A terrorizmus napjaink állandó veszélyforrása lett, amely szervezetében, módszerében folyamatosan fejlődik, és gyorsan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. Tudományosan bizonyított, hogy a terrorizmus ellen nincs teljes védelem, csupán a terrorcselekmények megelőzésével kapcsolatos elméleti és gyakorlati munka módszereit lehet tökéletesíteni. Napjainkra az is világossá vált, hogy a korábban létrehozott szervezetek, működési folyamatok, alkalmazott módszerek nem, vagy csak csekély mértékben eredményesek a terrorszervezetekkel szemben. Továbbá, a demokratikus rendszerek és a velük összekapcsolható vívmányok nagyon könnyen sebezhetőek.
    Az elmúlt néhány év mértékadó szakirodalma a nem katonai jellegű válságok között első helyen említi a terrorizmust, és kiemelt jelentőséget tulajdonít a terrorizmus elleni nemzetközi méretű harcnak. Az áldozatok nagy száma, a terrorcselekmények elkövetésének módja egyre nagyobb félelmet vált ki a közvéleményben. Az állampolgár a kormányoktól a látványos intézkedések helyett az eredményeket felmutató terrorizmus elleni harcot követeli a világ számos országában. A közvélemény pontosan tudja, hogy a terrortámadásokat pusztán csak a biztonságra vonatkozó intézkedésekkel nem lehet kivédeni a demokráciákban.
    A nemzeti és a nemzetközi keretek közötti terrorizmus elleni harc tényleges eredményei, az operatív munka szabályai miatt, igazából a közvélemény számára nem láthatók, nem teljesen ismertek. Az állampolgár csak a korlátozásokat (szigorú ellenőrzések, vizsgálatok, sorban állások stb.) tapasztalja. Ezeket viszont elég nehezen érti meg és viseli el.
    A „sikeresen” végrehajtott terrorcselekményt és a következményeket a televízió azonnal, majd ezt követően a sajtó a legvéresebb formában mutatja be a közvéleménynek. A különböző témájú videofilmek világában a halál látványa már nem elég borzalmas. Így a test megcsonkítása, a fej levágása és az ehhez kapcsolódó szertartások lettek a „mindennapos látnivalók” a televíziók különböző csatornáin a terrorcselekményekről szóló tudósítások kapcsán.
    Tudomásul kell vennünk, hogy a terroristák eszközei egyre korszerűbbek, a módszerek kifinomultabbak, a végrehajtott terrorcselekmények sok áldozattal és nagy pusztítással járnak együtt. Több terrorszervezet igen széles és együttműködésre kész társadalmi háttérrel rendelkezik az arab világban. Ezek nem csak terrorcselekményeket követnek el, hanem fontos szereppel bírnak az őket támogató társadalmi háttérben: szociális, jóléti, kulturális támogatást, ellátást biztosítanak a velük együttműködőknek. Véleményünk szerint ez azért veszélyes, mert néhány országban más megélhetési lehetőség nem áll a lakosság többségének rendelkezésére, az egyetlen anyagi forrást a terrorszervezettől kapott pénz jelenti.
    A fellelhető külföldi és hazai szakirodalom, valamint a kutatási eredmények alapján, a terrorizmus ellen határozottan, főleg eredményesen fellépni csak úgy lehet, ha minden szempontból ellenőrzött, valós és a műveletek során jól hasznosítható információk állnak a végrehajtók rendelkezésére. Továbbá, a terrorizmus elleni harcban részt vevő erők, szervezetek között jó az együttműködés. Ehhez viszont nemzeti és nemzetközi összefogásra van szükség a társadalmi élet minden területén.
    Az eredményes tevékenység feltételezi továbbá, hogy a terrorizmus és a terrorizmus elleni harc tudományos igényű kutatását több tudományterület, tudományszak bevonásával hajtsuk végre, felhasználva a korábbi és összegezve az elért eredményeket. Az ilyen módszerrel folytatott kutatásra azért van szükség, mert a politikai döntéshozók elvárják a kutatóktól, hogy javaslatokat tegyenek a terrorizmus elleni harc legeredményesebb formáira és a végrehajtás módszereire.
