FÓRUM




Szabó Mária

Katonás-e még a férfiideál?

A nõk fegyveres testületekben történõ alkalmazása ma már szinte világszerte általános, a NATO-országokban pedig mindenütt magától értetõdõ jelenség. A hölgyek haderõkbe integrációjának az utóbbi években jelentõsen felgyorsult folyamatát jól érzékeltetõ adat, hogy míg a 90-es évek elején zajló Öböl-háborúban részt vevõ angolszász katonák 1,7%-a volt nõ, addig az Afganisztán ellen folyó hadmûveletekben már minden tizedik katona a gyengébb nem képviselõje. A terroristák elleni harcban részvételüket tervezõ különbözõ nemzetiségû kontingensek is ezt az arányt tartják szem elõtt.

Az 1990-es évek elején kialakult biztonságpolitikai feltételek – mint ez a Hadtudomány olvasói körében közismert – nemcsak a haderõk professzializálódását és specializálódását eredményezték, hanem, mint ezzel egyidõben végbemenõ tendenciát, a nõi szolgálatvállalás addig érvényben lévõ korlátozásainak nagymértékû feloldását is. A NATO-tagok közül sereghajtóként ez év januárjában „a Rubicont átlépõ” Németország és Olaszország pl. sokáig tartó „konzervatív elzárkózása” után úgy döntött: nyitni ma már csak a lehetõ legszélesebbre tárt kapukkal érdemes, nincs értelmük többé a nõkre vonatkozó korlátozásoknak. Így Belgium, Luxemburg, Norvégia, Ausztria, Svédország, Szlovénia és Spanyolország haderõi után a Bundeswehr és a Forze Armate is minden szolgálati helyét elérhetõvé nyilvánította – természetesen az elõírt feltételek teljesítése mellett – hölgyek számára is.

Az új évezred egyik, határozottan új jelenségeként tehát minden bizonnyal egyre több lesz a harcoló státuszú, magas rendfokozatú katonanõ.

A nõk fegyveres testületekbe integrálását a nyugati országok katonai és civil biztonságpolitikai szakértõi egyértelmûen az egyenjogúság és a demokrácia szélesítésének irányában tett meghatározó lépésként értékelik, amely jelentõs változást gyakorol majd a katonatársadalmakra és hozzájárul a nõkrõl alkotott felfogás „modernizálásához”. A fejlett és új demokráciákban egyaránt üdvözölt politikai döntések gyakorlati megvalósulása azonban a kezdõlépések sikertörténete után – mint ahogy Bolgár Judit és Siposné Kecskeméthy Klára a Hadtudomány elõzõ 2001/3. számában megjelent cikke is utalt rá –, hosszú távon feszültségekkel teli, ellentmondásos folyamatnak bizonyult, és – bár Magyarország még nem tartozik a posztmaterialista államok sorába – nincs okunk azt hinni, hogy éppen hazánkat fogják elkerülni az eddig mindenütt jelentkezõ nehézségek, problémák.

E tanulmány célja nem a katonanõk helyzetének elemzése, ezt Bolgár Judit és Kecskeméthy Klára említett írása már kiválóan elvégezte, hanem a katonanõk, közülük is a harcoló nõk feltûnésének hatására a haderõ iránt megélénkült érdeklõdést tanúsító nyugati tudományos szakirodalom témára vonatkozó legfontosabb kérdésfelvetéseinek, megállapításainak, értékeléseinek, a magyartól eltérõ nézõpontjainak bemutatása.

A katonanõk haderõkbe történõ integrációjára vonatkozóan a nyugati szakirodalomban egyelõre sok a kérdés és kevés az egyértelmû válasz. Egy biztos: a harcoló nõk megjelenése és térhódítása a hadsereg férfiintézmény jellegét és a társadalmi nemek (gender) és a hadsereg eddig a tudomány által elhanyagolt összefüggéseit állította az integrációs viták és kutatások középpontjába. Egyszerûbben fogalmazva: a nõk bevonásával a nemek közötti kapcsolatok és a szexualitás problémája került az érdeklõdés középpontjába.

A fejlett demokráciákban az utóbbi tíz évben megváltozott a nemekrõl alkotott felfogás. Az ún. „tradicionalistákat” kivéve az angolszász és német szakértõk kétségbe vonják a biológiai adottságok meghatározó voltát. A nyugati szakirodalom szerint a genetikai, pszichológiai, fiziológiai, hormonális különbségek sokkal kevésbé léteznek a nemek között, mint azt korábban hittük. A nemeken belül relevánsabbak a kognitív, motivációs, érzelmi és szociális személyiségkülönbségek. A nyugati szakirodalomban ma már általánosan elfogadott nézet, hogy a nõk fegyveres erõkbõl történõ kizárása mögött elsõsorban szociális, kulturális, valamint politikai okok rejlenek és nem a kisebb testi erõ, ill. a vélt vagy valós kisebb nõi agresszivitás, dominanciaigény a döntõ tényezõ.

