BIZTONSÁGPOLITIKA
Deák János
A 21. században lehetséges fegyveres konfliktusok és háborúk fõbb jellemzõi
A nemzeti katonai stratégia elméleti, hadtudományi megalapozottsága nem nélkülözheti azoknak a fegyveres konfliktusoknak és háborúknak a kutatását, amelyekben a magyar haderõnek adott helyzetben részt kell vennie. A fõ kérdés az, hogy a jelen és a jövõ társadalmi mozgásai milyen fegyveres összeütközéseket, milyen háborúkat indukálhatnak, és hogy ezek figyelembevételével a Magyar Köztársaság védelmi stratégiájának milyen kérdésekre kell válaszolnia. A történelem azt mutatja, hogy erre a kérdésre pontos és megbízható választ soha nem tudtak elõre megadni. Ma is csak hipotéziseket tudunk felvázolni a jövõ lehetséges háborúiról. A szerzõ a doktori értekezése tervezetébõl közölt harmadik cikkében bemutatja az orosz, az amerikai és a NATO-, valamint a hazai nézeteket a jövõ lehetséges konfliktusairól, háborúiról, majd megfogalmazza álláspontjait a nemzeti katonai doktrína, a védelem alapkérdéseiben, és azok érvényesítésének követelményeit a haderõ felkészítését illetõen.
Az utóbbi évtizedben – a hidegháború befejezését követõen – a háború jellegérõl és megvívásának módjáról alkotott nézetek gyökeresen megváltoztak, újra és újra átértékelõdnek. Az 1989–1992 között lezajlott társadalompolitikai változások – mindenekelõtt a Szovjetunió szétesése és a Varsói Szerzõdés megszûnése – következtében jelentõsen csökkent a világméretû fegyveres összeütközések veszélye. Ma úgy látszik, hogy mivel a globális rakéta-nukleáris háború a szemben álló felek és a világ számára olyan veszteségeket okozna, amelyek akár a földi létet is veszélyeztethetnék, a jövõben az ilyen háborúk kitörésének valószínûsége igen minimális.
Mindazonáltal azokkal a kutatókkal értek egyet, akik azt erõsítik, hogy a jövõben a háborúk minden, korábban bekövetkezett és feltételezett formájával számolhatunk.
Mi lehet mégis az, ami megkülönböztetheti a jövõ háborúit azoktól, amelyeket megélt és végigszenvedett az emberiség?
A kutatók közül többen azt erõsítik, hogy a jövõ háborúját már kizárólag a technika háborújának, a szuperintelligens fegyverek, az információ háborújának kell elképzelni. Ezt az Egyesült Államok haditechnikai színvonalával és a legutóbbi beavatkozások tapasztalataival indokolják és magyarázzák. Nem vitatatva, hogy ebben sok igazság és tényszerûség van, ugyanakkor az államok többsége még sokáig nem fog hasonlóan korszerû eszközökkel rendelkezni, így a háborúikat minden bizonnyal még hosszú ideig a leghagyományosabb módon és fegyverzettel fogják megvívni.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy bár például 1991-ben az Öböl-háború idején, fontos szerepet játszott az amerikai technikai és technológiai abszolút fölény, több negatív tapasztalat is volt ezekkel a fegyverrendszerekkel. Néhány helyi konfliktusban (Szomália, Haiti) pedig a legújabb fegyverrendszerek alkalmazására egyszerûen lehetõség sem volt, mert a helyzet mást igényelt.
Minden bizonnyal egyet lehet érteni azokkal a szakértõkkel, akik azt erõsítik, hogy a közelmúlt háborúi (az Irak és a Jugoszlávia elleni mûveletek) nem feltétlenül a jövõ háborúinak prototípusai, bár okok és késztetések a jövõben is lehetnek hasonló büntetõmûveletek végrehajtására. Mindenesetre ma még lehetetlen elõre látni, hogy az új fegyver- és eszközrendszerek egy hasonló színvonalú ellentevékenység közepette hogyan mûködnének. Úgy látom, hogy többeket – és nem csak a kutatókat – félrevezet e vonatkozásban az a tapasztalat is, amit a békemûveletek és -gyakorlatok során szerezhettünk, nevezetesen az, hogy az „ellenség” ellentevékenysége és ráhatása nélkül üzemeltetett informatikai és más rendszerek zavar nélkül mûködnek. Ez teljességgel elképzelhetetlen lenne egy hasonló technikai-technológiai fejlettségû ellenséggel szembeni mûvelet során.
Mindazonáltal el kell fogadnunk, hogy a 21. század katonai konfliktusaiban – az azonos felszereltségû hadseregek esetében is – fontos szerepe lesz a fejlett technika (nagy pontosságú eszközök, korszerû informatikai, kommunikációs és más rendszerek) alkalmazásának, amire a magyar haderõ fejlesztése során elsõdleges figyelmet kell fordítani. Ezek közül kiemelkedõ fontosságú az információs hadviselés több kérdése. Az ellenséggel szembeni információs fölény lehetõvé teheti a csapatok vezetési idõciklusainak lerövidítését, az információk gyors megszerzését és feldolgozását, ennek eredményeként az ellenfél hatékony pusztítását, végsõ soron az ellenség fölötti gyõzelmet. Mindezek indokolják, hogy nemzeti lehetõségeinknek megfelelõen foglalkoznunk kell hasonló irányú fejlesztésekkel, különösen azokon a területeken, ahol ez a további munkához nélkülözhetetlen, mint: a vezetés, a légierõ, a légvédelem és a szárazföldi csapatok felderítési, vezetési és tûztámogató rendszerei.
A technikai fejlõdés, a korszerûsödés a jövõben meghatározóvá válik a harcmezõn. Az új fizikai elveken mûködõ – és más – fegyverek kifejlesztései mind ez irányban hatnak. Vigyáznunk kell azonban, nehogy téves következtetéseket vonjunk le mindebbõl. A 21. század háborúinak és fegyveres konfliktusainak meghatározó tényezõje továbbra is a szuperintelligens és új elveken alapuló rendszereket a legkorszerûbb információs és kommunikációs eszközök segítségével és felhasználásával irányító katona, az ember marad.