    Az elmúlt években elkövetett terrortámadásokkal összefüggésben a nemzetközi politikai élet és a média furcsa reakcióit figyelhetjük meg. Egyrészt nyíltan tettenérhető a sajtó közvélemény-formáló hatása, amely – miután szenzációs, véres, megdöbbentő híreket igyekszik közölni – akarata ellenére is pánikká fokozza a terrortámadásokat elszenvedett államok lakosságának rémületét. Másrészt pedig – ezzel mintegy ellentétes hatásként – érezhető a nemzetközi politikai elit nyugtató törekvése, amely a pánik kialakulását próbálja megelőzni.⁽¹⁾
    A politika napról-napra igyekszik meggyőzni a lakosságot arról, hogy a terrorizmus elleni küzdelem szükségszerűvé teszi a demokratikus szabadságjogok átmeneti vagy tartós korlátozását. Ezt a többség általában elfogadhatónak tartja, különösen terrorveszély esetén. Amennyiben a terrorcselekmények valószínűsége számottevően megnő, akkor igazolható a szabadságjogok gyakorlását korlátozó rendszabályok bevezetése, de ez mindig csak utólag bizonyítható.
    Az emberek megtanulhatnak ugyan alkalmazkodni az állandó fenyegetettséghez, de ez már önmagában is korlátozza az évszázados, demokratikus szabadságjogokat. Az állam azon joga és kötelezettsége, hogy megvédje a demokráciát, újra és újra szembekerül az egyén szabadságjogával, amely végül is maga a demokrácia. Ez azt jelenti, hogy a „közmegegyezés” megbomlik, pedig ennek kényes egyensúlya az egész nyugati civilizáció fejlődésének egyik pillére. Másképpen, a köz- és magánszféra, az egyén és a közösség, az állam és az állampolgár viszonyát kellene újrafogalmazni minden bevezetett korlátozás után. Ismert az is, hogy a demokráciában az állampolgár mindig gyanakvással figyeli a túlzott hatalom-koncentrációt, jogainak bármilyen mértékű sérülését. A szabadságjogok korlátozása a felgyorsult ritmusú világban, amikor a fejlett társadalmakban mindenki siet, egyre kevesebb az idő a döntések meghozatalához, az emberek egyre türelmetlenebbül viselik el a kormányok döntését, az ellenőrzésekkel összefüggő korlátozásokat. A légi közlekedés biztonsága érdekében például, órákkal előbb kell a repülőtereken megjelenni, óriási a zsúfoltság, az utasok egyre nehezebben viselik el a vizsgálatokkal járó nehézségeket. Ez az „állapot” kedvez a terrorszervezeteknek és a terror cselekmények végrehajtásához jó körülmény a mindenütt jelenlévő zsúfoltság. Továbbá, a világ közvéleménye egyre nehezebben viseli el, hogy az Egyesült Államokból sikerült ugyan kiszorítani a terrorcselekményeket, de más térségekből nem.