Ahhoz azonban, hogy a miénktõl különbözõ nyugati nézõpontot érzékeljük, szeretnék emlékeztetni arra a tényre, hogy Magyarországtól eltérõen a nyugati hadseregek a háború után „a nõk védelmének jelszavával” hosszú ideig sehol sem alkalmaztak katonanõket. A nõk alkalmazásának tilalmát elsõként az USA, Franciaország és Nagy-Británnia oldotta fel az 1970-es években, mindenekelõtt – és ez máig jellemzõ – olyan szolgálati helyeken, amelyekre nem akadt kellõ számú férfijelentkezõ. A nõk széles körû (más országokra és jóval több beosztásra kiterjedõ) integrációjának katonai feltételeit a bipoláris világ megszûnésével keletkezett politikai és stratégiai változások teremtették meg.

A politika kontinensszerte – és ahogy a közelmúlt amerikai eseményei bizonyították, még az Egyesült Államokban is – máig adós a hadseregek új feladatainak adekvát megfogalmazásával. Az utóbbi tíz év nemcsak Magyarországon, de a többi európai országban is az elhúzódó haderõreformok évtizede. Az új feladatok egyértelmûen megnövelték a haderõk társadalmi legitimációjának igényét és fontosságát. A migráció okozta nehézségek legyõzéséhez, a terrortámadások elhárításához, a béketeremtõ és fenntartó missziókban való részvételhez, a nemzeti kontingensek megszavazásához egyértelmûen szükség van a társadalom támogatására. Azé a társadaloméra, amelynek a fele mindenütt nõkbõl áll. Nõkbõl, akik – nyugati felmérések bizonysága szerint – kevésbé hadseregpártiak, mint katonaviselt férfitársaik. A nõket tehát napjainkban sokkal inkább, mint eddig, az olyan tradicionális férfiintézményeknek is, mint a fegyveres erõk, meg kell nyerni, vagyis nem diplomatikus többé kizárni. A háborús kép változása, az új, többnyire „rendõrkarakterû” feladatok, a technológiai fejlõdés az elmúlt évtizedben egyértelmûen nyilvánvalóvá tette, hogy a kisebb testi erõvel rendelkezõ hölgyek mind több katonai funkcióban megfelelnek. Vannak olyan szakértõk, akik egyenesen azt hangoztatják, „a nõi megértés a békemissziók új fegyvere” lehet. Kétségtelen: a közelharc a férfiak számára is szûk körre korlátozódott, a specializáció, a számítógép, „az információs háborús vezetési stílus” csökkentette a harcolók és a nem harcolók, a front és a hátország elkülönítésének esélyét/értelmét.

De nemcsak a technológiai fejlõdés, hanem a társadalmi modernizáció, a társadalmi értékváltás is a nõk katonai szolgálatvállalásának kedvezett. A civil és a katonai értékrend az utóbbi évtizedekben egyértelmûen távolodott egymástól. A fejlett ipari társadalmakban már a 80-as években érzékelhetõen az egyéni értékek, az egyéni szabadságjogok a kollektív értékek elé sorolódtak, és az individualizálódó ifjúság – a katonaság soraiban egyre „idegenebbnek” érezvén magát – egyre inkább igyekezett kibújni a hazafiúi szolgálat teljesítésének kényszere alól. Nyugati elemzõk szerint a hadseregben uralkodó férfiasságeszmény hosszú távon egyre kevésbé kívánatos azonosulási forma az individualizálódó (kritikus megítélések szerint hedonista, csak a szórakozásnak élõ, kötelességekrõl hallani sem akaró) ifjúság számára.

A katonaság által évszázadok óta preferált közösségi értékek: az autoritás, az engedelmesség, a kötelesség, a bajtársiasság, a fegyelem, a hazaszeretet, az áldozatkészség veszítettek fontosságukból és az egyéni értékek: az individualitás, az önmegvalósítás, az autonómia, a kozmopolitizmus, a saját szükségletek kielégítése stb. a jólét növekedésével a társadalom egyre szélesebb rétege számára meghatározóbbá vált. A fejlett ipari társadalmakban olyan életérzés uralkodott el, amely az amerikai katonaszociológus, Charles Moskos megfogalmazása szerint azt sugallja: „útban vannak a háborúmentes társadalmak felé”.

Ezekben az országokban az 1990-es évek eleje óta folyamatosan felmerülõ kérdés: vajon ki áldozza még életét a haza szolgálatának a hidegháború lezárulása, az értékrendek ilyen irányú változása, a közösségek összetartó erejének csökkenése után. A sokak által már választott vagy pár éven belül választani kívánt megoldás nem véletlenül a hivatásos hadseregekre történõ áttérés, amely megint csak a nõk integrációjának kedvez, mivel önként jelentkezõ férfiakból sehol sem kielégíthetõ a hivatásoskatona-szükséglet.

