. Még a pakisztáni politikai intézményrendszertõl idegen struktúrák is pakisztáni közvetítéssel hatottak a talibokra, mintahogy a szaúdi vagy más, mindenekelõtt a hadviselésre fordított pénzügyi támogatás is többnyire pakisztáni támogatással érte el célját.

Az új erõ megszervezése irányuló kezdeményezés az Egyesült Államoktól indult ki, a kivitelezés pedig Benazir Bhutto miniszterelnöksége alatt Pakisztánra hárult, amelyhez szaúdi anyagi forrásokat is igénybe vettek. Az új stratégiai tényezõt mindenekelõtt katonai erõnek szánták, mintsem politikai szervezetnek. A talibok szervezésében kezdetben mindenekelõtt a pakisztáni titkosszolgálatok, az ISI és a belügyminisztérium vett részt. A tárgyidõszakban, 1994-ben mindkettõ élén egy-egy pastu, Hamid Gul dandártábornok és Naszrullah Babar vezérõrnagy álltak.

Pakisztánnak nyugati határai mentén úgynevezett stratégiai mélységre volt szüksége, vagyis az afgán helyzet tegye lehetõvé a pakisztáni erõknek, hogy az indiai határnál kocentrálódjanak, és Pakisztán gazdasági elõnyöket élvezzen erõsebb politikai és gazdasági kapcsolatok kiépítése révén Közép-Ázsiában; kasmiri céljaik megvalósításához afganisztáni bázisokat is igénybe vehessenek. A különbözõ afgán szervezeteknek nyújtott támogatás segített megszilárdítani a pastuk pozícióját a pakisztáni katonai elitek körében.

Pakisztán korábban is támogatott különféle afganisztáni erõket, az iszlám ellenállást már az 1970-es évek elejétõl. A szovjet megszállás alatt a CIA és az ISI együtt munkálkodott az afgán ellenállás támogatásán, amelynek keretében különbözõ fedett mûveletek során mintegy 80.000 afgán évi 2–3 milliárd dollárban részesült. Ezt a baloldali rezsim bukása után is folytatták pakisztáni katonai tanácsadók és kiképzõtisztek révén.

Pakisztán olyan kormányzatot kívánt hatalomra segíteni Afganisztánban, amely nem használja ki Pakisztán sérülékenységét, a pastu törzsek függetlenségi, sõt szeparatista ambíciót nem támogatja. Óvakodott olyan pastu nacionalista csoportok felfegyverzésétõl, akik Pastunisztánért szállnának síkra, ezért támogatott mindig a nacionalizmust az iszlám nevében elutasító, fundamentalista afgán erõket. A pesavari afgán mudzsahed tanzimok közül a Pakisztánon keresztül realizálódó támogatások mintegy 75%-át Hekmatiar szervezete kapta. Miután Maszud foglalta el Kabult, Hekmatiar hamarosan feladta miniszterelnöki pozícióját és otthagyta a Rabbani-kormányt és a fõvárostól délre elhelyezkedve rakéták tízezreit zúdította Kabulra, mégsem tudott oda bejutni. 1993–94-ben a pakisztániak ezt veszteség gyanánt élték meg és új partner után néztek. Hekmatiar támogatása 1994-ig jellemezte a pakisztáni politikát.

Hekmatiartól Benazir Bhutto kormányzata azután fordult el, hogy az Egyesült Államok Pakisztánt terrortámogató országnak bélyegezte. Miután Pakisztánban több merényletet követtek el amerikai hivatalos személyek ellen, az indiai Kasmirban nyugati turistákat rabolt el egy korábban ismeretlen, Al-Faran nevû csoport, feltehetõen a Harakat Ul-Anszar, jelenlegi nevét Harakat Ul-Mudzsahidin egyik csoportja, amely Kasmir felsabadításáért harcol az indiai fennhatóság alól. Terrorista államnak nyilvánítása Pakisztán számára a nemzetközi pénzügyi segélyek befagyását jelentette, amely létfontosságú olyan ország számára, amelynek költségvetése kétharmadát hitelek és segélyek finanszírozzák. Mindez a pakisztáni gazdaság csaknem teljes összeomlásához vezetett. 1993-ban, miután megválasztották miniszterelnöknek, Benazir Bhutto elfordult Hekmatiartól és új afgán partner után nézett és új utakat keresett, hogy megnyissa a Közép-Ázsiába vezetõ kereskedelmi útvonalakat. A kasmiri merényletet követõen a pakisztáni kormányzat úgy gondolta: távolabb tartja magát az afganisztáni belharcoktól. Mielõtt a pakisztáni hatóságok letettek Hekmatiar Hezb-i Iszlami szervezetének támogatásáról, még igénybe vették annak közvetítõ szerepét az új erõ egyes elemeinek megszervezésénél.

A talibok katonai erõi és támogatóik

A talibok katonai ereje igen heterogén, egymástól merõben különbözõ katonai komponensekbõl alakult ki, amelyek a következõk voltak:

Azok mögé a khalqi tisztek mögé, akik Sahnawaz Tanai honvédelmi miniszter vezetésével az 1990-es sikertelen puccs után Pakisztánba menekültek, felsorakoztak a Taraki, Hafizullah Amin, az AGSA, a KAM szervezetei, a mudzsahed káosz alatt a börtönökbõl kiengedett khalqi tisztek, sokan közülük Nabi Mohammadi, Dzsalaluddin Hakkani, Hekmatiar vagy más mudzsahed szervezetekben töltöttek el néhány évet, mielõtt csatlakoztak az új erõhöz. Sokan vettek részt a talib mozgalom megalakulásában a törzsi határõrség volt tagjai közül is. Kizárólag közülük kerültek ki a talibok pilótái. (A pakisztáni légierõ nyújtott ugyan légi támogatást a taliboknak, pakisztáni pilóták azonban a szovjet gyártmányú repülõgépeket nem tudták kezelni). A légvédelem erõi és a harckocsizók zöme is közülük került ki.

