Egy személyes élményt szeretnék Önökkel megosztani azért, hogy bebizonyítsam, én nem tudom a címben feltett kérdést megválaszolni.
Íme, a történet: az egyetem után már negyedik éve tanítottam, amikor a következő tanévet egy új középiskolában kezdtem. Az egyik októberi tanítási nap után, amikor még olyan barátságosan süt a nap, hogy emlékeztet a nyári szünidőre, úgy döntöttem, sétálok egyet a kisvárosban, ahol a középiskola állt. A kóborlás közben egyszerre csak a városka buszpályaudvarán találtam magam, ahol szembejött velem egy diák, akit az előző tanévben és előző iskolában félévkor (és talán az év végén is…) megbuktattam. Jó tanár módjára, megkérdeztem, hogyan alakult az élete, mi újság van vele és hasonló kötelezően szabadon választott dolgokat.
A diákból erre kitört a panasz. Az új tanárt kezdte csepülni, azt, hogy mennyire rosszul tanít, nem lehet figyelni az óráján és így tovább. Szégyenkezve vallom be, de egy kicsit elkezdett a mellem dagadni a büszkeségtől, hogy mégsem lehettem olyan rossz tanár, ha az utódom ilyen megítélés alá esik, annak ellenére, hogy megbuktattam ezt a fiút. Ekkor azonban a panaszáradatot megszakítva a következő mondat hangzott el: „Maga sem volt egy nagy szám…, de ez a mostani…”. Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. A hallgatói értékelés eme szubjektív módjára nem számítottam.
Az utódom sem jó, én sem voltam az. Hát, akkor most ki a jó tanár? Szomorúan hazasétáltam, és még hetekig foglalkoztatott ez az eset. Törtem a fejem, hogy akkor én most milyen tanár is vagyok. Hiszen minden erőmmel azon voltam, hogy a legjobb tudásom szerint oktassam a diákokat, és sok pozitív visszajelzést is kaptam tőlük, és lám, most mégis valaki azt mondja, hogy persze van nálad is rosszabb, de hát te sem vagy egy…
Mitől és kitől függ, hogy én jó, vagy éppen rossz tanár vagyok? Addig rágtam magam ezen a dolgon, míg végül néhány idősebb kollégámmal is megosztottam a történteket, persze vicces köntösbe ágyazva. Ekkor lepődtem meg igazán. A válaszreakciókon. Szinte mindannyian kihangsúlyozták, hogy szubjektív merítéssel álltam szemben, és nem törődjek vele, ahány diák annyi megítélés, és egyébként sem lehet objektíven mérni a tanár jósági fokát…
Akkor értettem meg, hogy bizonyos kérdések megválaszolására egy egész élet is kevés.
Miért nem vagyunk elég ügyesek a kérdések megválaszolására? Azért, mert vannak olyan kérdések, amelyeket nem szeretünk feltenni, ugyanis számvetésre késztetnek, az önmagunkkal való szembenézésre. Én legalábbis sok ilyen kérdést ismerek. Úgy hiszem, általában önmagunkra vonatkoznak ezek a közhelyszerű, de az identitásunkat meghatározó kérdések:
„Mit jelent magyarnak lenni?”, „Milyen szerepet tölt be a honvédtiszt a társadalomban?”; „Ki a jó tanár?” – hogy csak néhányat említsek.
Végtelenül egyszerű kérdések, bonyolult válaszlehetőségekkel. Persze könnyű lenne hivatalos hangvételben és nyelvi regiszterben válaszolni, de akkor pontosan a lényeg veszne el. Mert definiálni bármikor lehetne azokat a dolgokat, amelyeket a valóságban kellene megélnünk. Csak akkor az nem a valóság. Talán ezért sem szeretjük ezeket a kérdéseket, és ezért örömteli pillanat, amikor egy felsőoktatási intézményben mégis nekünk szegezik őket. Például azt, hogy:
„Mit jelent jó tanárnak lenni?”
Én még nem vagyok biztos a válaszban, de töretlen lelkesedéssel gondolkozom rajta.
Deák Gábor