Az értékváltás feminista olvasatában az utóbbi években a nõies értékek felértékelõdésének folyamata figyelhetõ meg, természetesen a sokáig domináns férfias értékek kárára. Az érzelem, együttérzés, beleérzõkészség, a figyelmes gondoskodó bánásmód az emberekkel/dolgokkal, a kooperáció, a békés szándék, a tolerancia a nyugati társadalmak tagjai számára egyre elfogadottabbá válnak, míg a tradicionális férfias, katonás értékek egyre kevésbé pozitív kicsengésûek.

Mindezek hangsúlyozása után elképzelhetõ, milyen hatást gyakorolt az amerikai és az értékváltó nyugat-európai társadalmakra a szeptember 11-i Amerika-ellenes terrortámadás. A közép-európai nézõpontból sok esetben naivnak tûnõ elképzeléseket is megfogalmazó nyugati szakértõk közül azonban többen már a közelmúlt Balkán-háborúi kapcsán is rámutattak: az értéktrend civil irányban történõ elmozdulása, a hadseregek – nyugati szóhasználattal élve – „civilizálódása/demokratizálása” nem visszafordíthatatlan folyamat. Veszély- vagy háborús helyzet esetén a nemzeti, közösségi érzések feltámadásával/feltámasztásával a katonai értékrend társadalmi méretekben ismét megerõsíthetõ. Mint ez mára már egyértelmûen kiderült, az Amerikát ért támadásnak is lett ilyen jellegû hatása. A társadalmi értékváltás folyamata azonban, különösen a fejlett demokráciákban, legfeljebb lassítható, kissé korrigálható, de hosszú távon gyökeresen nem megváltoztatható.

Nem visszafordíthatók pl. a családi szerepekben, a családi munkamegosztásban bekövetkezett változások. A nõk jól képzettek, harcra készek a munkaerõpiacokon, teljesítményeiket szívesen mérik a férfiakéhoz. Karrieresélyeik azonban csak tisztán jogi szempontból egyenlõek. Ma már a fejlett nyugati országokban is mind többen vállalnak munkát közülük, és egyre kevésbé hajlandók alárendelni magukat a tradicionális családmodellnek megfelelõ módon a családfõ karrierjének. Ez megint csak érzékenyen érinti a katonaság intézményét, amely évszázadokig magától értetõdõen elvárta a feleségek lehetõ legteljesebb alkalmazkodását. A munkaerõpiacon hátrányos helyzetû hölgyek közül – biztos munkahely reményében – egyre többen jelentkeznek hadseregekbe is. Pályaválasztó döntéseikben – felmérések tanúsága szerint – a katonai hivatás férfias jellegének behatóbb mérlegelése nem játszik különösebb szerepet. A nõk ismeretei az õket generációk óta kizáró, a civil világ elõtt hagyományosan egyébként is zárt fegyveres erõkrõl – érthetõ módon – a férfiakénál is hiányosabbak.

Ma már a civil férfiak közül is csak kevesen tudják, hogy a katonaság intézménye nagy (sok tekintetben mintaadó) szerepet játszott a polgári intézmények kialakulásában. Mára, a civil kontroll hangsúlyozódásának idõszakára annak tudata is elhalványult, hogy a haderõk az általánosan ismert háború/harcvezetési feladatokon kívül, a különbözõ történeti korszakokban változóan ugyan, de mindig meglehetõsen nagyszámú, a társadalomra erõsen ható szimbolikus funkcióval is rendelkeztek. A harcoló nõk kategóriájának megjelenése a haderõ férfiintézmény-jellegére, a férfiintézmény-jelleg pedig az elhalványult szimbolikus funkciók tudatosításának fontosságára hívta fel a figyelmet. A katonaság nemcsak a társadalom része, nemcsak visszatükrözi a társadalmat, hanem olyan szimbolikus funkciókat is betölt, amelyek a társadalmi és politikai tudat formálásában mélyreható jelentõségûek. A szimbólumok jelentõsége a mentalitás, az identitás és a csoportképzés terén – nyugati elemzõk szerint – a társadalomtudományokban eddig nem kapott kellõ figyelmet. És – tegyük hozzá – nem kapott kellõ figyelmet a közelmúlt haderõreformjainak tervezésekor sem.