1990 márciusa, Sahnawaz Tanai honvédelmi miniszter vezetésével a dr. Nadzsibullah ellen végrehajtott sikertelen puccs után az ANDP-kormányzat hadseregének számos tagja menekült Pakisztánba, közöttük pilóták és harckocsizók. Õket részben a csaklalai és szergodhai bázisokon õrizték (itt õrizték a Pakisztánba menekített afgán repülõgépeket is), illetve Pesavarban, Quettában és a törzsi sávon a Hezb-i Iszlami fogságában tartották. Annak érdekében, hogy részt vegyenek az új erõ megszervezésében, az ISI és a Pakisztánba menekült khalqi tisztek és politikusok között a Hekmatiar-féle Hezb-i Iszlami közvetített.¹ Ezek az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt Khalq szárnyához tartozó tisztek annak idején baloldali puccsot kíséreltek meg a párt- és állami vezetésen belül a Maszudékkal kollaboráló karmalisták eltávolítására. Az afgán államiság létét látták veszélyeztetve és gyûlölték a politizált iszlám képviselõit, a mudzsahedeket, mindenekelõtt Maszudékat. Az együttmûködésre történelmi kényszerpályán pragmatikus szükségszerûség vezette õket. (Nem az intenzív amerikai bombázások, de az õ harcra motiváltságuk hiánya miatt omlott össze oly gyorsan, alig egy hónap alatt a talib légvédelem.)

A másik közvetítõ Maulana Fazlur Rahman volt, a Dzsamiat-i Ulama Pakisztán szervezet, a pakisztáni deobandi irányzat vezetõje, akivel Benazir Bhutto akkori miniszterelnök és Naszrullah Babar belügyminiszter személyes, jó kapcsolatban állott. Az õ segítségével szervezték meg azt az erõt, amely a mozgalom megalakulásakor a köztalibok zömét alkotta. A köztálibok derékhadát alkották a menekülttáborokban vagy muszlim iskolákban, madraszákban katonai kiképzést kapott fiatal puritanista fanatikus Korán-tanulók, talibok, puritanista és purifikátor iszlámiskolák, többnyire a szunnita iszlámon belül a deobandi vagy a wakhabita iskola követõi. A deobandi irányzathoz, amelynek szemináriuma a független törzsi sávon, Akora Khattakban a Haqqania madrasza, s annak vezetõje Maulana Szami’ Ul-Haq volt, az afganisztáni tanzimok közül mindenekelõtt Nabi Mohammadi Harakat-i Inqilab-i Iszlami szervezete kötõdött. Brit-Indiában Ahmad Baralvi (1786–1831) hozta létre az ahmadia szektát, amely a vallási tudatot a törzsi tudat fölé helyezi, ez az irányzat vezette be a mecsetekhez kötõdõ dzsamaat, iszlám közösség, társaságok fogalmát.

A madrasza eredetileg vallási iskola, amely a radikalizálódó iszlám szervezetek kezében olyan csatornává vált, amelyeken keresztül toboroznak harcosokat a legszegényebb családokból Pakisztánban, az afgán menekülttáborokban és külföldön, az arab országokban, de Csecsenföldön, Boszniában, a közép-ázsiai köztársaságokban, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken, sõt a világ minden tájáról. Az afganisztáni talibok soraiban még amerikai, kanadai, brit és francia állampolgárokat is találtak, és hasonlókat tapasztalnak Kasmirban is az indiai hatóságok.

Pakisztánban mintegy hatezer madrasza mûködik összesen 604.421 tanulóval. Ebbõl 4345 madrasza rendelkezik negyvennél több tanulóval, közülük 586.604 belföldi és 17.817 külföldi, ebbõl 2001. december 31-én 16.598 volt afgán. A 4345 nagyobb madrasza közül 2333 a deobandi irányzat híve,1625 a wakhabta befolyás alatt álló brelvi szektához tartozik, 224 az Ahl-e Hadith követõje, 163 pedig síita. Az elõbbi három szigorúan puritanista szunnita szekta.

A legtöbb madrasza a FATA, a központilag irányított, hét politikai ügynökségre osztott, ún. Független Törzsi Sáv területén mûködik, a senki földjén Afganisztán és Pakisztán között, valamint az Északnyugati Határtartomány és Beludzsisztán területén. A legnagyobb a Haqqania madrasza az Északnyugati Határtartományban, Akora Khattakban több mint háromezer tanulóval. Thal és Hango körzetében az Orakzai politikai ügynökségen több száz nagyobb vallási iskola található, mindegyik kb. ezer tanulóval rendelkezik. Miran Sah, Pesavar, Quetta városokban található a legtöbb madrasza. Karacsiban is vannak madraszák, de azok fõleg síiták. A törzsi területeken mûködõ madraszákból kerülnek ki fõként a harcosok.

Csatlakoztak a megalakuló mozgalomhoz pastu törzsi harcosok a pastunisztáni oldalról is, valamint a „pastu szállítmányozó maffia” is aktívan toborzott és részt vett a harcosok és az ellátmány, muníció szállításában, amelynek érdeke volt a Pakisztánból a közép-ázsiai köztársaságokba tartó konvojok biztonsága. A 20. század elsõ felében tevékenykedõ pastunisztáni antikolonialista, nemzeti függetlenségi mozgalomra is erõsen hatott annak idején a deobandi mozgalom. A talib mozgalom is etnikai alapon szervezõdött, szinte kizárólag pastukból a már említett külföldi (fõleg arab) zsoldosokat és pandzsábi és egyéb, nem-pastu nemzetiségû pakisztáni fanatikusokat leszámítva. Mint már említettük, leginkább Maududi, a pakisztáni Dzsamiat-i Iszlami alapítójának fundamentalizmusa (aki a nyugati iskolázottságú Dzsinnah ellenlábasa volt) és a deobandi iskola, Maulana Fazlur Rahman szervezetének eszméi hatottak rájuk elsõsorban. Mi nem tekintjük külföldieknek a pastunisztáni pastukat, hiszen egyazon pastu törzsek politikailag megosztottak, a Durand vonal mindkét oldalán élnek (Sinwari, Mohmand stb.). A legtöbb talib a legszegényebb, legiskolázatlanabb családokból kerül ki, akiknek korábban semmiféle társadalmi presztízse nem volt.