    A végrehajtott terrorcselekményeket követő intézkedések elemzésével megállapítható, hogy a politikai vezetés a gyakorlati tevékenységre (fokozott ellenőrzés a repülőtereken, pályaudvarokon és a közutakon) egyszerűsíti a terrorizmus elleni küzdelmet, éreztetve ezzel a harc fontosságát és a fellépés egységének jelentőségét a közvéleményben. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a gyakorlati lépéseknél sokkal többre van szükség a terrortámadások időben történő elhárítása érdekében: a terrorizmus társadalmi, szociológiai, pszichológiai gyökerének feltárására; működési mechanizmusának megismerésére. Másképpen fogalmazva, a terrorizmus és a terrortámadások okainak egyértelmű megfogalmazására és megszüntetésére.⁽²⁾
    A terrorizmus elleni harcban a világ országainak többségénél megfigyelhető a politikai elkötelezettség. Ezek az országok politikai, gazdasági, anyagi vagy más érdekekre, esetleg a demokratikus értékekre hivatkozva vesznek részt a harcban. Néhány állam esetében – éppen az elszenvedett terrorcselekmény miatt – a határozott politikai célkitűzés, a társadalmi támogatottság teszi lehetővé a fegyveres erők, a különleges műveleti erők alkalmazását, és az anyagi, pénzügyi erőforrások fokozott felhasználását. Ez a megállapításunk Clausewitz kutatási eredményén alapul: „a háborúban alkalmazott erőszak nagysága szorosan összefügg a háború politikai céljaival.”⁽³⁾ Másképpen, minél fontosabb politikai, gazdasági cél megvalósításáért folyik a harc, annál magasabb szintű az alkalmazott erőszak az állam részéről. Természetesen közismert, hogy az erőszak mértékét az említett célon kívül más tényezők – geopolitikai, geostratégiai érdekek – is befolyásolják. Erről részletesebben egy korábbi tanulmányunkban fejtettük ki véleményünket.⁽⁴⁾ Az említett szerzőkre hivatkozva: a terrorizmus jellemzőinek vizsgálatakor azért fontos a politikai akarat, célkitűzés vizsgálata, mert választ kapunk egy régen megfogalmazott kérdésre. Szervezetek, csoportok tagjai miért gyilkolják le emberek százait? Másképpen fogalmazva, a terrorszervezetek által végrehajtott terrorcselekmények mögött minden esetben megtalálhatók a szervezet működésére jellemző politikai célkitűzések, a vélt vagy valós politikai és más jellegű követelések.
    A végrehajtott terrorcselekmények elemzéséből levonható az a következtetés is, hogy ilyen mérvű pusztítás korábban csak a filmgyártók képzeletében, a biztonsági szolgálatok értékeléseiben létezett, vagy a regényekben olvashattunk hasonló esetekről.⁽⁵⁾ További tapasztalat, hogy a korábban kialakított biztonsági rendszerek, a létrehozott szervezetek, az alkalmazott módszerek átalakításra szorulnak. A terrorizmus elleni harc leghatékonyabb eszköze (módszere) a válságrégiók stabilizálása, elszigetelése; a válságreagáló-, és a békeműveletek sikeres végrehajtása; az ok-okozati összefüggések feltárása, megszüntetése volna. Ugyanakkor ma még nem látható a vége ennek a küzdelemnek, várhatóan nem lesz nagy győzelem a hagyományos értelemben, a terrorizmus generációk életét fogja befolyásolni biztonsági szempontból mindenütt a világon – állítják a szakemberek.⁽⁶⁾ A terrorizmus elleni harcot megnehezíti továbbá, hogy a terrorszervezeteknek nincsen nemzetközi képviselete, nem lehet őket diplomáciai eszközökkel szándékaiktól eltéríteni, nincsen a hagyományos katonai műveletekben legyőzhető fegyveres erejük.
    A terrorszervezetek működésének fontos „kelléke” a média. A pusztításon kívül a terrorcselekmények végrehajtásának célja, hogy a gyilkos (öngyilkos) akcióktól minél többen féljenek. Tehát azokról minél többen, minél hamarabb és a lehető legrészletesebben értesüljenek a legkönnyebben elérhető forrásokból.
    A terrorizmus, felhasználva a korszerű eszközöket, megtanult élni a média adta lehetőségekkel. A terroristák képesek kihasználni annak minden előnyét politikai célkitűzéseik bemutatása érdekében, az iszlám világ támogatottságának megnyerésére. Véleményünk szerint a média a terrorizmus, a terrorcselekmények hatását megsokszorozza. Az egész világot behálózó kommunikációs eszközök az elkövetett merényletekkel egyidőben adnak hírt az eseményekről. Minden terrorcselekmény egyben hír is a világban. Ez azt jelenti, hogy a terroristák számára nem csak a pusztítás ténye, sikere a fontos, hanem annak társadalom-lélektani hatása is. A váratlan terrortámadást követően zavar, pánik keletkezik az emberek körében, amely a média számára szenzáció. A terrorista szervezetnek az elismertséghez rendkívül fontos az „eseményt követő nyilvánosság”, ebben a média kulcsszerepet tölt be. A demokrácia vívmánya a sajtószabadság. Bizonyos esetekben ez is a terroristákat segíti, mert növeli az emberekben a bizonytalanságot, a félelmet.