A tömeghadseregek és a kötelezõ katonai szolgálat bevezetése szorosan összefügg a nemzetállammal. A hadseregek a nemzeti azonosulás szimbólumai. A polgári nemzetállam és a nemzeti hadsereg összefüggése, a hadsereg szerepe a nemzettudat erõsítésében és ápolásában viszonylag széles körben ismert. Az a tény azonban, hogy a haderõk férfiintézmények, vagyis nemcsak nemzeti, hanem nemi kontextusban is sajátos, sõt meghatározó szerepet játszanak, sokáig elkerülte a kutatók figyelmét. Pedig az utóbbi három évszázad tömeghadseregei milliókat szocializáltak egy bizonyos tradicionális terv szerint, amelynek lényege a katonai igényeknek megfelelõ hegemón férfieszmény (férfiideál) kialakítása, társadalmi méretû kisugárzása. S mivel a katonai kultúrában „férfias az, ami nem nõies” – bármily furcsának is tûnhet –, a polgári korszak nõideálját is közvetetten a hadsereg formálta.

Ami ma – nyugati elemzõk szerint – a társadalmak dinamikáját meghatározza, az éppen a nemek közötti viszonylatokban, a nemi szerepekben végbemenõ átalakulás. A társadalmi nemek (gender) vizsgálata, vagyis a férfi és nõi politikai/hatalmi szerepvállalási lehetõségek különbsége csak relatíve rövid ideje tudományos kutatás tárgya, és a kutatás egyik fõ területe a civil kutatók által eddig nem sok figyelemben részesített hadsereg. A nyugati szakirodalom szerint a katonaság és a hagyományos nemi szerepek összefüggése sokrétû és meghatározó; a nemek változó társadalmi viszonyának vizsgálata és megértése nélkül pedig nem képzelhetõ el a nõk hosszú távú sikeres integrációja.

Az integráció legfõbb akadálya a nõi harcossal szembeni latens fenntartás. A „harcos” máig élõ férfimodellje a 18–19. század terméke. A történészek véleménye megegyezik abban, hogy a nemzetállam történeti idõszakában a nõk a korábbinál alárendeltebb szerepet töltöttek be a hadsereg és a nõk viszonylatában. Történelmi források dokumentálják, hogy a 14–18. században a nõk egyértelmûen hozzátartoztak a szárazföldi haderõk tarka képletéhez.

A 18. században kezdõdõ kizáró állami törekvések a hadseregeket a 19. században sikeresen férfiintézményekké alakították. Bár, mint ahogyan mindig, különbözõ harccselekményekben továbbra is aktívan részt vettek, a történelem elfeledkezett róluk; a harcos nõalakok elhalványultak a nemzeti emlékezetekben, fehér folttá mosódtak a történeti/hadtörténeti szakirodalomban. (Sok esetben – mint a kor felfogása szerint oda nem illõket – még a hadtörténeti dokumentumokból is törölték õket.) Rozgonyiné Szentgyörgyi Cecília emlékét, aki csemegével csalogatta Muci paripáját, miközben „lebke szellõ lebegtette tengerzöld ruháját”, Arany János gyönyörû balladája õrizte meg. A Rákóczinak kémkedõ Cinka Pannáról a korszak kutatói is keveset tudnak; a három legtöbbször említett, fegyverrel harcoló magyar hõsnõ közül Dobó Katica a valóságban sohasem létezett, csak Gárdonyi híres regényében, az Egri csillagokban, Mária fõhadnagy, vagyis Lebstück Mária és Zrínyi Ilona nevének említése pedig, mint ahogy a leghíresebb katonanõ Jeanne D’Arc alakja is, inkább azt sugallja, hogy a harcoló nõ természetellenes, romantikus konstrukció. A hazafiúi kötelesség teljesítése – ahogy már a szó is kifejezi – a férfiak dolga. Történeti emlékezetünkben a háborúk története a nõket és gyermekeket védõ egyenruhás férfiak története – a nõk legfeljebb csak mint névtelen civil áldozatok õrzõdtek meg benne.

A legújabb kutatások eredményei egyértelmûen bizonyítják, hogy a nõk sohasem, így a 20. század világháborúiban sem csak mint civil áldozatok szerepeltek. Sajnos a harccselekményekben aktívan résztvevõkrõl – a konkrét áldozatokhoz hasonlóan – ma még keveset tudunk. Az erre vonatkozó szisztematikus kutatások csak a 80–90-es években kezdõdtek meg. A nyugati országok egyetemein azonban a legutóbbi évtizedben már sokan tanultak ún. férfi- és nõstúdiumok keretében nõtörténelmet is.

Az a tény, hogy nõk is részt vettek a harccselekményekben, háborúkban természetesen nem jelenti azt, hogy nem a férfiak háborúztak. Félreértések elkerülése végett azt is szeretném leszögezni, hogy a „katona és a férfi” nyilvánvalóan már a 18. századot megelõzõen is összefüggõ fogalmat alkottak. Ez az összefüggés azonban általános érvényûvé csak a tömeghadseregek felállításával, a sorozás bevezetésével vált. A korábbi hadseregek túlságosan kicsik és szétszórtan elhelyezkedõk voltak ahhoz, hogy a katonáskodás és a férfiasság definíciója társadalmi méretekben egymástól elválaszthatatlan legyen. Az osztálykülönbségek pedig hosszú ideig akadályozták a mindenkire egyformán kiterjeszthetõ, a katonai igényeknek megfelelõ nõi és férfi szerepkörök kialakítását.