Azok, akik Pakisztánban befolyást gyakoroltak a talib mozgalomra, pastu törzsi tradicionalizmusuk nacionalista vonásaival szemben a pániszlamista vonásokat erõsítették, azt sem bánva, ha az ‘umma, a hívõk közösségének internacionalizmusa expanzionalizmussá változik (akkor még nem érezték veszélyesnek a fennálló pakisztáni államrendre), mintsem pastu nacionalizmusuk a pastunisztáni pastukkal való szûkebb és szorosabb összefogássá váljon, amely esetleg felveti a Durand-vonal revízóját. Ennek megakadályozása révén szivárgott egyre több pakisztáni, akkori ISI-tag (aki késõbb iszlám alapon szembefordult a pakisztáni államrenddel) a talib struktúrákba, fõleg a politikai vezetésbe. 2001-ben már a Kandahari Súra mintegy 65%-a, a Kabuli Súra tagjainak mintegy 35%-a volt már pakisztáni, köztük Abdul Razzak belügyminiszter és az egylábú Turabi igazságügyminiszter.² Nem Maududi, emberek fotózását is tiltó szigorú hitértelmezése, hanem a szignifikáns pakisztáni jelenlét miatt övezte titokzatoság a talib vezetõk személyazonosságát, nem szerepeltek nyilvánosság elõtt és nem engedték képmásuk rögzítését.

Felkészülés a hadmûveletekre – látványos sikerek

1996. szeptember 27-ére virradó hajnalon, miután a kormánycsapatokat a fõváros feladására, s menekülésre kényszerítették, a fõvárost fõleg pakisztániakból álló talib csoport foglalta el, a késõbbi talib belügyminiszter, Abdul Razzaq vezetésével. Az akcióban részt vettek reguláris pakisztáni egységek is, sõt, maga Hamid Gul tábornok, az ISI akkori parancsnoka, személyesen irányította az akciót. Azért vezetett elsõ útja e csoportnak a négy és fél esztendeje a kabuli ENSZ-képviseleten raboskodó dr. Nadzsibullahhoz, mert visszadátumozva megkísérelték aláíratni vele az 1993-ban lejárt Durand-szerzõdést. Mikor õ ezt megtagadta, kegyetlenül felkoncolták.

Kabul elfoglalását követõen Pakisztán sietett elsõként diplomáciai elismerésben részesíteni a talib kormányzatot. Ezt Pakisztánon kívül csak Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátus kormánya tette meg.

A talibok 1994 nyarától, futótûzként terjedõ, gyors sikereik, az utonálló bandák, egymással hadakozó mudzsahed tanzimok lefegyverzése során sem juthattak annyi fegyverzethez, amennyivel már feltûnésük kezdetein is rendelkeztek. Állítólag 1994 augusztusában fellépésük bölcsõjénél, a Kandahar tartománybeli Szpin Boldaknál, valamint októberben a paktiai Szpina Saga barlangrendszerében a kezükre kerültek Hekmatiar Hezb-i Iszlami szervezetének fegyverraktárai. Egyedül Szpina Sagából nyolcszáz teherautó szállította el a fegyvert és lõszert. Annak azonban, hogy mikor, hogyan találták meg a talibok ezeket a titkos raktárakat, nincsenek tanúi és annak sem, amikor kipakolták õket. Igen nagy a valószínûsége, hogy már a kezdet kezdetén Pakisztán katonai segítségérõl volt szó.

A pakisztáni kormányzat ismétlõdõen tagadta, hogy afganisztáni extenzív diplomáciai mûveletekhez katonai segítséget is nyújtana, közben azonban folytatta a talibok anyagi támogatását, banki ügyleteik biztosítását. Diplomáciai támogatást nyújtott a talib külképviseleteknek külföldön. Talib harcosok kiképzését tette lehetõvé területén, valamint szakképzett és szakképzetlen erõk toborzását a talib seregekbe. Pakisztáni tisztek talib offenzívák tervezését és irányítását látták el. A lezárhatatlan és ellenõrizhetetlen határon, a szövetségi irányítású törzsi ügynökségeken a közös etnikai identitás és a névleges közigazgatás lehetõvé tesz mindenféle csempésztevékenységet. Itt az ENSZ-szankciók megsértésével akadálytalanul áramlott a fegyver Afganisztánba. Pakisztáni aknákat is találtak talib hadmûveleti övezetekben. A pakisztáni fegyveres erõk, különösen az ISI, igen hatékony katonai erõt faragott a talibokból.

A talibok fõ támogatója az ugyancsak pastu Naszrullah Babar vezette belügyminisztérium volt. A minisztérium kereskedelemfejlesztési munkacsoportja feladata volt az ázsiai kereskedelmi utak biztosítása, valamint a talibok anyagi támogatása. Az állami telekommunikációs vállalat telefonhálózatot létesített a talibok számára. Pakisztáni állami segítséggel javítottak utakat és állították helyre az áramszolgáltatást, a belügyminisztériumhoz tartozó határõség készítette a talib parancsnokok rádiós összeköttetését, a pakisztáni állami polgári légiközlekedési vállalat állította helyre a kandahari repülõteret, pakisztáni szakemberek javították a talibok vadászgépeit, a pakisztáni rádió nyújtott mûszaki segítséget a talibok állami rádiója, a Radio Sariat mûködéséhez.