    A terrorszervezetek, a terroristák a merényletek áldozatait, a pusztítandó objektumokat általában tudatosan választják ki, s ezek a megölt áldozatok, elpusztított objektumok üzenet létrehozására szolgálnak a közvélemény, a média felé. Ezt az üzenetet (kommunikációs lehetőséget) megfélemlítésre, kényszerítésre, követeléseik ismertetésére, annak teljesítése érdekében használják fel. Pontosan tudják, hogy a média beszámol majd a terrorcselekményről, szinte késedelem nélkül közvetíti a legvéresebb képeket.
    Ahhoz, hogy a terrorszervezetek elérjék céljaikat, szükségük van a tömegtájékoztatás valamennyi formájára (csatornájára). Nagyon fontos, hogy a média hogyan számol be (hogyan mutatja be) a terrorcselekmény következményeit, az információk hogyan jutnak el a közvéleményhez. Korábban a terrorcselekmények nem kaptak akkora nyilvánosságot, mint az utóbbi években. Érdemes megfigyelni, hogy New York, Madrid, London és a Bali-szigetek terrorcselekményei rekordnyilvánosságot értek el a tömegkommunikációban, míg más térségekben elkövetett terrorcselekmények csak a „szokásos” nyilvánosságot kapták. A televízió és a sajtó komolyan befolyásolta és befolyásolja azt, ahogyan a közvélemény feldolgozta és feldolgozza a terrorcselekményeket és a következményeket. Ennek hatására szinte valamennyi közvélemény-kutatásban a terrorcselekménytől való félelmet az első helyen jelölik meg a megkérdezettek, szinte mindenütt a világon.
    A terrorcselekményekkel kapcsolatos hírekhez csatolt információ (kommentár) nagymértékben formálja a közvélemény állásfoglalását, reakcióit, különösen akkor, ha az eseményt széles körű egyetértés (elítélés) övezi, és nincsen a véleménycserére lehetőség. Ilyen esetekben nem ütköznek egymással a különböző vélemények, a társadalomban nincsen vita az adott cselekmény megítéléséről. Más szóval, észrevétlen marad a tudatos torzító folyamat. A terrorcselekmények, öngyilkos merényletek sajátosságai egy figyelemre méltó tényben összegezhetők: a terrorcselekmények a nyilvánosság számára és a nyilvánosság befolyásolására születnek. Ennek hiányában a terrorizmus – a terrorista nézőpontjából tekintve – értelmetlen és céltalan. A terroristák egyik fontos törekvése ugyanis az eszkaláció: nézeteik megismertetése, céljaik elfogadtatása, támogatóik számának növelése, cselekedeteik hatékonyságának fokozása. Mindezek elérhetetlenek, ha akcióik nem kapnak nyilvánosságot. Ezt persze jól tudják ellenségeik is, de az akciók brutalitása kikényszeríti a híradásokat, sőt a részletes beszámolókat. Ezért aztán a terrorista cselekmény gyakran úgy jelenik meg, mint propagandaakció, amelynek célja, hogy népszerűsítsen egy bizonyos doktrínát vagy valamilyen nézetet, felhasználva ehhez a tömegtájékoztatás modern eszközeit. Egy-egy akció többnyire véres dráma, amelynek lefolyását a terroristák gyakran a közvetítés igényeihez próbálják szabni, vagyis igyekeznek vele minél nagyobb körben minél nagyobb hatást elérni. Mindenesetre a kevesek titkos akciója a végrehajtás során már egyáltalán nem kíván titokban maradni.
    Napjainkban teljesen biztos, hogy a terrorizmus és a terrorcselekmények átalakították a világ, a földrészek és az egyes térségek biztonságát. Újfajta fenyegetés jelent meg, amely hosszútávra megváltoztatta életünket, hétköznapjainkat és a biztonságról alkotott felfogásunkat. Mint korábbi írásainkban, most is hangsúlyozzuk, hogy a biztonság eddigi tudományos eredményeinek átértékelése, a különböző biztonsági rendszerek, szervezetek működése kérdésének kutatása vált szükségessé. Ma már nem egy bekövetkezett esemény (terrorcselekmény) végeredményének, következményének összegzése a cél, hanem a megelőzésre, a megelőző csapásokra kell a forrásokat biztosítani mindenütt a világon.