Még egy gondolat itt, a bevezetõben. A tapasztalatok azt erõsítik, hogy a jövõben megváltozik a gyõzelem fogalma. A cél már nem annyira az ellenség teljes megsemmisítése lesz a fegyveres összecsapás során, mint inkább annak megelõzése, az ellenség szándékainak és lehetõségeinek elõzetes, reális felmérése alapján. A hadmûveleteket, hadjáratokat is alapjaiban befolyásoló ezen koncepció elsõsorban a „nyugati” hadikultúrákra jellemzõ; nagy kérdés, hogy a potenciálisan szemben álló felek elfogadják-e ezt az elvet, vagy sem.
Míg nyugaton az Amerikai Egyesült Államok és az Észak-atlanti Szövetség átértékelte korábbi biztonsági és katonai stratégiáit, és az új koncepciókból kihagyták a fegyveres konfliktusok és háborúk lehetséges változásainak és formáinak tételes felsorolását, addig az új orosz nemzetbiztonsági koncepció és az új katonai doktrína – részben a korábbi szovjet katonai doktrínák megfogalmazásait is átvéve – foglalkozik a jövõ lehetséges konfliktusai és háborúi jellemzõinek taglalásával.
Orosz nézetek a jövõben lehetséges konfliktusokról és háborúkról
Az orosz katonai doktrína1 szerint a lehetséges háborúk jellegét a katonapolitikai célok, az ezen célok elérése érdekében alkalmazott eszközök és a katonai tevékenységek méretei határozzák meg. A doktrína szerint a korszerû háború (konfliktus) lehet:
Az orosz katonai doktrína szerint a jövõ háborúját az alábbiak jellemzik:
A doktrína szerint a fegyveres konfliktus kezdõdhet fegyveres incidens formájában, a fegyveres akciók és más fegyveres összetûzések folytatásaként és bekövetkezhet a nemzetiségi, etnikai, vallási és más ellentétek fegyveres megoldása kísérletének következtében.
Az orosz doktrína szerint a fegyveres konfliktust az alábbiak jellemzik:
Az orosz doktrína értelmében, a helyi háborúban a résztvevõ felek korlátozott katonapolitikai célokat követnek. A helyi háború folyhat a konfliktus körzetében szétbontakozott katonai csoportosításokkal, amelyek szükség esetén megerõsíthetõk más irányokból átcsoportosított erõkkel és eszközökkel és a fegyveres erõk részleges hadászati szétbontakoztatásával. A helyi háborúban a felek a szemben álló államok határain belül fognak tevékenykedni, a harccselekmények nem lesznek folyamatosak, területileg széttagoltan folynak. A helyi háborút a fokozott információs hadviselési tevékenység fogja jellemezni.
Az orosz katonai doktrína szerint regionális háború a régió két vagy több államának (államcsoportjának) részvételével, nemzeti vagy koalíciós katonai erõkkel hagyományos vagy atomeszközök alkalmazásával folyó fegyveres küzdelem. A regionális háború kitörését a helyi háború vagy a fegyveres konfliktus eszkalációja eredményezheti. A regionális háborúban a felek fontos katonapolitikai célokat tûzhetnek ki.
A nagyméretû háború létrejöhet a fegyveres konfliktus, a helyi vagy regionális háború eszkalációjának – és a világ különbözõ régióiból nagyszámú állam abba történõ bevonásának – következményeként. A hagyományos fegyverek alkalmazásával folyó nagyméretû háború nagy valószínûséggel atomháborúvá alakulhat át, ami katasztrofális következményekkel járna a civilizációra és az emberiség létére. A nagyméretû és regionális háborút fenyegetettségi idõszak elõzheti meg. A háború kezdeti idõszaka döntõ lehet a háborús célok elérésében.
A nagyméretû és regionális háború kezdeti idõszakát a következõk jellemezhetik: megfeszítetett küzdelem a hadászati kezdeményezés megszerzéséért; az állami és a katonai vezetés és irányítás megõrzése; az információs fölény megszerzésére való törekvés; harc a légi fölény kivívásáért és megtartásáért. Elhúzódó jellegû nagyméretû és regionális háborúban a háborús célok a háború további és befejezõ szakaszában érhetõk el.
A doktrína meghatározza a fegyveres erõk alkalmazásának célját, mind a nagyméretû, mind a regionális és a helyi háború, továbbá fegyveres konfliktus esetére. Figyelmet érdemel az a kitétel, mely szerint az agresszorra döntõ (atom) csapást kell mérni akkor, ha nem sikerült a hagyományos fegyverekkel folyó háború eszkalálódását megakadályozni.
Amerikai és a NATO-elvek, elképzelések a katonai mûveletekrõl
Az Egyesült Államokban az elmúlt években több hivatalos kiadványt is publikáltak, amelyek a jövõ hadviselésével kapcsolatos koncepciókat tartalmazzák. A dokumentumok közül a kutatók általában az USA nemzeti katonai stratégiáját és a „Közös jövõkép, 2010” címmel megjelent anyagot emelik ki, mint legfontosabb forrásokat.
A fenti okmányok alapján az Egyesült Államok fegyveres erõinek elsõdleges feladata a konfliktusok és a háborúk elhárítása, de ha az elhárítás (elrettentés) nem eredményes, akkor a feladat a nemzet háborúinak megvívása és a gyõzelem elérése.
Az Egyesült Államok 1997. évi nemzeti katonai stratégiája a várható feladatok végrehajtása érdekében megfogalmazta a kulcsfontosságú stratégiai koncepciókat, amelyek a következõk: a hadászati agilitás, a tengerentúli jelenlét, az erõ kivetítése és a döntõ erõ. A hadászati agilitás az USA haderejének olyan gyorsasággal és idõbeliséggel történõ bevetését jelenti, hogy az ellenség ne legyen képes azt felülmúlni. A tengerentúli jelenlét kifejezi azt az amerikai elhatározottságot, hogy megvédi az amerikai, szövetségesi érdekeket a világ kritikus körzeteiben, és lehetõvé teszi az USA katonai erõinek gyors összpontosítását válsághelyzetben. Az erõ kivetítése az amerikai fegyveres erõk azon képességét jelenti, hogy azok gyorsan és hatékonyan bevethetõk és fenntarthatók a világ különbözõ térségeiben. A tengerentúli jelenlét és az erõ kivetítésének képessége együtt biztosítja a globális beavatkozási képességet. A döntõ erõk stratégiai koncepciója szerint olyan erõt kell alkalmazni, amely képes az összes ellenállás leküzdésére, kedvezõ katonai feltételek megteremtésére és a kitûzött célok elérésére.