A pakisztáni, quettai és csamani szállítmányozási kartellek támogatását gyorsan elnyerték a talibok 1994. októberi, elsõ nagyobb szabású katonai mûveletükhöz. A magánkereskedõk, fõleg pastuk, úgy látták: az új rendcsináló erõ támogatásával biztosítják az utakat a ragadozó, útonálló és sarcot szedõ hadurakkal szemben. Az 1950-ben kötött afgán–pakisztáni kereskedelmi egyezmény (ATTA) értelmében – Karacsi kikötõjébõl afgán árukat szállító lepecsételt jármûvek vámmentesen áthaladhatnak Pakisztán területén. Ezek a jármûvek fordulnak egyet Afganisztánban, majd hamarosan feltûnnek a pakisztáni csempészpiacokon. Ezekre a kamionokra kivetett védelmi illeték, illetve a Közép-Ázsiába tartó pakisztáni tranzitkereskedelem biztosította a talibok egyik fõ bevételi forrását. Ez a csempésztevékenység 1992-ben Pakisztánnak 800 millió dolláros vámbevétel-kiesést okozott. Ráadásul az Afganisztánba csempészett pakisztáni áruk aránya drasztikusan növekedett, s ezek a teherautók ópiumot és fegyvereket is szállítottak. 1997-ben ezekbõl a vámokból a talibok 75 millió dollár bevételre tettek szert. A pakisztáni gazdaságra gyakorolt rendkívül negatív hatása ellenére a hatóságok nem tettek számottevõ lépéseket e csempésztevékenység megakadályozására, amelybõl a határõrség és a vámosok is profitáltak. A pakisztáni kereskedõknek hozzá kellett járulniuk a talibok kiképzéséhez. Fizetniük kellett a madraszáknak, ahol a talibokat kiképezték és azoknak a pártoknak, szervezeteknek, amelyek fenntartották a madraszákat. A kereskedõk Beludzsisztán és az Északnyugati Határtartomány hatóságait is megvesztegették, hogy húnyjanak szemet a csempészpiacok mûködése felett. Ezeknek a tartományoknak a hatóságai hasznot húztak a talib területekre irányuló élelmiszer- és üzemanyagexportból is. A taliboknak kiterjedt kapcsolataik voltak pakisztáni katonai, politikai és társadalmi intézményekkel.

Pakisztán részvétele a hadmûveletek támogatásában

Az ISI nemcsak az 1990-ben és azután Pakisztánba menekült afgán tisztek szakértelmét használta fel, de közvetlen pakisztáni katonai támogatásnak is számos jele volt tapasztalható:

Az ISI és a hadsereg tanácsadói tervezték a talib hadmûveleteket. A talibok katonai hadmûveleteit közvetlenül támogatta a pakisztáni légierõ. Ezért, ellentétben a kezdeti talib harcmodortól, a legtöbb támadás éjszaka történt. Korábban ilyen intenzív elõkészítõ tüzérségi tûz sem volt jellemzõ olyan hadmûveleteknél, mint pl. 2000 szeptemberében Taloqan ostroma. Ez a feladat nyilvánvalóan meghaladta a talibok kapacitását. A talibok azon szándéka, hogy súlyos vereségeket okozzanak, merõben eltért az addig ismert talib harcmodortól. Korábban kímélni igyekeztek az elfoglalandó területet, a helyi, ellenséges parancsnokok megvesztegetése vagy meggyõzése útján harc nélküli feladásra törekedtek. Új vonás volt az a fegyelmezettség is, ahogyan a város elestét követõen azonnal leállították az offenzívát. Ez a professzionális pakisztáni hadi támogatás azonban erõsítette a taliboknak azt a gyenge pontját, hogy hajlamosak voltak a túlterjeszkedésre, így az Egyesült Front (Északi Szövetség) erõinek sikerült kimanõverezniük õket. Az Egyesült Államok aggódott és 2000 végén biztosítékot kért Pakisztántól, hogy nem avatkozik katonailag az eseményekbe.

Ez nem az elsõ alkalom, amikor a talibok új katonai jobbulást, újítást mutattak. A talibok katonai képessége 1995 és 1999 között számos alkalommal, különösen sarkalatos csaták éjjelén legyengült, súlyos veszteségeket szenvedtek majd hirtelen mégis gyõztek. Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben váratlan gyõzelmüket külsõ erõk beavatkozásának köszönhették. 1995-ben Herat és 1996-ban Kabul elleni offenzíváik során például a talibok súlyos veszteségeket szenvedtek veterán kormányerõk ellen indított támadásaik következtében. A kezdeti vereségeket új támadások követték, amelyek során olyan kapacitást vonultattak fel, amely korábban ismeretlen volt. 1995 áprilisában Heratnál egy hatezer fõs talib sereg vereséget szenvedett a kormányerõktõl, kifogytak a munícióból és a logisztikai támogatásból oly módon, hogy sokan a talib jelenség végét jósolták. Ehelyett 1995 augusztusában a talib csapatok hátrálva a kormánycsapatok offenzívája elõl, hirtelen ellentámadásba lendültek, lest vetettek az elõrenyomuló kormányerõknek, míg mobil egységek csapathordozó terepjárókkal, légvédelmi lövegekkel és rakétavetõkkel felfegyverezve, az aszfaltútról letérve új pozíciókat foglaltak el és hátulról támadtak, nyílt terepen, hegyes, hepehupás terepen elhelyezkedve. A csapatszállító dzsipek révén, amelyekkel Pakisztán látta el õket, újfajta mobil hadviselés vált lehetõvé, amely korábban nem volt tapasztalható, mely merõben különbözött a mudzsahedeknek a szovjetek elleni gerillahadviselésétõl.