    Az biztosan megjósolható, hogy a jövőben egyre többet fogunk költeni a biztonságra pénzben és emberi erőben. Ugyanakkor a megszerzett demokratikus jogok (szabadság, mozgás, szólásszabadság stb.) csorbát szenvednek, szűkülnek a biztonság érdekében tett intézkedések, korlátozások miatt. Az említett anyagi és pénzügyi eszközöket célszerű lenne más területeken felhasználni a világ több térségében létező óriási szociális jellegű szakadékok megszüntetése érdekében – állítja több szakember.(6)
    A szakemberek véleményére alapozva, egyre több jele ismerhető fel annak az irányzatnak, hogy „a terrorizmus – a terrorizmus elleni harc”, mint válság, kényszerpályára viheti a világot. Komoly veszélybe sodródhatnak a demokratikus világ alapvívmányai, az ellentétek feloldásának, a válságok kezelésének meglévő esélye is elveszik.
    A továbbiakban néhány gondolat a terrorizmus jellemzőiről. A terrorizmus politikai értelemben a társadalmi cselekvés egyik fajtája. A fennálló renddel szemben esélytelennek ítélt akarat érvényesítése az egyén vagy a szervezet részéről. Az emberek, az értékek és a javak pusztítása, a kiváltott félelem csak eszköz és módszer.
    A terrorizmus kriminológiai értelemben magában foglalja a szervezetek, a szervezetek összetétele, az elkövetendő terrorcselekmények felderítését, továbbá, a lehetséges elkövetők felkutatását titkosszolgálati és rendvédelmi (rendőri) eszközökkel.
    Teljes egészében elfogadjuk Szabó János megállapítását: a terrorszervezetek a terrorcselekmények végrehajtása indoklásául jól értelmezhető elmélettel rendelkeznek, bármennyire is vitatjuk az elméletek helyességét.⁽⁷⁾ A szerző eredményeit elfogadva megállapíthatjuk, a terrorizmus akkor kapott új értelmezést, amikor a társadalom az erőszakot kizárólagos jogává tette. Ezzel felelős lett a társadalmi szintű vitás kérdések rendezésére a sokféle érdekek alapján megosztott csoportok között, ha kell, erőszak alkalmazásával. A terrorizmus, a terrorszervezetek és azok tagjai nem különíthetőek el a társadalomtól és az arra jellemző politikától. A terrorszervezetek ebben a környezetben különböző módszerekkel, titkos vagy nyílt formában akarják érvényesíteni céljaikat. A társadalmon belül a terrorcselekmények végrehajtására való hajlam kialakulásának több oka lehet – állítják a szakemberek. Ezek bemutatását Szabó János az említett tanulmányában megtette, így eltekintünk ettől.
    A mértékadó szakirodalomban a terrorizmus fogalmát meghatározó szakemberek általában nem jutnak túl a különböző, korábbi fogalmak összegzésén. Valamennyi szerző általában összeállítja a fogalmak listáját, majd ő is megfogalmaz egyet, ugyanakkor a mai napig hiányzik egy általánosan elfogadott meghatározás. Ennek oka, hogy egyetlen személy és szervezet sem nevezi önmagát terroristának. Ezt a kifejezést az egyénre vagy a szervezetre a megtámadott államok, vagy a biztonsággal foglalkozó szakemberek, szervezetek rakják. Ennél fogva a fogalomalkotók számtalan meghatározást tudnak adni a terrorizmus magyarázatához.
    Nem tartjuk lényegesnek felsorolni a különböző terrorizmus-fogalmakat a mértékadó hazai és külföldi szakirodalom alapján, hiszen azok közismertek. Ugyanakkor a fellelhető fogalmakból kiolvasható a terrorizmus lényege: az erőszak alkalmazása; minél nagyobb félelem, pánik okozása a pusztítással; senki ne érezze magát biztonságban, elsősorban a demokratikus világban.