Az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erejét felkészítik a döntõ hadmûveletek sikeres végrehajtására. A döntõ hadmûveletek sikeres végrehajtása érdekében – írják a dokumentumok – a haderõnek olyan személyi állományra, fegyverrendszerekre, lõszerekre és technikai eszközökre van szüksége, amelyek lehetõvé teszik a 24 órás többdimenziós hadmûveletek bármilyen idõjárási körülmények közötti végrehajtását. Az amerikai haderõ a döntõ hadmûveletek elvének realizálása során a következõ új hadmûveleti elveket fogadja be: az uralkodó manõver; a pontos végrehajtás; a teljes körû védelem és az összpontosított logisztika.
Az uralkodó manõver elve alatt azt értik, hogy a fejlett haditechnikai eszközök, az információs fölény és a fokozott manõverezési képességek alkalmassá teszik a fegyveres erõket a szervezett felvonulásra, összpontosításra, szétbontakozásra és a meghatározott hadmûveleti feladatok sikeres végrehajtására.
A hadmûveletek pontos végrehajtása érdekében olyan rendszerekre van szükség, amelyek biztosítják a célok és a tereptárgyak helyének és jellegének pontos megállapítását, biztosítják az objektív vezetést és ellenõrzést, növelik a hatékonyságot és megerõsítik azt a képességet, hogy az erõk és az eszközök sikeresen alkalmazhatók legyenek.
A teljes körû védelem elve a hadmûveleti terület átfogó ellenõrzését és oltalmazását jelenti, amelyet minden hadmûveletben alkalmazni kell, függetlenül annak jellegétõl és környezetétõl. Az amerikai elvek szerint az ellenség várhatóan támadni fogja a kikötõket, a repülõtereket, a hadszínterek közötti közlekedési vonalakat, a hadászati híradás eszközeit, a befogadó nemzet támogató rendszereit, valamint a semleges magatartás miatt a koalíciós partnereket. A teljes körû, többrétegû védelem során elsõsorban a saját információkat és információs rendszereket kell védeni.
Az összpontosított logisztika biztosítja a gyors reagálást a válságokra, a célnak és a feladatnak megfelelõen juttatja el az erõket és eszközöket közvetlenül a mûveletek hadászati, hadmûveleti és harcászati szintjeihez. Az amerikai elvek szerint a befogadó ország által nyújtott támogatásnak a jövõben fontos szerepe lesz. A fogadó ország ellátó és kiszolgáló szervei, repülõtéri és kikötõi fogadói rendszerei, anyagmozgató felszerelései, infrastrukturális létesítményei nagyon fontosak lesznek a hadmûveletek sikerében.
A „Közös jövõkép, 2010” kiadvány a fent taglaltakkal kapcsolatosan a következõképpen fogalmaz: „…ez a négy új koncepció együttvéve lehetõvé teszi számunkra, hogy a hadmûveletek teljes skálájában domináns szerepet töltsünk be a humanitárius segítségnyújtástól kezdve a békefenntartáson keresztül egészen a legerõteljesebb konfliktusokig, illetve konfliktusokban.”
Az amerikai stratégiai koncepciók és hadmûveleti elvek alapot adnak a kutatóknak, hogy következtetéseket vonjon le a jövõ konfliktusai, háborúi jellegével kapcsolatos amerikai nézetekrõl. Dr. Kõszegvári Tibor DSc, a ZMNE tanára a következõképpen ír errõl:
„…megállapítható, hogy az Amerikai Egyesült Államok és fegyveres erõi az alábbi konfliktusokra és háborúkra készülnek a 21. században:
Az amerikai haderõ a konfliktusokban és háborúkban általában szövetségeseivel együtt egy egyesített, többnemzetiségû haderõ vezetõ erejeként vesz részt.
Az amerikai stratégiai koncepciók és hadmûveleti elvek áttekintésekor érdemes emlékeztetni arra, hogy az amerikai szárazföldi haderõ doktrínája továbbra is a háború kilenc alapelvére támaszkodik, mint olyan alapokra, amelyek kiállták az idõk próbáját. Ezek bemutatása nem szükséges, minthogy eléggé ismertek. Csupán felidézve: a cél; a támadás; a súlyképzés; gazdálkodás az erõkkel; a manõver; a vezetés egysége; a biztosítás; a meglepés; és az egyszerûség – a háború azon alapelvei, amelyek vezérfonalat nyújtanak a háború vezetéséhez minden szinteken.
A NATO elképzeléseit a várható konfliktusokról és háborúkról az 1999-ben elfogadott stratégiai koncepcióból következtethetjük ki. A szövetség biztonsági céljainak megvalósításában központi helyet foglal el az elégséges katonai potenciál fenntartása és a közös védelemre való felkészülés elve. Ezzel együtt a NATO nagy gondot fordít a konfliktusok megelõzésére és válságok kezelésére.
A stratégiai koncepció meghatározza azokat a stratégiai elveket, amelyek a NATO fegyveres erõinek a 21. században várható háborúkra és konfliktusokra való felkészülését biztosítják. A stratégiai elvek elõírják, hogy a szövetség fegyveres erõinek biztosítaniuk kell a NATO hatékonyságát és cselekvési szabadságát. A washingtoni szerzõdés 5. cikke pedig kimondja, hogy a szövetség fegyveres erõinek képeseknek kell lenniük bármilyen, a NATO ellen irányuló fegyveres támadás elrettentésére, támadás esetén az agresszor erõinek megállítására és visszaverésére, a tagállamok függetlenségének és területi épségének biztosítására fegyveres védelemmel.
A stratégiai koncepcióban új feladatként jelenik meg a konfliktusok megelõzésére és az 5. cikkbe nem foglalt válságkezelési mûveletekre való felkészülés, adott esetben a békemûveletek végrehajtásának lehetõsége.
A stratégiai elvek között különösen fontos a szövetség vagy valamelyik tagja ellen indított fegyveres támadás elhárításával kapcsolatos közös védelem koncepciója. A közös védelemre való felkészülés érdekében minden tagállamnak vállalnia kell a terhek és a felelõsségek arányos megosztását.