A talibok hasonlóképp 1995 során hiába kísérelték meg több ízben Kabul elfoglalását, jelentõs vereséget szenvedtek mind emberek, mind felszerelés tekintetében, késõbb a talibok felújították támadásaikat a fõváros ellen, amelyek során technikai kapacitásuk jelentõs mértékben megnövekedett. Szeptember 11-én mindenki délrõl várta õket, de a talibok mégis északról ütöttek rajta Szarobi városán, amely a fõváros körül elhelyezett védelmi rendszer legérzékenyebb pontja. Itt a talibok ugyanazt a taktikát alkalmazták, mint 1995 augusztusában Heratnál. 4 x 4 es alakzatban elhelyezett csapatszállító dzsipekkel sikerült elállniuk az utakat és rátámadniuk a kormányerõk csapatszárnyaira. A hátráló kormánycsapatokat elvágták a talibok gyors támadásai.

A hadmûveletek során a talib erõk olyan gyorsaságról és technikai tökéletességrõl tettek tanúbizonyságot, amely merõben különbözött az alacsony szintû mudzsahed rajtaütésektõl és hirtelen visszavonulásoktól, csetepatéktól. Szpin Boldaknál, majd azt követõen Heratnál, Kabulnál és Mazar-i Sarifnél a talib erõk kitûnõ parancs- és ellenõrzõ kapacitásról tettek tanúbizonyságot, gyorsan és szakszerûen aknázták ki a hadiszerencsét. Manõvereik során olyan szervezett és hatékony mozgékonyságot tanusítottak, amely professzionális hadsereg sajátsága, s amelyet csak hivatásos tisztek tudnak vezényelni és végrehajtani.

1998 augusztusában, Mazar-i Sarif bevétele során a talib erõk keleti irányból közelítették meg a várost, legyûrve a Dzsamiat-i Iszlami, a hazara Hezb-i Wahdat és az üzbeg Dosztum Dzsombes-i Milli szervezete erõinek ellenállását, és megbénítva hirtelen a Dzsombes erõit. Az iráni diplomaták eltûnése válságot teremtett Iránnal, amelyre Irán igen élesen reagált. 250.000 fõs hadgyakorlat, igen intenzív csapatmozgás volt tapasztalható az iráni határtérségben. Az iráni kormány nyíltan Pakisztánt vádolta beavatkozással. A talib erõk hatékonyságának hirtelen csökkenése a pakisztáni tanácsadók visszavonása következtében állott be.

Ilyen, magas szintû professzionalizmus volt tapasztalható 1999 júliusában a Dara-i Szuf offenzíva során is, amikor a 2000 fõs talib erõ látványosan koordinálni volt képes a tüzérségi, gyalogsági támadásokat a páncélosok elõrenyomulásával.

Pakisztán nemcsak a hadmûveletek tervezése és kivitelezése, de a talibokhoz csatlakozó önkéntesek toborzása és kiképzése terén is oroszlánrészt vállalt. 1996 szeptemberét követõen, miután a talibok elfoglalták Kabult, pakisztáni tanácsadók egy csoportja elhelyezkedett Kabul melletti risikori, korábbi afgán katonai bázison. Innen történt a talibok ellátása önfinanszírozó harcoló egységekkel, amelyek azonban nem a talibok, hanem az õket küldõ és felügyelõ pakisztáni politikai szervezetek parancsnoksága alatt álltak. A talibok 30%-a hamarosan olyan pakisztániakból állt, akik pakisztáni politikai pártok által szervezett egységekben szolgáltak. További 8–10%-ukat alkották az idegenek, fõleg arabok az Öböl országaiból és Észak-Afrikából. Egy 1997-es ENSZ-jelentés beszámol róla, hogy „be nem azonosított külföldi kiképzés folyik Kabul közelében néhány száz külföldi személy részvételével”³ Hamarosan hat táborban folyt a kiképzés. A risikori még a királyság idejébõl való, a két khoszti bázist még a szovjetek létesítették, majd Dzsalauddin Hakkani kezébe kerültek, a talibok Hakkanitól örökölték. A Hekmatiar-féle Hezb-i Iszlami korábbi paktiai bázisa is ezen hat között volt. A másik kettõ a nangarhari Farm-i Hadda, 1996 augusztusi visszatérését követõen Bin Laden elsõ afganisztáni otthona, valamint a Dzsalalabad melletti Darunta volt. Daruntában a duzzasztógát szigetére telepedtek, Pakisztánt is fenyegetve, hiszen mindenféle ellenük végrehajtandó mûvelet olyan gátszakadással járt volna, amelynek következtében a Kabul folyó olyan áradása idézhetõ elõ, amelynek következtében a pakisztáni Csarszaddát és Pesavart is elöntheti a víz.

A pakisztániak által támogatott hadmûveletek során pakisztáni erõk gyilkoltak meg olyan, különleges jogállású személyeket, akiknek likvidálása a talibok még szignifikánsabb nemzetközi elszigeteléséhez vezetett. 1996 szeptemberében pakisztániak gyilkolták meg dr. Nadzsibullah volt elnököt, 1998 augusztusában Mazar-i Sarifban az iráni diplomaták meggyilkolása, késõbb Kabulban egy olasz ENSZ tiszt meggyilkolása és ugyancsak Kabulban egy francia diplomata megsebesítése, ugyanabban a hónapban valamivel késõbb, olyan pakisztáni harcosok által végrehajtott akciók voltak, akiket a zsawari khoszti bázison képeztek ki. Ezek a Szepah-i Szahaba tagjai voltak. Ez egy fundamentalista szunnita csoport, amely az afganisztáni harcok egyik szponzora. Az olasz tiszt meggyilkolásért két pakisztánit letartóztattak, ám semmiféle vádat nem emeltek ellenük.