A polgári nemzetállam hadseregeiben kapott a férfiszubjektum, a harcos máig rögzült alakja, ill. modellje különleges jelentõséget, általánosan elfogadott, kiemelt szerepet. A férfiintézménnyé alakult fegyveres erõ ettõl kezdve nemcsak társadalmi méretekben határozta meg a hegemón katonás férfieszményt, hanem az általa definiált férfiasság megerõsítõjévé, rögzítõjévé is vált. A katonáskodás, az erõszak gyakorlása, mint tiszteletreméltó férfifeladat, a férfiideál meghatározó része lett. A nõk érték- és normarendje a család intézményéhez igazodott. Mivel a közintézmények kizárták õket soraikból, kizárólag a férfiak privát szférában játszhattak szerepet; kompetenciájuk „az otthonra és a tûzhelyre” korlátozódott. A férfiak „védõkké”, a nõk a legfontosabb „megvédendõ jókká” stilizálódtak.

A gyengébb nem kizárása a hadseregbõl tehát fontos eleme volt a polgári kor újfajta társadalmi-nemi szerepmegosztásának. Az a tény, hogy a nõket a közintézményekbõl és ezzel a társadalom politikailag meghatározó részbõl, a teljes jogú állampolgárságból kizárták, vezetett késõbb ahhoz, hogy az egyenlõségért folytatott harc a katonának állás jogáért folytatott követelést is magában foglalta.

A fent vázolt összefüggések mára már sokat veszítettek jelentõségükbõl. A társadalmi fejlõdésfolyamatok mind a katonás férfiasság konstrukcióját, mind a nemzeti identitástudat fontosságát erodálták elsõsorban Európa nyugati féltekéjén, de – mutatis mutandis – középsõ és keleti terültein is. Mégis ez a szimbolikus kapcsolat a polgár–férfi–katona között – dacára a nemek közötti viszonyban bekövetkezett változásoknak, a katonai intézmény fejlett ipari társadalmakban történõ leértékelõdésének – sztereotípiáinkban ma is meghatározó. A sztereotípiák és szimbólumok pedig – ezt jó, ha tudjuk – lassan változnak.

A harcoló nõ azért nehezen elfogadható, mert szétzúzza a nõt védõ harcos férfi mítoszát és ezzel kétségbe vonja a férfiidentitás egyik alapvetõ kategóriáját. Tapasztalatok szerint azok a haderõk, amelyek ezt a problémát nem tudatosítják, elsõ reakcióként egy nõkkel szembeni érzelmi elutasítást involválnak. A férfikatonák úgy gondolják: az a nõ, aki harci alakulatokba (vagyis tradicionális férfipozíciókba) törekszik, nõi identitásában sérült, morálisan megkérdõjelezhetõ. Érdekes és a megkérdezett tisztek számára nehezen feldolgozható ellentmondást vet fel a katonanõ halálának kettõs szimbolikája. A katonanõ ugyanis, mint a férfikatona, szimbolikus megtestesítõje az államhatalomnak és katonai/védelmi funkciót teljesít. Az állam és a közösség reprezentánsa, ugyanakkor halála egy nõ halála is, ami genderszinten feloldhatatlan ellentmondás, mivel háborús kontextusban a nõi áldozat a férfigyengeséget szimbolizálja. Az ellentmondás meglévõ sztereotípiáinkkal feloldhatatlan. Hogyan lehet egy és ugyanazon lény védõ és megvédendõ is egyszemélyben?!

Bár a férfias védõfunkció már a második világháborúban sok esetben tragikus kudarcot vallott, erejét és fontosságát bizonyítja, hogy megóvása érdekében ezek az esetek hosszú idõre törlõdtek mind az egyéni, mind a társadalmi emlékezetbõl. A gyõztesek erõszakának áldozatául esett nõk, ha tehették, általában jobbnak látták elhallgatni „szégyenüket”, hogy ne kelljen védelmi funkciójuk csõdjének tudatával frusztrálni a már amúgy is vesztes férjeket/szeretteiket.

Rekrutálási és legitimációs problémák, a civil társadalmak értékrendjének, igényeinek, „normalitásának” megfelelni akarás a demokráciákban a nõk fegyveres erõkbe történõ invitálásához, befogadásához vezetett. A politikusok és a katonai vezetõk reményei szerint a nõk a hadsereget reprezentatívabbá, az egyenruhás állampolgár katonatípusát hitelesebbé varázsolják. A hadsereg azonban még ma is egyértelmûen férfiintézmény, soraiban a férfiasság az abszolút mérce. A nõk napjainkban folyó integrációjának egyik központi és – tegyük hozzá – kényes kérdése éppen az: hogyan õrizhetõ meg a fegyveres erõk férfiintézmény-jellege a nõk tömeges belépése után?

