Amikor azon gondolkodom, szerintem ki a jó tanár, elsősorban saját tanáraim között keresek konkrét mintát. Ahogy fel-felbukkannak az emlékképek, meg kell állapítanom, hogy más tulajdonságok miatt kedveltem kisiskolás koromban, gimnáziumban és az egyetemen tanáraimat. Nos, amiben közösek voltak, az a lelkiismeretesség, a jóindulat, a munkájuk iránti elkötelezettség és a szerénység. Ezek a tulajdonságok azonban nem csupán „tanár specifikus” jellemzők.
Ha „csupán”a felsőoktatást tekintjük, akkor nagyobb jelentősége van a tanított diszciplína elmélyült ismeretének és az előadói képességnek, de az ismeretek átadása ezen a szinten is csak akkor lehet hatékony, ha a tanulási folyamat résztvevői képesek eltekinteni az aszimmetrikus helyzetből adódó előnyöktől, hátrányoktól, és kölcsönösen olyan motivációt és viselkedést indukálnak, amelynek célja a tanulási folyamat eredményesebbé tétele és nem a pozícióból adódó személyes előnyök-hátrányok kiélezése vagy kihasználása. Minden ilyen törekvés ugyanis hátrányosan érinti a tanulási folyamatot, eredjen az akár a tanártól, akár a diáktól.
A Majna-parti Frankfurtban született Johann Wolfgang Goethe fogalmazta meg minden idők egyik követendő tanári hitvallását: „Ha úgy viselkedsz valakivel szemben, amilyen ő valójában, akkor egyre rosszabb lesz – de ha úgy bánsz vele, amilyennek lennie kellene, akkor olyanná is válik, amilyennek lennie kellene.”
Goethe nem lett volna a korabeli szentimentalizmus híve, ha visszafogja pedagógiai optimizmusát, de ezzel együtt is, valami végtelenül fontosat követel tőlünk, tanároktól. A tanítványainkba vetett bizalmat, ami nélkül értelmetlen lenne minden, amit a pályánkon teszünk.
Üdvözlettel: Bolgár Judit