    A terrorcselekmények tervezői és végrehajtói számára elsősorban nem a pusztítás fizikai ténye a fontos, hanem az a társadalomlélektani hatás, amelyet a cselekmény által hordozott információ célba érése révén várnak. A terroristák szándékaik szerint a terrorcselekménnyel egy nem létező, de a létezéséért harcoló jobb világ jegyében vállalják az iszonyatot, amelyet előidéznek.
    A terrorizmus, mint különleges viselkedési forma tanulmányozásával és a terrorcselekmények végrehajtásához kapcsolható okok megfejtésével számos tudományterület foglalkozik. Az orvostudomány, ezen belül a neuropszichológia a terrorista-magatartás idegélettani hátterét igyekszik feltárni. A szociológia a társadalmi és a szociokulturális alapokat mutatja be. A biztonságpolitikával foglalkozó tudományok inkább pragmatikus oldalról vizsgálják az eseményt, és a védekezéssel kapcsolatban törekszenek általános „igazságok” feltárására. A pszichológia vállalkozása az előzőekhez képest nehezebb. A jelenséget, a terrorizmust az egyén oldaláról vizsgálja. Nem tehet mást, mint keresi az okokat, a tipikus pszichiátriai mozzanatokat, amelyek hasonlóak a terrorista viselkedésében, illetve a terrorista akciókban. Mivel támpontok nélkül ez kevés eredményre vezethet, elsősorban a személyes motiváció és érzelem, illetve az adott kultúra értékeit hordozó szocializációs folyamat eredményeként kialakult személyiségjellemzők vizsgálatából indul ki. Így a motiváció oldaláról a terrorizmust, mint az agresszió, illetve az autoagresszió szélsőséges megnyilvánulási formáját tárgyalja.
    Ebben a vonatkozásban jó alapot jelenthetnek azok a magatartással összefüggő (etológiai) kutatások, amelyek azt kívánják alátámasztani, hogy még az elemi motivációs tényezőket vizsgálva is mennyire bonyolult a kérdés. Másképpen, milyen nehéz a terrorizmus, a terrorcselekmények ok-okozati összefüggéseit feltárni.
    Az agresszió etológiai vonatkozásait kutató munkák két utat követnek. Ezek az alkalmazott kutatásban élesen elválnak egymástól. A viselkedés magatartáskutatói, a pszichológusok és pszichiáterek azokat a társadalomlélektani összefüggéseket vizsgálják, melyek agresszív magatartást váltanak ki az emberekből – bizonyos multifaktoriális események együttjárásakor –, míg a mesterséges megfigyelésen és kísérleten alapuló kutatások elsősorban a biológiai tényezőkre helyezik a hangsúlyt.
    Az agresszió meghatározhatósága tehát kettős: társadalmi és biológiai. Mint az erőforrásokért való versengés eszköze, természetesen nem választható el a szociális tényezőktől, ugyanakkor viszonylag jól ismert anatómiai, idegélettani és hormonális jelenségek állnak a háttérben.