A risikori helyõrség maradt az Afganisztánba hozott pakisztáni önkéntesek fõ kiképzõbázisa, ahol pakisztáni kiképzõtisztek és hírszerzõk éltek, akik igen aktiív tevékenységet folytattak. Mintegy harminc kiképzõ nyolc-tíz osztályban osztályonként több mint tíz hallgatót képzett ki. A kiképzés nyelve pastu volt. A tantárgyak között kiképzés, fegyverfenntartás, fegyverhasználat Kalasnyikov automata könnyû gépfegyverek, ZU légvédelmi üteg, 82 mm-es és 120 mm-es ágyúk és rakéták használata és vallási tárgyak szerepeltek. Nehézvontató által szállított BM 21/22 és Uragan többhordozós rakétavetõk, kínai gyártmányú 107 mm-es egy- és többhordozós rakétavetõk használatát sajátították el, amelyek könnyû súlyuk miatt közkedveltté váltak a szovjet megszállás alatt. Az alapkiképzés mintegy negyven napig tartott, ezt esetleg más táborban sepciális kiképzés követte.

 Bár 1995-ben a tüzérségi tûzerõ hirtelen javulása még a khalqi tiszteknek volt köszönhetõ⁴ és a talibok 122 mm-es szovjet gyártmányú sorozatvetõket, 220 mm-es Uragan többszörös rakétavetõ rendszereket és MI–17-es szállító helikoptert szereztek a volt khalqi tisztek révén, késõbb azonban egyre nagyobb hangsúlyt kapott a pakisztáni kiképzés és fegyverbeszerzés.⁵ Kandaharban képezték ki a harckocsizókat és a kommandósokat, míg a tömegeket bevetették a frontvonalakon. Húszas-harmincas csoportokba osztották õket, amelyek parancsnoka egy-egy idõsebb férfi volt. A pakisztáni kiképzõk általában a negyvenes éveikben jártak, katonás viselkedésûek voltak, angolul és pastuul beszéltek, emellett általában urduul, sõt sok esetben arabul is. A harcoló egységek parancsnokai fiatalabbak voltak, általában harmincasok, nyítan bevallottan pakisztáni tisztek. A fiúk átlagéletkora nem volt több tizennyolcnál.

A különbözõ pakisztáni pártok falusi és városi mecsetekben is toboroztak, azt állítván, hogy szent háborús kötelesség Afganisztánban harcolni az Egyesült Front ellen. A legismertebb toborzó szervezet a már említett deobandi párt, a Dzsamiat-i Ulema-i Iszlam (JUI), amely az általa üzemeltetett madraszákon kívül különbözõ szociális szolgáltatásokat lát el Beludzsisztánban és az Északnyugati Határtartományban. Erõsen síitaellens és erõsen egalitáriánus. A JUI a talibok legkorábbi patrónusai közül való, amelynek vezetõje, Maulana Fazl Ul-Rahman 1994-ben a Bhutto-kormányzat idején a szövetségi parlament külügyi bizottságának elnöke volt. Kihasználta pozícióját, hogy lobbizzon a talibok érdekében Pakisztánon belül és a Közel-Keleten egyaránt. A Harakat Ul-Anszar (késõbb Harakat Ul-Mudzsahidin) és Laskar-i Dzsangvi (késõbb Laskar-i Tajjiba) szervezetek,amelyek India ellen harcolnak Kasmírban is a tálibok aktív toborzói voltak. A toborzás nyíltan és igen agresszíven folyt. Az önkéntesek a torkhami reguláris határátkelõhelyen léptek afganisztáni területre buszokon és teherautókon, nyíltan hirdetve, hogy az Egyesült Front ellen indulnak hadba, akiket Oroszország támogatottjának tartottak, hitetleneknek, háborújukat pedig a szovjetek ellen folytatott dzsihád folytatásának. Quettából a csamani határátkelõhelyre ugyanígy érkeztek rendszeresen.

Pakisztáni magáncégek is ellátták a talibokat municióval, fegyverzettel, amelyeket kínai gyártóktól Hong Kongban vettek és Dubai, valamint az Egyesült Arab Emirátus-beli közvetítõkön keresztül juttaták célba. Fõleg a már említett 122 mm-es sorozatvetõket szerezték be ezen az úton. Az ISI rendszere nem tette lehetõvé közvetlenül a tömeges utánpótlást. Számos magáncég a pakisztáni hadsereg fedõcégeként funkcionált ezekben az ügyletekben.

1994-ben az Al-Faran emberrablási krízist követõen a Bhutto kormányzat olyan ISI tisztek százait bocsátotta el, akik kapcsolatban álltak a talibokkal, vagy a Hekmatiar-féle Hezb-i Iszlamival. Ezek a tisztek saját export-import vállalatokat alapítottak vagy már meglévõ cégekhez csatlakoztak, tõkét kovácsoltak új üzleti és régi hivatali kapcsolataikból, közvetítõi tevékenységet folytattak a taliboknak a szükséges utánpótlás beszerzésében és Afganisztánba szállításában. A pakisztáni cégeknek Hong Kongban és Dubaiban beszerzõcsoportjaik voltak, amelyek új technológiák után kutattak. Az ATTA egyezmény értelmében a lepecsételt ládák Karacsiból háborítatlanul, vám- és ellenõrzésmentesen jutottak el Afganisztánba.

Közben a pakisztáni vezetésben is számottevõ változások következtek be. Benazir Bhutto néppárti kormányát felváltotta Nawaz Sarif vezetésével a Muzulmán Liga kormányzata. Ez a szervezet közelebb állt Maulana Fazlul Rahman szervezetéhez. Változott a koncepció, a talibok egyre inkább a pakisztáni érdekeknek megfelelõen mûködtek.

Késõbb – ahogyan a terrorizmus nem más, mint a háború privatizációja – a talibok pakisztáni és szaúdi támogatottsága is privatizálódott. Pakisztánban bekapcsolódtak mindennemû szekularizált kormányzatot Pakisztánban megdönteni készülõ, helyi iszlám szervezetek a talibok struktúrájának kifejlesztésébe.