Bár a fegyveres erõkben a nõi és férfitulajdonságok esetleges kombinációjának igénye egyelõre fel sem merült, sok nyugati szakértõ meggyõzõdése: a hölgyek növekvõ jelenléte a katonaság gyökeres változását fogja eredményezni. Néhányan közülük egyenesen úgy vélik: ha a gyengébb nem 18. században kezdõdõ kizárása az erõszakszervezetekbõl egy sajátos politikai rend fenntartását szolgálta, a nõk tömeges bevonása a hadsereg soraiba egy új, nemek közötti, mi több: politikai rend létrejöttének kezdetét jelentheti. Konklúziójuk határozott és egyértelmû: nem biztos, hogy a fennálló társadalmi rend a nõk tömeges betagozódását a fegyveres erõkbe túléli. Ezt a „fenyegetõ jóslatot” természetesen egyetlen haderõ sem veszi komolyan. Igaz, a nõk puszta jelenléte, a szervezeten belül a szexuális problémák felmerülése, nyugtalanságot és zavart okoz, de a katonatársadalmakban elenyészõ kisebbséget alkotó hölgyek még sehol sem „vették be a férfiértékek utolsó bástyáját”. Arányuk egyetlen haderõben sem éri el a 15%-ot; döntõ többségük – a szolgálati korlátozások jelentõs feloldása ellenére – ma is csak a harcoló férfiakat segítõ, a tradicionális nõi feladatoknak megfelelõ háttérfunkciókat látja el. A harcoló, illetve magas rendfokozatú nõ egyelõre „fehér holló”, s legfeljebb csak „mutatóban” létezik a különbözõ haderõkben.

A hadseregbe belépett nõk hamar megtanulják: férfias viselkedést kell tanúsítaniuk; fel kell vállalniuk a hivatásos katona „semleges lény” szerepét. Ha a konfliktusokat el akarják kerülni, ha elöljárókká akarnak válni, kiváló szakmai tudásukat kell hangsúlyozni, nõi mivoltukat pedig a lehetõ legteljesebb mértékben absztrahálniuk kell. A legjobb, ha kerülnek minden szélsõséget. Tapasztalatok szerint a férfiaknák is férfiasabban viselkedõk, ha másként is, de legalább annyira irritálók, mint a nõiességüket hangsúlyozók. A nõiesség elleplezése – többnyire ifjú hölgyekrõl lévén szó – azonban nem könnyû. Férfikritériumoknak megfelelni nyilván a férfiaknak egyszerûbb.

A nõk a hadseregben egyelõre tehát nincsenek (mint ahogy a civil munkahelyeken vezetõ pozícióba törekvõk sem) könnyû helyzetben. Ebben a feministák által ultramaszkulinnak nevezett környezetben érvényes igazán a viccesen hangzó férfiítélet: ha egy nõ nõies, biztos, hogy szakmailag nem felel meg, ha viszont szakmailag kiváló, egészen biztosan baj van a nõiességével.

A nyugati szakértõk hangsúlyozzák: egyetlen társadalmi intézményben sem játszanak a nemi különbségek olyan nagy szerepet, mint a katonaságnál, amely még ma is férfiszervezet. A jelentkezõknek jó tudni: biztos munkahelyet kínál, de megfeszített alkalmazkodást követel. Struktúrája, gyakorlata, érték- és normarendje, rítusai és rituáléi általánosan elfogadott sztereotípiákat tükröznek vissza a férfiasságról és a nõiességrõl. Ugyanakkor egy olyan intézmény, amelynek történeti szerepe van a „nõies” és „férfias” definíciójának meghatározásában, a nemek közötti társadalmi-hatalmi viszonylatok fenntartásában. Kultúrája a keménység és férfiasság kultúrája.