A közös védelemben továbbra is meghatározó marad az amerikai hagyományos és nukleáris erõk európai jelenléte és jövõbeni szerepvállalása. Ugyanakkor a stratégiai koncepcióban világosan kifejezésre jut az a törekvés, hogy az európai tagállamoknak egyre nagyobb szerepet és anyagi terheket kell vállalniuk a biztonság garantálásában. A NATO a hiteles elrettentés és válaszadás biztosítása céljából továbbra is fenntartja Európában a nukleáris és hagyományos erõk megfelelõ nagyságát és összetételét. Mivel a hagyományos erõk önállóan nem biztosítják a hiteles elrettentést, szükség van a nukleáris fegyverekre, amelyek a béke megõrzésében kulcsfontosságú szerepet játszanak.
A NATO fegyveres erõinek a jövõ kihívásaira való felkészüléshez további útmutatást ad a stratégiai koncepcióval egyidejûleg kiadott „Védelmi képességek kezdeményezés”3 címû dokumentum, amely a védelmi képességek erõsítését, a jövõbeni többnemzetiségû mûveletek hatékonyságának növelését tûzte ki célul. Ennek érdekében a szövetséges fegyveres erõk együttmûködési, együttalkalmazhatósági képességének javítását tartják kiemelten fontosnak.
A NATO Tanács úgy látja, hogy a szövetség katonai mûveletei a jövõben kisebbek lehetnek, mint a hidegháború idõszakában tervezettek, idõtartamunk várhatóan hoszszabb is lehet és egyidejûleg több ilyen mûvelet is végrehajtásra kerülhet. A tanács elvárja a tagállamoktól, hogy a szövetség fegyveres erõi „…tegyék lehetõvé bármely tagállamot fenyegetõ agresszió visszatartását, támadása esetén a szükséges válaszlépések megtételét. A katonai erõk legyenek interoperabilisek, rendelkezzenek a szükséges doktrínával és technológiával. Az erõket az elõírt készenléti szinten, alkalmazásra készen kell tartani, hogy képesek legyenek összetett, többnemzetiségû, összhaderõnemi mûveletek széles skálájának végrehajtására.”4
A fentiekbõl is kikövetkeztethetõ, de a NATO-alapdokumentumok közvetve nevesítik is a 21. században elõfordulható konfliktusokat és háborúkat, melyek szerint a szövetség fegyveres erõinek fel kell készülniük:
A konfliktusok és háborúk jellemzõirõl kialakított NATO-elvek általában az amerikai és a brit nézeteket tükrözik. Az összhaderõnemi mûveleteket három szintnek megfelelõen tervezik, irányítják és hajtják végre. A stratégiai szint kizárólag irányítással foglalkozik, míg a hadmûveleti és harcászati szinteken terveznek és végrehajtanak.
A stratégiai szinten a fegyveres erõket átfogó politikai elgondolás keretében – más, nem katonai jellegû kezdeményezésekkel (diplomáciai, gazdasági) – összehangoltan alkalmazzák abból a célból, hogy teljesítsék a hadászati célokat. A hadmûveleti szinten a fegyveres erõket úgy vonultatják fel és úgy is alkalmazzák, hogy általa egy kijelölt felelõsségi körzeten belül teljesíthetõek legyenek a hadászati és a hadjárati célok. A hadmûveleti szinten az ütközetekben elért harcászati siker és a fõbb hadmûveletek úgy összegezõdnek, hogy a hadászati célok teljesíthetõvé válnak. A harcászati szinten a csapatok alkalmazásával és a feladatok végrehajtásával hozzájárulnak a hadmûveleti célok teljesítéséhez.
Az összhaderõnemi hadmûveletek különbözõ szintjei ritkán különülnek el. Az összhaderõnemi kötelék alkalmazásával elérendõ célnak, és egyáltalán a „küldetés”-nek – ahogyan a megkívánt „véghelyzetnek” is – tisztának, félreérthetetlennek kell lennie. A politikai és a stratégiai szintû katonai vezetõknek arra kell a fõ figyelmet fordítaniuk, hogy az összhaderõnemi kötelék parancsnoka megkapja a célok eléréséhez szükséges erõforrásokat és jogköröket, valamint cselekvési szabadságot.
Magyar nézetek a lehetséges konfliktusokról és háborúkról
A magyar szakértõk megközelítõen sem azonos felfogásban gondolkodnak azon várható konfliktusokat és háborúkat illetõen, amelyek bennünket érinthetnek, és amelyekre fel kell készülnünk. Tekintsük át ezeket a nézeteket!
A szakértõk egy jelentõs csoportja azt erõsíti, hogy térségünkben – így Magyarországot érintõen is – a „háborús szint alatti”, „alacsony intenzitású”, „korlátozott” fegyveres konfliktus az a legmagasabb szintû veszélyforma, ami egyáltalán elképzelhetõ. Az ilyen nézeteket valló kutatóknak általában az a véleménye, hogy:
Az említett nézeteket valló szakértõk és kutatók mindezekbõl következõleg a „háborús szint alatti” külsõ fegyveres veszély elhárítására való felkészítést tekintik a védelmi katonai felkészítés alapjának. Más nézetek szerint reális lehetõsége van annak, hogy valamelyik szomszéd ország és Magyarország között háborús összeütközés alakulhasson ki, és ezt tekintik a védelmi felkészítés alapjának.
Többen számolnak azzal, hogy a háborús szint alatti, nem állami szintû erõszak könnyen eszkalálódhat. A környezetünkben kirobbanó belsõ konfliktusok, polgárháborús cselekmények következtében országunk területére átsodródó, provokációs célzatú vagy agresszív erõk visszaverése újabb erõfeszítéseket válthat ki a támadó részérõl.
Az eddig bemutatott nézetek – az európai és a regionális környezetben kialakuló kihívásokat véve alapul – a Magyar Köztársaságot a jövõben érhetõ konfliktusok és háborúk körvonalazásánál általában nem feltételezik az olyan helyzetek kialakulását és bekövetkezését, mint az általános háborúk, a tömegpusztító fegyverek alkalmazása vagy akár a Magyar Köztársaság részvétele egy regionális vagy helyi háborúban.