Pakisztán dilemmái és az Al-Kaida újjászervezõdési kisérletei

Köztudott, hogy Pakisztán ad otthont olyan szélsõséges iszlám militáns szervezeteknek, amelyek akíivan részt vettek az afganisztáni talib mozgalom megalakulásában, amely pakisztáni iszlám vallási iskolákban, madraszákban pakisztáni területen bontakozott ki. A talib gondolat sem afgán földön fogalmazódott meg, hanem ezekben a madraszákban. Éppen ezért, Musarraf elnök kormányzatának a háború elkerülése végett hozott legjelentõsebb intézkedése nem e két szervezet mintegy hatvan vezetõjének letartóztatása és bankbetétjeiknek befagyasztása és FBI ügynökök vizsgálódásának lehetõvé tétele volt, hanem az ország területén mûködõ militáns vallási iskolák tevékenységének megrendszabályozása.

Decemberben indiai nyomásra házi õrizetbe vették, majd január elsején letartóztatták Maszud Azhart, a Dzsais-i Mohammadi, valamint Hafez Mohammad Szaidot, a Laskar-i Tajjiba szélsõséges, militáns iszlám szervezetek vezetõit. Azért térítettek iszlám szélsõségesek két éve egy indiai repülõt az afganisztáni talibok központjába, Kandaharba hogy kiharcolják az Indiában bebörtönzött Mauana Maszud Azhar szabadon bocsátását. Akkor az indiai külügyminiszter kanadahari tárgyalásai eredménye gyanánt Maszud Azhart szabadon engedték. Ezúttal vele egyetemben mintegy hatvan vezetõt õrizetbe vettek e két szervezetbõl és a Laskar számláit befagyasztották. India kozmetikának nevezte ezen lépéseket.

Musarraf elnöknek, úgy tûnik, nem sikerült beváltania a 2002. január 12-i beszédében megígérteket, a kétezer letartóztatott iszlám militáns mindegyikét szabadon engedték anélkül, hogy bármivel is megvádolták volna õket. Musarraf elnök, úgy tûnik, az Egyesült Államok egyszemélyes szövetségese Pakisztánban. Aktív és nyugalmazott titkosszolgálati, katona- és rendõrtisztek titkos hálózatot hoztak létre és kapcsolatban állnak különbözõ iszlám szervezetekkel.

2001 december 31-én Musarraf elnök elnökletével összeült a nemzetbiztonsági tanács, meghallgatva dr. Mahmud Qazi, a vallási ügyek miniszterének jelentését a szélsõséges, militáns iszlám szervezeteknek hitéleti és katonai kiképzést is nyújtó vallási iskolák, a madraszák tevékenységének megregulázásáról. Ezek az iszlám szervezetek Pakisztánban is igen agressziven törekednek Musharraf elnök rendszerének megdöntésére, az afganisztáni talibokéhoz hasonlatos, szélsõséges iszlám állam megteremtésére. Népszerûségük ellenére sem bírják a társadalom 35–40%-ánál többnek a támogatását. Igen nagy a befolyásuk ellenben a pakisztáni titkosszolgálatokban.

Az év elejétõl bevezetett intézkedési csomag új iskolák nyitásának tilalmát, régi madraszák mûködésének szabályozását, államilag ellenõrzött tantervet, amely csak közismereti és vallási tárgyakat tartalmazhat, a katonai kiképzés tilalmát, a madraszák nyilvántartásba vételét (amelyik nincs nyilvántartásba véve, azt bezárják), állami felügyeletet, jogharmonizációt, a tanulók nyilvántartásba vételét tartalmazza. Külföldiek csak tartózkodási vízum birtokában, elõzetes engedéllyel tanulhatnak bennük. Az intézkedések a regisztrálatlan, illetve tartózkodási engedély nélküli külföldiek kitoloncolását rendelik el az országból, az illegális afgán hallgatókat pedig menekülttáborokba szállítják.

Az Al-Kaida megalakulása óta folyamatosan jelen volt Pakisztánban és a talib rezsim összeomlását követõen megnõtt számuk. Al-Kaida-tagok pakisztáni Kasmírben is megnövekedett arányban tevékenykednek. Afganisztánból sokan átmentek Pakisztánba, mivel ez az ország a törvényen kívüli, senki földje törzsi övezeteivel, instabilitásával, a fegyveres erõkben is nagy befolyással bíró, virulens iszlám szervezetekkel, társadalmi, gazdasági ellentmondásaival igen alkalmas terepnek bizonyul mûveleteik számára.

Kunduzból légihídon több ezer Al-Kaida-harcos menekült Pakisztánba. Jelentõs részük Kasmírba ment, egy részük onnan Jemenbe, Szomáliába vagy a Fülöp-szigetekre távozott. Pakisztánban ujjászervezõdnek Dzsamiat Khadimin Al-Furqan néven. Mullah Obaidullah volt hadügyminiszter, Mullah Abdul Razzaq talib belügyminiszter, Mullah Mohammad Haszan Akhund miniszterelnök-helyettes és Amir Khan Muttaqi volt talib szóvivõ irányításával. Kapcsolatban állnak a Dzsais-i Mohammad és a Harakat ul-Mudzsahidin vezetõivel, Azhar Mahmuddal, a Dzsais bebörtönzött vezetõjével.