    A terrorizmus szempontjából a vallás szerepe alapvetően két szinten közelíthető meg. Az első annak a látomásnak, küldetésnek a problémája, melyet a vallás fogalmaz meg, a maga és a világ számára a betöltött, esetleg a jövőben betöltendő helyéről és szerepéről. Ennek megfelelően egyes vallásoknak vannak globalizációs törekvései, mint például az iszlám vallásnak: a világ iszlamizációja. A másik a vallási azonosságnak a társadalom szerkezetében betöltött szerepe. Ebben az értelemben a vallási azonosság lehet a válságok, kihívások, terrorista és más, erőszakos cselekmények előidéző, elmélyítő tényezője. A terrorizmus elleni harc sikere szempontjából arra kell magyarázatot találnunk, hogy mennyire és miként lehet újraalapozni a két világ, a nyugat és az iszlám viszonyát. Véleményünk szerint a kialakult sérelmi politika kölcsönös feladása, majd az egyenjogú párbeszéd folyamatos fenntartása lenne a legjobb megoldás. Ugyanakkor tudjuk azt, hogy ha túllépnénk is a terrorcselekmények sokkhatásán, még mindig vannak nehezen feloldható különbségek is. A nyugati világban megszoktuk a világi és a vallási élet különválását, ez az iszlám világban elképzelhetetlen. A párbeszéd nyitottságot feltételez a felek részéről, márpedig a muzulmánok nagy része úgy érzi, ha nyit, még inkább betör hozzájuk a nyugati világ, minden „ocsmányságával” együtt. Az iszlám államok többsége saját erőből saját fejlődést akar, a vallás útmutatása szerint. „A hívőknek – tartozzanak bármely valláshoz is – azt kell hirdetniük, hogy sohasem lehetünk boldogok egymás ellenében. A hit nem szolgálhat egymás gyilkolásának indokául.” – hangoztatta II. János Pál pápa, aki közismerten a vallások közötti megbékélés hirdetője volt. El kell fogadnunk, hogy a Korán szellemének ellentmondó, teológiailag zavaros elmélettel rendelkező iszlám radikalizmus semmiképpen nem azonosítható a muszlim világ egészével. A mértékadó hazai és külföldi szakirodalom erre több helyen figyelmezteti a kutatókat.⁽⁸⁾
    A terrorizmus elleni harc során a nyugati világnak fel kell oldania a következő ellentmondást a jövőben: a moséban (a közösségi házban) és a mecsetben folyó vallásgyakorlás titkosszolgálatokkal történő ellenőrzése egyet jelent a demokratikus értékrend tagadásával. Másképpen, hogyan lehet eredményes harcot vívni a „szent háború” belső emberei (a bevándorlók második-harmadik generációi) ellen, a szabadságjogok korlátozása nélkül, figyelembe véve a muszlim kisebbség jogos igényeit is? Ha az államok nem ellenőrzik a vallásgyakorlás körülményeit, akkor egy állandó veszélyforrással élnek együtt. Sajnos ezt a „csapdahelyzetet” a terrorista szervezetek ismerik és kihasználják. A muszlim bevándorlók, és nem csak az újak, hanem a sokadik generáció is, a saját életmódját, szokásait akarja élni az új hazában. Ehhez a nyugati liberalizmus, a demokrácia keretei között joguk van. Ugyanakkor az iszlám vallás gyakorlásának több megnyilvánulása idegen az európai kultúrától, sőt néhány esetben visszatetszést kelt.
    A vallásgyakorlás szinterei a mecsetek és a közösségi házak, ahol nyíltan vagy titkosan, zavaros gondolkodású teológusok tanítják „öntudatra” a helyi muszlim fiatalokat. A terrorizmus elleni harc sikere érdekében ezzel a helyzettel is kell valamit kezdeni a nyugati államokban úgy, hogy a már kivívott (megszerzett) jogok ne sérüljenek. Az emberek többségében ellenállást vált ki minden korlátozó intézkedés, minden „kényelmetlenség”, ami szabadságában korlátozza.
    A társadalom működését elemző szociológusok szerint a jelenség lényege: a bevándorlók első generációjában még működik az iszlám kultúra taburendszere, a második-harmadik generációban ez már nem érvényesül teljes mértékben. Ezek a generációk különösen sebezhetők minden olyan kísérlettel szemben, amely kitölti az iszlám és a nyugati kultúra között „tengődő” egyén belső ürességét, és azonosságtudatot kínál számára. Többnyire iskolázott fiatalokról van szó, akik elfogadják a „világméretű szent háború” eszméjét, az iszlám civilizációs háborúját.
    Huntington a következőt írja: „a Nyugat nem azzal hódította meg a világot, hogy eszméi, értékei vagy vallása (melyre egyébként alig-alig tudott áttéríteni más civilizációkhoz tartozó embereket) magasabb rendű lett volna. Sikerét sokkal inkább a szervezett erőszak alkalmazásában való jártasságának köszönhette.”⁽⁹⁾ Huntington professzor állításával lehet vitatkozni, de sokkal célszerűbb a mondottakon elgondolkodni, mert a nyugati világ országai gyakran megfeledkeznek erről a tényről, az iszlám világ azonban soha.