A hazai katonai szakirodalomban – fentieken túlmenõen – megtalálhatóak azok a nézetek is, amelyek az eddigieknél reálisabban törekednek bemutatni a 21. század elején – Magyarországot is érintõ – lehetséges konfliktusokat és háborúkat.
Simon Sándor egyetemi tanár, az MTA doktora, a jövõben valószínûsíthetõ háborús jellegû cselekményeket az alábbiakban sorolja fel:
A Magyar Köztársaságot érhetõ fõbb veszélyek és elhárításuk lehetõségei
A jövõben Magyarországot érhetõ lehetségesnek tartott konfliktusok és háborúk jellemzõivel kapcsolatos nézetek figyelembevételével az alábbi álláspontom alakult ki:
Elfogadom azt, ahogyan a szövetség stratégiai koncepciója és az Egyesült Államok katonai stratégiája fogalmaz, miszerint nem zárható ki, bár csak nagyon minimális a valószínûsége, hogy a szövetség egészét egy általános agresszió érheti, aminek következtében nagyméretû, háborús színtéri háború, egy európai kontinentális vagy világháború következne be.
Egy ilyen méretû háborúban a szövetséggel (azon belül hazánkkal) szemben álló fél csak egy olyan hatalom lehet, melynek katonai ereje összemérhetõ a NATO és az USA katonai erejével, minthogy egyébként hasonló méretû összecsapás kialakulása teljesen valószínûtlen lenne. Ez a potenciálisan szemben álló fél a belátható jövõben nem lehet más, mint Oroszország (és szövetségesei).
Egy ilyen háborúban – figyelembe véve az aktuális orosz doktrinális elveket – a küzdõ felek nem zárkóznának el a hagyományos eszközök alkalmazása mellett a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek alkalmazásától sem. Ez a háború a Magyar Köztársaságra katasztrofális következményekkel járna abban az esetben is, ha annak során nukleáris és más tömegpusztító fegyvereket nem alkalmaznának.
Magyarország földrajzi helyzetébõl és geostratégiai jelentõségébõl adódóan a szemben álló fél minden eszközzel akadályozná az ellenrendszabályok bevezetését és az ellentevékenységek megkezdését. Légi mûveletek végrehajtásával és a legkorszerûbb, nagy hatótávolságú fegyverrendszerek alkalmazásával akadályozná a szövetséges erõk hadászati-hadmûveleti átcsoportosítását hazánk területére, pusztítaná létfontosságú objektumainkat, mindenekelõtt az energetikai, kémiai és más veszélyes ipari létesítményeinket, az infrastruktúrát, aminek következtében a lakosság és a gazdaság már a haditevékenységek elsõ idõszakában a korábbi háborúkkal össze sem vethetõ veszteségeket szenvedne.
Az ellenség arra törekedne, hogy szétzilálja a Magyar Köztársaság állami és katonai vezetési rendszerét, bénítsa a haderõ parancsnoki, irányítási és tûzvezetési rendszereit, miközben széleskörûen alkalmazná a nem közvetlen harctevékenységi formákat és módszereket. A deszant- és speciális rendeltetésû csapatok bevetésével, diverzáns és terrorisztikus módszerek alkalmazásával az egész ország nagyfokú veszélyeztetettségét érné el, aktív információs ellentevékenységgel arra törekedne, hogy az ország koalíciós kötelezettségeit mondja fel.
Egy ilyen háború nem feltétlen járna együtt – legalábbis a haditevékenységek kezdetén – az ország elleni szárazföldi agresszióval, a Magyar Köztársaság területe vagy részei – akár idõleges – birtokbavételének szándékával. Ebben a helyzetben a haditevékenységek súlypontja a háború elsõ idõszakában nem az államhatár körzetében alakulna ki.
Függõen attól, hogy a haditevékenységeket megelõzné-e veszélyeztetettségi idõszak vagy nem, a szervezett ellentevékenységek hatékonysága különbözõ lehet. A szövetséget és hazánkat érõ hasonló, nagyméretû agresszió elhárításában elsõdlegesen a szövetség – kedvezõ esetben elõrevont – magasabb készenlétû reagálóerõi, majd fokozatosan fõerõi, mindenekelõtt a légierõ tudna hatékonyan részt venni. A magyar haderõ alkalmazása halasztást nem tûrne, de összképességeit figyelembe véve mindenképpen szükség volna – a washingtoni szerzõdés 5. cikke értelmében – a szövetségi erõk azonnali reagálására. Komoly veszélyeztetettségi idõszakban már fontolóra kellene vennünk a szövetséges erõk felkérését az ország katonai védelmében való részvételre.
Amennyiben egy olyan nagyméretû, európai háború következne be (bármilyen elõzménnyel és okokból), amelynek során a fenti, általában légi és közvetett mûveleteken kívül az ellenség szárazföldi agressziót követne el a szövetség ellen, úgy – figyelembe véve a potenciálisan szemben álló fél összhaderõnemi elveit – az ellenség a korábbiaktól lényegesen eltérõ hadmûveleti és harceljárások alkalmazásával akarná, különösen a háború elsõ idõszakában a hadászati-hadmûveleti céljait elérni. Így más jellege lenne a hadászati szétbontakozásának, majd a hadmûveletek megkezdésének és végrehajtásának is.
Anélkül, hogy valamiféle „ellenségképet” szándékoznék kialakítani, és bár a tanulmányt nem szeretném hadmûveleti-harcászati kérdések kifejtésével bõvíteni, itt mégis egy kitérõvel utalok egy meglehetõsen agilis hadmûveleti elvre, amely a „kis hidegháború” idõszakában lett befogadva a „keleti” hadikultúrában, de nálunk (már) nem lett feldolgozva.