Pakisztánban a helyzetet bonyolítja, hogy az országban lelt menedéket számos afganisztáni talib vezetõ, Amir Khan Muttaqi volt kulturális miniszter, Nur Mohammad Saqib és Turabi, a legfelsõbb talib kormányzótanács tagjai, Aminullah Amin, a talib titkosszolgálat vezetõje, valamint Abdul Razzaq volt belügyminiszter (az õ emberei koncolták fel 1996. szeptember 27-ére virradóra Kabulban dr. Nadzsibullah volt afgán elnököt). Sõt, egyes talib vezetõkrõl kiderült, hogy valójában pakisztáni állampolgárok. Annak az öttagú talib vallási tanácsnak tagjai közül, akik tavaly márciusban a bamiani óriás Buddha-szobrok megsemmisítésérõl döntöttek, legalább ketten pakisztáni állampolgárnak bizonyultak, köztük Turabi. Egyes talib vezetõk pakisztáni okmányokkal, legálisan lépték át az államhatárt, míg mások, mint Abdul Szalam Zaif izlamabádi talib nagykövet, Pakisztánban politikai menedékjogot kértek (közben egy New York-i bíróság már kérte Zaif kiadatását).

Uszama bin Laden hollétérõl is olyan találgatások láttak napvilágot, hogy esetleg Pakisztánban talált menedéket. Ezt Musharraf elnök igyekezett gyorsan cáfolni, „ám száz százalékkal semmit sem lehet tudni” – tette hozzá. Nem véletlen, hogy pakisztáni ujságok felröppentették Uszama halálhírét is.

A talibok pakisztáni területen nemcsak katonai, de politikai téren is megkísérlik az ujjászervezõdést. Sajátos helyzet,hogy volt afganisztáni talib vezetõk is feltûntek a Khidamul Furqan Dzsamiat (KFJ) (A Korán Szolgái Társasága ) pakisztáni szervezetben a fõvárosban. Abdul Wakil Mutawakil talib külügyminiszter, Abdul Hakim Mudzsahed, a talibok ENSZ-képviselõje, Maulavi Arszala Rahmani és Abdul Rahman Hotak miniszterek, Obaidullah Ahkam volt honvédelmi miniszter, Fazel Ahmad Mazlum talib vezérkari fõnök, Rahmatullah Wahedjar menekültügyi miniszterhelyettes tartozik közéjük. A pakisztáni beludzsisztáni Quetta városában pedig az új, ideiglenes afgán kormányzóhatóság hírszerzése szerint új talib bázis szervezõdik.

Musarraf elnök súlyos dilemmával küzd. Míg a Harakat-i Mudzsahedint és a Szepah-i Szahabát és a Laskar-i Dzsangvit, miután a terrorszervezetek nemzetközi listájára kerültek, kénytelen volt betiltani és kétezer emberüket õrizetbe vették, ám, belpolitikai válságtól tartva, hamarosan legtöbbjüket anélkül engedték szabadon, hogy vádat emeltek volna ellenük és még Szaid kiadatását is megtagadták, a március végi, iszlamabadi templomi merényletet követõen, amelyben öten, köztük amerikai diplomaták feleségei és gyermekei, életüket vesztették. Maszud Azhart és több vezetõt ismét házi õrizetbe helyeztek és kénytelenek voltak a pakisztáni hatóságok a lahorei és faiszalabadi razziákon FBI-ügynökök részvételét is eltûrni és az elfogott Abu Zubaidát, az Al-Kaida második emberét az amerikai hatóságoknak átadni.

Az IFAR erõk ellen intézett rakétatámadásokra válaszul április közepén Kabulban tartott razziákon az afgán ideiglenes kormányzat szervei olyan kínai gyártmányú, 107 mm-es, hordozható rakéta-sorozatvetõket találtak, amelyek nyilvánvalóan a pakisztáni fegyveres erõk révén kerültek az Al-Kaida tagjainak birtokába.

Az Al-Kaida külföldi ujjászervezõdéseihez hasonlóan a talibok ujjászervezõdhetnek a Pakisztánnal határos délkelet-afganisztáni társégekben. Paktiában a talibok ujjászervezõdését Dzsalaluddin Hakkani irányítja, aki jelenleg Dél-Wazirisztánban tartózkodik. Katonai felszámolásuk sem olyan gyors és könnyû feladat, mint a háború gyors befejezését idõ elõtt ünneplõ amerikai hadvezetés decemberben gondolta. Ma már hosszabb háborúval számolnak olyan ellenséggel szemben, amely nagy tapasztalatokkal rendelkezik a gerillaháború terén.

1

Deldar Naraiwal magyarországi státuszos menekült közlése. Az Afgán Szakszervezetek Országos Tanácsának fõtitkára volt, részt vett a Tanai puccsban, Pakisztánba menekült. Tanaiékkal együtt élt hosszú ideig a Hezb-i Iszlami házi õrizetében.

2

Ahmad Rashid: Pakistan’s Dilemmas „Frontier Post”; 2001. november 12.

3

Human Rights Watch Crisis of Impunity: III. Pakistan’s Support of the Taliban p. 3.–4.

http://www.hrw.org/reports/2001/afghan2/Afghan0701.htm

4

Anthony Davis: How the Taliban Became a Military Force? In: Maley, William ed.: Fundamentalism Reborn? Afghanistan and the Taliban; New York, New York University Press, 1998. p. 43.–65. p. 54.

5

Lehet, hogy a talibok fegyverellátása már a kezdetektõl sem a régi ANDP-s hadsereg maradványa vagy a mudzsahedektõl zsákmányolt haditechnika révén történt. 1994 augusztusában álítólag Szpin Buldakban tettek szert nagyobb mennyiségû fegyverre, októberben pedig a paktiai Szpina Saga barlangrendszerében ütöttek rajta a Hezb-i Iszlami titkos fegyverraktán, ahonnan nyolcszáz teherautónyi lõszert (!) és fegyvert hordtak ki. Azt azonban senki sem látta, amikor ezeket megtalálták, így nem lehetetlen, hogy közvetlenül a pakisztáni hadseregtõl származott, mivel az ISI is csak áttételesen tudott beszerezni és nem ilyen nagy mennyiséget.