Egyelõre kevés tanulmány létezik arról, vajon milyen katonás férfiideált preferálnak ma a hadseregek. Az amerikai filmekbõl jól ismert, elitalakulatnak számító tengerészgyalogosokat pl. kiképzésük során olyan katonaideál szerint formálják, amelynek fõ jellemzõi: a testi erõ, a szívósság, kitartás, vagyis a fizikai és pszichikai (a megerõsítések érdekében permanensen ismételt) megterhelések, nehézségek sztoikus elviselése, érzelemnélküli racionális logika és kalkuláció, kockázatvállalás és a technikai berendezések tökéletes uralása, kinyilvánított heteroszexuális viselkedés. A kemény megpróbáltatások elviselése a férfi beavatási szertartások része. Azok a férfiak, akik nem képesek teljesíteni a követelményt, feladják – a tengerészgyalogosok szerint –, hozzájárulnak a többiek büszkeségéhez, erõsnek, kompetensnek, megbízhatónak érzéséhez, egy elõkelõ férfiklubba tartozásának tudatához. „Olyanok vagyunk – nyilatkozta egy az amerikai katonák közül –, mint egy klub. Egy kiválasztott csapat. Az ember dolgozik, dolgozik keményen. Itt lenni státust jelent. Tudod, hogy a többiek ugyanazt teszik, teljesítik. Ugyanazt bírják ki, viselik el. Õk a társaid. Ez egy férfiklub, ez az elit. Megérdemled.” A katonák között tehát létezik egy kollektív tudat, amely összetart, és amely a többiekkel, a kevésbé „férfiasakkal” és a nõkkel szemben érzett különbségben nyilvánul meg. Sok amerikai katonai vezetõ ezért tiltakozik elsõsorban a katonai szolidalítás védelmében a nõk megjelenése ellen. A nõk ugyanis – a kiképzés során gyakran hangoztatottan – a leginkább mások. A fegyelmezett, hierarchiát tisztelõ, engedelmeskedõ, szolgálatkész, precíz katonákkal szemben fegyelmezetlenek, zavarosfejûek, érzelgõsek, megbízhatatlanok, panaszkodók. A katonák a különbözõ egységekben mindenütt gondosan ápolják a nõk megnemfelelésérõl, fájdalmat, megpróbáltatásokat nem bíró, panaszkodó magatartásáról szóló történeteket.

Az Öböl-háborúban azonban már bebizonyosodott: a bajtársiasság nem férfijelenség. Szakértõk egy része hangsúlyozza a „szociális és a feladatorientált kohézió” különbségét. Nézetük szerint a szociális kohézió valóban homogén csoportban erõsebb, de a feladatorientált kohézió hatékonyabb.

A nyugati kutatók egy része a nõk jelenlététõl a hadseregek „civilizálódását” várja. Alig elképzelhetõ azonban, hogy integrációjuk a keménység és hajthatatlanság eme férfikonstrukcióját pl. az amerikai tengerészgyalogságnál belátható idõn belül változásra bírja.

Reálisabbnak tûnik az az elvárás, hogy a nõk jelenléte – háttérben a nyugati országokban mindenütt meglévõ szexuális zaklatás elleni törvénnyel – jó hatással lesz a katonás durva beszédmód, hangnem visszafogására. Ez sem olyan egyszerû azonban. Éppen az amerikai tengerészgyalogosokkal készített interjúk alapján megállapítható, hogy pl. a legelitebbnek tekintett pilóták vad, civilizálatlan, „fenegyerek” viselkedése a nonkonformizmus szinte egyetlen lehetõsége a parancs és engedelmesség rendjére építõ hierarchiában, és a katonai szubkultúrában a barátság, a státusz, a személyes identitás kialakításának bevált kelléke. A fenegyerek-attitûd elengedhetetlen tartozéka az agresszív, durva beszéd pedig olyan verbális kód, amely a férfiközösségek összetartozását erõsíti. A remélt nõi „kultúráló” hatással szemben ma még sokkal inkább az a tapasztalat, hogy a zárt férfiszubkultúrába bekerülõ nõknek kell alkalmazkodniuk. A katonanõk hatása tehát kétesélyes; ma még e téren is. Egyelõre csak a konfliktusok számbavehetõk és elemezhetõk. Mint pl. a „Tailhook-affér” néven elhíresült eset, amikor egyszerre 80 amerikai katonanõ tett feljelentést saját katona kollegája ellen szexuális zaklatás miatt. Nem annyira tettlegességük, mint inkább megjegyzéseik okán. Mivel az eset nagy port kavart, egyes pszichológusok a férfi katonák durva, támadó viselkedését éppen a nonkonformizmusuk kiélésével magyarázták, mások szerint az ilyen jellegû problémák gyökere abban rejlik, hogy az a nõ, aki nem mutatja magát védelemre szorulónak, a férfiak számára irritáló. Különösen azok a katonanõk.

A nõk tehát egyelõre alkalmazkodnak és elfogadják, hogy a fegyveres erõkben csak úgy lehetnek egyenlõek, ha nem különböznek. A nyugati szakirodalomban is felmerülõ kérdés: kell-e katonáknak lenniük? Amíg a legfõbb állampolgári kötelesség abban állt, hogy életünket áldozzuk hazáért, sokan az egyenértékûség feltételének tekintették a katonai szolgálat vállalását. Egy amerikai politológus megfogalmazása szerint: „Ha a nõknek egyenlõ, illetve egyenértékû részt kell betölteniük a politikai életben, vagy a politika természetét kell megváltoztatni, vagy nekik is katonának kell lenniük.” Ma már tudjuk – legjobban Izrael esete példázza, ahol a nõk számára is létezik a hadkötelezettség –, hogy nem feltétele a jobb nõi társadalmi, politikai pozíciónak. De: kiharcoltuk – választhatjuk, ha akarjuk. Választani pedig azoknak érdemes, akik szeretik a férfias attitûdöt, értékrendet; jól tûrik az alárendelést, a fizikai és pszichikai terhelést; fogékonyak a közösségi értékek iránt; nem ragaszkodnak gyengéd bánásmódhoz. Különösen a felszabadító háborúk történetébõl ismerünk olyan nõket, akik kifejezetten megedzõdni, vezetõi képességekre szert tenni álltak katonának.