Ennek megfelelõen egy változatban egy hadászati légi-földi hadmûvelet keretében az ellenség hadszíntéri erõinek hadmûveleti elsõ lépcsõjében lévõ szárazföldi csapatai, a háborús alkalmazási készenlét rejtett elérése után, tömeges, nagy távolságú csapások végrehajtását követõen, egyidejûleg indított légi támadó hadmûvelettel összehangoltan, hadmûveleti és harcászati légideszantok és speciális erõk alkalmazásával, az ellenség elektronikai és információs rendszereinek lefogásával és bénításával, állandó készenlétben a légvédelmi mûveletek végrehajtására; dandár–hadosztály erejû elõrevetett erõikkel menetbõl átlépnék az államhatárt és általában harcrendbe való szétbontakozás nélkül, folyamatos tûz- és közvetlen légi támogatás és oltalmazás mellett, egyes – akár elszigetelt – irányokban, nagy ütemben elõretörnének, birtokba vennének hadmûveleti mögöttes területeken lévõ fontos terepszakaszokat és objektumokat, lekötnék, kedvezõ esetleg szétvernék a védõ hadmûveleti tartalékait és megteremtenék a hadmûveletek folytatásának feltételeit. A hadmûveleti elsõ lépcsõ fõerõi – amennyiben elõrevonásukat és harcba lépésüket (ütközetbe vetésüket) nem akadályoznánk – már „konvencionálisabb” mûveleti eljárásokkal törekednének feladataikat végrehajtani. (Azt szem elõtt kell tartani, hogy az ún. „hadmûveleti manõvercsoportok” és más, hasonló „aktív, támadó” elemek „kiiktatása” a 80-as évek végén alapvetõen politikai döntés és gesztus volt, adott helyzetben hasonló erõket minden fél alkalmazna.)
Fenti kitérõvel csupán érzékeltetni akartam, hogy egy „nagyméretû” háborúban a szemben álló fél – általában – nem az általunk „hagyományos”-nak vélt hadmûveleti és harceljárásokat alkalmazná. (Az imént részletezett elvek nagyon egyértelmûen tükrözõdnek az új orosz katonai doktrínában is.)
Mindazonáltal egy nagyméretû európai háború esetében a haditevékenységek elsõ idõszakának hatásai, pusztításai olyan következménnyel is járhatnának, hogy a küzdõ felek visszarettennének a háború további (hasonló eszközökkel, módszerekkel és intenzitással történõ) folytatásától.
Mindezek alapján arra az álláspontra jutottam, hogy a NATO-dokumentumokban is nevesített, bár nagyon kis valószínûséggel bekövetkezhetõ nagyméretû, általános háború esetén:
A NATO néhány országát, köztük Magyarországot érõ váratlan támadás következtében kialakuló helyi (szubregionális) vagy regionális háború fõbb jellemzõit és általában kimenetelét elsõdlegesen az határozhatja meg, hogy a konfliktusban részt vevõ másik fél milyen általános és katonai potenciállal rendelkezik, milyen szövetségi támogatást kaphat, tartozik-e egyáltalán valamely katonai szövetséghez vagy sem. Nyilvánvalóan hasonló kérdések dönthetik el egy olyan konfliktus kimenetelét is, amikor kifejezetten a NATO-tag Magyar Köztársaság ellen indít valamely állam katonai támadást.
Egy ilyen helyzet elõrevetítésekor többféle változatot kellene megvizsgálnunk, ezek közül a legjellemzõbbek az alábbiak lehetnek:
q Az elsõ változatban egy olyan helyzet, amikor velünk szemben egy helyi vagy regionális háborúban a kontinensen jelen lévõ, másik, potenciálisan szemben álló erõcsoportosításból vennének részt államok. Egy ilyen helyzetben a háborús cselekmények kifejlõdésének több módozata lehetséges. Elsõ, legsúlyosabb esetben a konfliktus kiszélesedik, a helyi háború regionálissá, utóbb akár nagyméretû, kontinentális háborúvá fejlõdhet. Másik esetben – a nemzetközi közösség hatására, tárgyalások eredményeképpen vagy éppen a résztvevõ országok közvéleményének engedve – a konfliktus, kedvezõ fordulatot véve, mint háború befejezõdik. Külön esetként említhetõ az a forgatókönyv, amikor a háború két katonai csoportosulás „kis” államai között alakul ki, de a katonai nagyhatalmak nem tudnak (vagy nem akarnak) véget vetni az ellenségeskedésnek, a nemzetközi közösség erõtlen, a szemben álló felek pedig morális, nemzeti, vagy más okokból erre szintén nem képesek. Mai gondolkodásunk szerint az ilyen háborús viszálynak nincs ugyan valószínûsége, különösen Európában, és bekövetkezésüket megelõzõen pedig már mûködésbe lépnének a megelõzõ, válságkezelõ, majd a béketeremtõ mechanizmusok, mégis végiggondolandónak tartok egy ilyen esetet is. Annál is inkább, mert ebbõl egy olyan elhúzódó helyi háború alakulhat ki, amelyben a katonai szövetségek képességei közvetve érvényesülnének, a háború terheit viselõ „kis” országok pedig elõre nem látható pusztításokat és veszteségeket szenvednének el.
A fentiekben körvonalazott háborús esetekben a haditevékenységek várhatóan az államhatár közelében kezdõdnének, a szárazföldi erõk alkalmazásával, az erõk és eszközök korlátozott bevetésével. Minthogy a NATO-tag Magyar Köztársaság légterének védelme alapvetõen a szövetség integrált légvédelmi rendszerében történik, nincs kizárva, hogy az ellenség a légierõ alkalmazását csak egyes, különösen fontos feladatok érdekében tervezné.
Az így feltételezett változatban a szövetség és nemzeti erõink határozott ellentevékenységére van szükség annak érdekében, hogy:
Fentiek érdekében a katonai mûveleteket a legnagyobb határozottsággal, a rendelkezésre álló nemzeti azonnali és gyorsreagálású erõk maximális bevetésével, a fõerõk és a tartalékok mobilizálásával és készenlétbe helyezésével, szükség esetén aktivizálásukkal, a kialakult helyzet függvényében – a politikai döntések értelmében – a szövetségi erõkkel együtt, teljes agilitással kell folytatni. A háború folyamatában alkalmazott hadmûveleti elvek és harceljárások tegyék lehetõvé a szövetségi (hadmûveleti) és a nemzeti (hadászati) célok optimális módon történõ elérését, aminek érdekében a mûveleteknek és harctevékenységeknek, a legösszefogottabbaknak, központi irányításúaknak, illetve vezetettségûeknek kell lenniük – akár nemzeti, akár szövetségi az összhaderõnemi vezetési szint –; az államigazgatási, rendvédelmi és polgári szervekkel összehangoltan kell folyniuk, a lakosság állandó tájékoztatása és védelme mellett.