    A mértékadó hazai és külföldi szakemberek véleményére alapozva, véleményünk szerint az iszlám világhoz köthető terrorizmus csak akkor győzhető le, ha az iszlám kivonul az államból, vallássá, meggyőződéssé és nem politikává válik, elfogadja azokat a világi és humanista elveket, amelyek a modern világ alapját adják. Ezen elvek nélkül a muszlim világ szabadsága csak ábránd marad.⁽¹⁰⁾
    Összegezve: az a világkép, világszemlélet, mely az előítéletes gondolkodású, sztereotip látásmód, beszűkült, egyoldalú értékítélet terméke, könnyen vezethet olyan kíméletlen, agresszív, másoknak szándékosan kárt okozó, vagy jelentős pusztítást eredményező cselekményekhez, amelynek elkövetői napjainkban elsősorban az iszlám vallás szélsőséges hívői között keresendők, de megtalálhatók a nyugati társadalmakban is.
    Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Európa és az Amerikai Egyesült Államok története nem mentes olyan romboló, pusztító és tömegpusztító eseményektől, a középkortól szinte napjainkig, amely nemcsak emberek százai, ezrei, hanem százezrei, sőt egész népcsoportok tudatos megsemmisítését eredményezték. Felmerülhet tehát a kérdés: az emberek tudatos, szándékos elpusztításának, megsemmisítésének azt a formáját, amely gazdasági érdekeken, tiszta ráción, józan számításon alapul, minek kell, hogy nevezzük? Vajon a pusztító „békekikényszerítő” katonai műveletek milyen lélektani alapon „legitimálhatók”, és vajon milyen igazság az, amely el tudja dönteni az ártatlan emberáldozatot követelő eseményről, hogy az „igazságos”, vagy „igazságtalan-e”? Másképpen, a mi demokráciánkat, amely még mindig elég sok hibával működik, az a másik világ akarja-e egyáltalán?

Szternák György

(1) Robert A. Pape: Dying to Win. The Strategic Logic of Suicide Terrorism. (Random House, New York 2005. ISBN 1-4000-6317-5.)
(2) Nagy Miklós Mihály: A terrorizmus hadelmélete. (KAPU 2004. június–július 16-20. oldalak.)
(3) Carl von Clausewitz: A háborúról. I. kötet. (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1961. 15-16. oldalak.)
(4) Bolgár Judit – Szternák Nóra – Szternák György: A terrorizmussal kapcsolatos kutatások legújabb eredményei. (Felderítő Szemle IV. évfolyam, 4. szám. 2005. december 5-61. oldalak.)
(5) Colin Forbes: Atomterroristák. Viktória Kft. ISBN 9637660054.)
(6) James M. Smith: A Strategic Response to Terrorism: A Framework for U.S. Policy. (Institute for National Security Studies, Research Result Conference on November 20-21, 2002 in Colorado Spring.)
(7) Szabó János: A terrorizmus politikai és kriminológiai értelmezése. (Hadtudomány 2003. évi 2. szám. 9-19. oldalak.)
(8) Kőszegvári: A nemzetközi terrorizmus elleni harc katonai területei és feladatai, Egyetemi jegyzet, Budapest, 2003.; Norris, Pippa – Kern, Montague – Just, Marion:Framing Terrorism: The News Media, the Government and the Public. New York, Routledge, 2003.; Pratt, Nick: Terrorism: History and Causes. Yesterday, Today andForever. What is Terrorism Today and What Measures Exist to Counter This International Threat?; Garmisch-Partenkirchen: George C. Marshall European Center for Security Studies; Előadás: a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Doktori Iskola szervezésében lefolytatott „A nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem időszerű társadalmi, katonai és rendvédelmi kérdése” konferencián. Budapest, 2004. november 10.
(9) Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. (Európa Könyvkiadó Budapest, 1998.)
(10) Philippe Errera: Three Circles of Threat. Survival Vol. 47, No. 1, Spring 2005 71-89. oldalak. (Erik J. Dahl: Warning of Terror: Explaining the Failure of Intelligence Against Terrorism. The Journal of Strategic Studies Vol 28 No 1 February 2005. 31-55. oldalak.)