Mivel a nõi jelentkezõk közül sokan nincsenek tisztában a hadsereg jellegével és elvárásaival, a nyugati katonai szakirodalom – a problémákat megelõzendõ – a jelentkezõ hölgyek számára felkészítõ tanfolyamokat és gyakorlati bemutatókat javasol. Hasonlóan a Bundeswehrben már bevezetett ún. gender-tréningekhez, amelyeken a tiszteket készítik fel a nõknek megfelelõ bánásmódra, a nemek között várható problémák kezelésére.

Bár a katonai vezetõk nem „panaszkodnak”, a nõk puszta jelenlétükkel problémákat okoznak. Arra a kérdésre, hogy vajon veszélyeztetik-e a katonaság férfijellegét – mint ahogy ezt sokan feltételezik –, vagy éppen ellenkezõleg, jelenlétük elfogadhatóbbá teszi a társadalom számára a civiltõl elütõ értékrendû, nyugati szakértõk szerint egyre anakronisztikusabbá váló szervezetet, egyelõre nincs egyértelmû válasz. Attól függ, milyen irányban fejlõdnek a nemzeti hadseregek, milyen nõi és férfi-konstrukció fogja uralni õket; a nõk integrációja katonai imperatívuszok alapján valósul-e meg vagy nõi szempontok is érvényesülnek benne. Ez utóbbinak nyilván ott nagyobb az esélye, ahol nagyobb a nõk politikai aktivitása.

Az értékváltás, a nõk széles körû integrációja ellenére a hatalmi viszonykülönbségek a nõk és a férfiak között a fejlett demokráciákban sem szûntek meg. A formális egyenlõség elérése után az igazi egyenértékûség kivívása még hosszú folyamatnak ígérkezik. Nyugati remények szerint a nõk jelenléte a haderõkben segíti az egyenlõség megvalósulását és a demokratikus értékek terjedését. Az elsõsorban szervezeti érdekeket féltõ ellenérvek azt hangsúlyozzák: a katonaság nem szociális laboratórium, nem a demokratikus kapcsolatok erõsítõ mûhelye.

A katonanõkkel foglalkozó nyugati szakirodalom egyelõre kérdésekkel és ellentmondásokkal teli. Azt azonban biztosan állítja: a „nõies” és „férfias” konstrukciója – ha nem is egyformán – jelenleg minden NATO-országban válságban, átalakulóban van. A címben feltett kérdésre azonban már nehezen lelnénk egyértelmû válaszra. A nyugati kultúra hegemón férfiideálja ma független, kockázatvállaló, meghatározott módon racionális, agresszív és heteroszexuális. És – egyelõre csak az megállapítható – tendenciájában egyre kevésbé katonás.


MEGJEGYZÉS

A tanulmány egy rövidített változata megjelent a Magyar Nemzet november 10-i számában (Hétvégi Magazin), 30-31. old.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Yuval-Davis, Nira: The Gendered Gulf-War: Women’s Citizenship and Modern Warfare; Haim Bresheet/Nira Yuval-Davis (eds.) The Golf War and the New Word Order; London 1991

Ethnic and Racial Sttudies; Gender and Nation 4/1993

Geraci, Karen S: Women in Combat? Minerva, Quarterly Report on Women and the Military 1/1995

Seifert, Ruth: Militär-Kultur-Identität; Individualisierung, Geschlechterverhältnisse und die soziale Konstruktion des Soldaten, Bremen, 1996

Barett, Frank J: Die Konstruktion hegemonialer Männlichkeit in Organisationen: Das Beispiel der US-Marine; Eifler, Christine/Seifert, Ruth (Hrsg.) Soziale Konstruktionen – Militär und Geschlechterverhältnis, Münster, 1999

Die Öffnung der Bundeswehr für Frauen; Sozialwissentschaftlichen Institut der Bundeswehr, Gutachten Nr. 1/2000.

Kümmel, Gerhard/Biehl, Heiko: Die weitere Öffnung der Bundeswehr für Frauen aus der Sicht männlicher Soldaten; SoWi Gutachten 2/2000, Strausberg

Seifert, Ruth: Frauen und Militär; IFDT 2/2001, 4–13.

Les femmes et la guerre; Guerres mondiales et conflicts contemporains, 2000/198, Revue trimestrielle d’Histoire, Institut d’Histoire des Conflits contemporains, Paris