Külön gondossággal kell eljárni a harctevékenységek és (had)mûveletek folyamán olyan tekintetben, hogy a nemzeti és lakossági vagyont és más értékeket a legnagyobb mértékben megóvják, a polgári lakosság élete védve legyen. Fontos, hogy a nemzet a háború céljait megértse; a harcos erõk állományának morálja a háború folyamán meggyõzõ és pozitív maradjon. A nemzeti és szövetségi erõk közötti együttmûködés érdekében nem csupán a kompatibilitás és az interoperabilitás megléte lesz a fontos, de döntõ lehet a bajtári kapcsolatok megléte (vagy hiánya), egymás tisztelete és megbecsülése a legkritikusabb helyzetekben.
q A fentiektõl eltérõen, egy másik változatban olyan helyzet vizsgálható, amikor egy állam (államcsoport) követne el fegyveres agressziót a Magyar Köztársaság (vagy néhány régióbeli állam, köztük hazánk) ellen, amely(ek) nem tagja(i) semmiféle, a NATO-n kívüli szövetségnek, illetve nem áll mögöttük a NATO katonai erejével összemérhetõ potenciál. Mindazonáltal a szemben álló fél katonai ereje jóval meghaladhatja a mi nemzeti erõnket és képességeinket, illetõleg a gazdasági háttértõl függetlenül is rendelkezhet a legkorszerûbb nagyhatékonyságú eszközök bizonyos típusaival, amelyek akár különleges veszélyt is jelenthetnek számunkra.
Az ilyen módon kialakuló háborús konfliktus okait, elõzményeit részleteiben nem vizsgálva, az mindenképpen vélelmezhetõ, hogy egy szélsõséges, a Magyar Köztársaság aktuális politikai irányvonalával szemben álló, az esetek többségében társadalmi, nemzetiségi, kulturális, szociális vagy más ellentétekben gyökeredzett, de mégis regionális hatalmi érdekeket szolgáló politika okozhat hasonló, az agresszor számára tragikus végkifejletet elõrevetítõ döntést. A hasonló helyi háborúk súlyos következményekkel járhatnak hazánk számára, a háború végkifejletét azonban meghatározhatja hazánk NATO-tagsága.
A háborúban bevetett ellenséges erõk nagysága, az alkalmazott hadmûveleti elvek és harceljárások prognosztizálása nehéz. Minthogy hazánk területén békeállapot idõszakában, de – fõleg politikai okokból – ilyen helyzetekben a veszélyeztetettségi idõszakban sem feltétlen állomásoznának a NATO reagálóerõi, így nagy a valószínûsége, hogy az agresszor szárazföldi erõkkel kezdené meg a közvetlen harctevékenységeket, a légierõ alkalmazása visszafogottabb lenne. A harctevékenységek kezdeti szakasza különbözõ intenzitású lenne – alapvetõen a nemzetközi reagálások és más hatások függvényében – a határ menti harccselekményeket megelõzõ erõdemonstrációtól a heves összecsapásokig, határ menti ütközetig.
Az agresszor törekedne a hadászati-hadmûveleti céljainak minél korábbi teljesítésére, minthogy tudatában lenne annak, hogy egy NATO-tagállamot támadott meg, a szövetség válasza elkerülhetetlen, de idõben esetleg az késõbbre tehetõ. Ezért a védelmi csomópontokat megkerülve, a leghatározottabban elõretörhetne azzal a céllal, hogy birtokba vegye azokat a körzeteket, terepszakaszokat, objektumokat, településeket, amelyek döntõen befolyásolhatják – a háború adott szakaszában – a helyzetet. Az ellenség tevékenysége nem nélkülözné a mögöttes területeinkre való behatolást (légi vagy földi úton), az ottani diverziós, terrorisztikus cselekményeket, a polgári lakosság megfélemlítését sem. Nem lehet kizárni hasonló helyzetben a háború elfogadott normáinak sorozatos megsértését, háborús bûncselekmények elkövetésének lehetõségét sem az agresszor által.
Az ily módon kialakuló, a régióra is tragikus következményekkel járó harccselekményeknek már az eddigi konfliktusok és háborúk alatt is beigazolódott velejárója a tömeges menekültáradat, ami sok tekintetben bonyolulttá, kezelhetetlenebbé tenné a helyzetet, különösen a határ menti és a harctevékenységi körzetekben.
Ami a nemzeti és a szövetségi erõk reagálását és tevékenységük általános célját illeti, ezt a vonatkozó szakirodalomban többen – igaz, különbözõ módon – kifejtették. A magam részérõl a kialakult álláspontokat az alábbiakkal egészítem ki, illetve erõsítem meg.
Az itt körvonalazott rendszabályok és összehangolt védelmi tevékenységek biztosíthatják a fenti módon kialakult fegyveres konfliktus és háború befejezését a számunkra – és a szövetség érdekeit tekintve is – optimális módon és eredménnyel.
A fentebb kifejtett nézetekkel összhangban arra az álláspontra jutottam, hogy a Magyar Köztársaságot érõ, államilag szervezett és vezetett fegyveres konfliktus és háború lehet az a közepes értékû katonai veszélyeztetettség, amely kiindulási alapjaként szolgálhat a honvédelem és a nemzeti katonai védelem céljai megállapításának, a nemzeti haderõ leendõ képességei elérése érdekében végzendõ haderõ-átalakítási folyamatnak.
A háborús mûveletek és harcok sikereinek alapfeltétele nem lehet más, mint a szövetségi koncepciókkal és (had)mûveleti elvekkel adekvát nemzeti mûveleti elvek és (harc)eljárások kimunkálása, befogadása, szükség esetén a szövetséges erõkkel együttmûködésben történõ alkalmazása.
A szövetséges hadmûveletekben való részvételre honi területen kívül a NATO kollektív védelmi erõfeszítései keretében kerülhet sor. Az ilyen mûveletekben való részvételünk célja az, hogy hozzájáruljunk a biztonságunkat közvetve vagy közvetlenül fenyegetõ konfliktusok, háborúk elmélyülésének, kiszélesedésének megelõzéséhez. A kijelölt magyar katonai erõknek a feladatra való felkészülést a NATO elfogadott doktrinális elveinek, eljárásainak teljes befogadásával kell folytatniuk. Eltérõ, korábbi, a NATO más nemzetiségû erõi által nem értett, nem gyakorolt elvek, eljárások a közös tevékenység kudarcához vezethetnek.
Azt gondolom, hogy amennyiben beszélhetünk a jövõbeli „képességorientált” magyar haderõrõl, akkor a külhoni alkalmazásra felajánlott erõknek valóban ilyenné kell válniuk, minthogy ma sem az alkalmazási (harctevékenységi) körzetet, sem annak különbözõ jellemzõit (éghajlati-domborzati, közlekedési, urbanizációs viszonyok stb.), sem a feladatot nem ismerjük. Így tehát a kijelölt erõknek bármely feladatra fel kell készülniük – a békehadmûveletekben való részvételtõl az alkalmazásig.
A jövõben a Magyar Köztársaság biztonsága ellen egyik legreálisabban számításba vehetõ veszélyforrás a környezet stabilitásának megbomlása lehet. Ennek nyomán pedig valóban kialakulhat egy háborús szint alatti, általában nem állami szinten szervezett és vezetett fegyveres konfliktus, melynek az alábbi típusai különböztethetõk meg:
Fenti kihívások konkrét formái különbözõek lehetnek, így: fegyveres csoportok behatolásai országunk területére és harci tevékenységei; harci repülõeszközök légtérsértései, harci akciói; más, hadviselésre alkalmas fegyver harci alkalmazása országunk ellen; az ország határ menti területeinek és légterének erõszakos katonai igénybevétele, és más harci tevékenységi formák. Elfogadom, hogy ezek a külsõ indíttatású, általában nem államilag szervezett és vezetett fegyveres behatások nem irányulnak az ország területének elfoglalására vagy egyes területeinek megszállására, céljaikban, méreteikben, idõtartamunkban és a bevetett erõk nagyságát illetõen is korlátozottak, területileg is lokalizáltak lennének. Mindemellett az ilyen típusú katonai behatások igen komoly veszélyeztetettségi érzetet és helyzetet idézhetnek elõ, különösen az adott államhatár körzetében, de nem vonhatja ki ez alól magát az ország más területein élõ lakosság sem.
Az ilyen típusú konfliktusoknál számolni kell azzal, hogy hazánkkal szomszédos valamely országban kialakuló feszültség vagy polgárháború, illetve két szomszédos ország közötti háború következtében nagy számban menekültek, velük együtt vagy külön kiszámíthatatlan szándékú fegyveres csoportok érkezhetnek az ország területére, amivel egy idõben határ- és légtérsértések történhetnek, s mindezek következtében a kialakult helyzetet – katonailag is – kezelnünk kellene. Számolni kell azzal, hogy a háborús szint alatti fegyveres konfliktus könnyen eszkalálódhat. Az ország területére behatoló fegyveres csoportokkal szembeni katonai intézkedések újabb erõszakot is kiválthatnak. Szélsõséges esetben elõfordulhat, bár NATO-tagságunkat figyelembe véve annak kicsi a valószínûsége, hogy valamely szomszédunk, döntése következményeivel nem számolva, szervezett katonai lépéseket helyezne kilátásba hazánk ellen.
A háborús szint alatti fegyveres cselekmények, határ menti konfliktusok tanulmányozásához és feldolgozásához sok tapasztalatot adott a délszláv válság, ugyanakkor minden új válság és konfliktus más és más jellemzõkkel bírhat, amelyekre fel kell készülnünk.
A délszláv válság kezelése igen részletesen fel van dolgozva a magyar katonai szakirodalomban, különösen harcászati és hadmûveleti-harcászati vonatkozásaiban. Minthogy az ilyen jellegû konfliktusok katonai kezelésének áttekintését és vizsgálatát nem tûztem ki célul e tanulmányban, ezért erre nem is térek ki. Számomra a délszláv válság kezelésének legfontosabb és meghatározó tanulsága az volt: az ország képes volt a válságot kezelni és a Magyar Honvédség feladatait eredményesen végre tudta hajtani.
Mindezt figyelembe véve, és NATO-tagságunk tudatában arra az álláspontra jutottam, hogy a hasonló, háborús szint alatti konfliktusok elhárítására fel kell készülni, de az nem lehet a védelmi-katonai felkészülés alapja, a haderõ elõtt a jövõben valószínûsíthetõen megjelenõ feladatok ennél többet igényelnek.
Következtetések
Fentiek alapján az alábbi következtetéseket vontam le:
FELHASZNÁLT IRODALOM
A Magyar Köztársaság alkotmánya.
Az Országgyûlés 94/1998. (XII.29) határozata a Magyar Köztársaság biztonság- és védelempolitikájának alapelveirõl
Az Észak-atlanti Szerzõdés, Washington DC, 1949. április 4., NATO-kézikönyv, 9. sz. függelék, SVKI, 1999
A szövetség stratégiai koncepciója; NATO Tükör – Dokumentáció, 1999, Nyár, D7-D13.
A NATO védelmi képességek kezdeményezése; NATO Tükör – Dokumentáció, 1999, Nyár, D 16.
Kiss Jenõ–Horváth István: A Magyar Köztársaságot fenyegetõ kihívások és veszélyek kezelésének katonai eszközei; ZMNE, 1999
Közös jövõkép, 2010. Amerika hadserege. Felkészülés a holnapra
Kõszegvári Tibor–Szternák György–Magyar István: A 21. században várható biztonsági kihívások és háborúk; a fegyveres erõk feladatai; ZMNE, 2000
Oroszország nemzeti biztonsági koncepciója és katonai doktrínája; Új Honvédségi Szemle, 2000/5. füzet
Simon Sándor: Társadalmak, háborúk, hadtudomány; ZMNE, 2000
1
Az Oroszországi Föderáció katonai doktrínájának tervezete; Új Honvédségi Szemle, 2000/5. füzet.
2
Kõszegvári Tibor–Szternák György–Magyar István: A 21. században várható biztonsági kihívások és háborúk; a fegyveres erõk feladatai; ZMNE, 2000, 2. fejezet, p 26.
3
Védelmi képességek kezdeményezés, NATO Tükör – Dokumentáció, 1999 nyár.
4
A szövetség stratégiai koncepciója, 52. p; NATO Tükör – Dokumentáció, 1999 nyár.
5
Simon Sándor: Társadalmak, háborúk, hadtudomány(ok); ZMNE-jegyzet, 2000, p. 242.