Kárpátalján jártunk - Befejező rész

    A Nemzetvédelmi Egyetemi Fórum 2002. 10-11-12. számában a „Kárpátokban jártunk” címmel egyetemünk Bajtársi Egyesülete kirándulásáról az első részt közreadtuk. A Vereckei-hágón szerzett élményekről, a szolyvai lágermúzeum áldozatai emlékművének megkoszorúzásáról, valamint a vidéken látott-hallott, tapasztalt benyomásokról tájékoztattuk a tisztelt Olvasót. A Fórum mostani számában a munkácsi, ungvári, rahói élményeket adjuk közre.
    Kitűnő szálláshelyünkről, Mezőváriból Huszt, Munkács és Ungvár volt az úti cél. Csodálatos napot töltöttünk el, sok-sok szép élménnyel gazdagodva. Mindenhol a magyar történelem emlékei köszöntek ránk. Így utunk kezdetén a magyar lakosú Tiszaújlaknál a Tisza parton sűrűn kattogtak a fényképezőgépek a kurucok dicsőségét őrző impozáns, turulmadaras Rákócziemlékműnél. Itt a Tisza határfolyóvá válik, s itt működik a Tiszaújlak-Tiszabecs nemzetközi határátkelő. A hídfőnél áll az 1906-ban emelt emlékmű, amikor Rákóczi hamvait hazahozták. Évtizedekig a környék fontos emlékhelye volt. A dombot, melyre az emlékművet állították, Magyarország akkori 38 megyéjéből hozott földből emelték. 1945-ben a magyarság gyűlöletének kifejezéseként az ukrán nacionalisták az emlékművet lerombolták, a dombot buldózerrel széttolták. 1987-ben Bíró Andornak, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa hosszú ideig egyetlen képviselőjének kezdeményezésére megindult az emlékmű helyreállítási munkája. Bár a hatalom nem akart turulmadaras emlékművet, csak egy kuruc lovasszobrot, végül kemény küzdelem után 1989. július 16-án sor kerülhetett az emlékmű újraavatására. Azóta újra valódi zarándokhellyé vált az emlékmű környéke.

Huszt látképe Munkács - Városháza

    Huszthoz közeledve már messziről látható a 150 m magas sziklahegy ormán lévő híres várrom, melyről himnuszunk szerzője, Kölcsey Ferenc, a magyar irodalom egyik legismertebb versét írta „Huszt”-ról 1831-ben. A bús düledékeket azonban csak az autóbuszból néztük menet közben, mert a környékét már teljesen benőtte az enyészet. Jókai is járt itt, elbeszélésében a huszti beteglátogatókról ír. Maga a város megyei jogú város, járási központ. Lakóinak száma 33.000 körül van, ebből magyar kb. 2.000 fő és mintegy 350 német.
    Az augusztus 16-i kirándulásunk legfontosabb eseménye Munkács és Ungvár meglátogatása volt. Különösen a munkácsi vár látványa volt ránk nagy hatással. Munkács a 204 km hosszúságú Latorca folyó két partján helyezkedik el. Lakóinak száma több mint 90 ezer, ebből 7 és fél ezren magyarok. A város központjában jó ízléssel kialakított sétáló utcán sok látnivaló fogadja a látogatót. A város nagy szülötte, Munkácsy Mihály impozáns szobra mellett a szülőháza helyén levő ház falán látható emléktábla jelzi, hogy 1844. február 20-án itt született a világhírű festő, Lieb Leó, bajor származású elmagyarosodott sótiszt, és Reöck Cecília, magyar kisnemesi család sarja gyermekeként. A főtéren az 1904-ben szecessziós stílusban épült városháza gyönyörűen renovált építészeti együttese igen figyelemre méltó. A parkban Ciril és Metód embernagyságú szoborcsoportja közelében az 1970-ben felavatott második világháborús szovjet katonai emlékmű látható. Ugyancsak itt látható az 1947-ben megnyílt Orosz Drámai Színház. A városháza közelében áll a Fejér-ház, amely Rákóczi egykori rezidenciája volt. A Művészeti Iskola udvarán látható a sztálini terror áldozatainak 148 nevet tartalmazó emlékköve, valamint a munkácsi vár történetét ábrázoló öt kerámia tábla. A város igen gazdag műemlékekben, a régi házak jól tükrözik a magyar építőművészet gazdagságát, a nyomok ma is jól látszanak, de nagy részük kihalt és elhanyagolt. Rengeteg emléktáblát látni mindenfelé magyar személyiségekről. Munkácsy mellett a magyar filmművészet két jeles személyisége, Csortos Gyula és Uray Tivadar is a város szülötte. A város nyújtotta élményeket tovább gazdagította a munkácsi vár látványa, amely meglepően jó állapotban fogadja a látogatót.
    A munkácsi vár nemcsak Kárpátalja legismertebb műemléke, hanem történelmi és építészeti szempontból is a magyar kultúra egyik legörökbecsűbb értéke. Felkapaszkodva a 68 m magas várhegyre, elénk tárult a 250 m hosszú, 110 m széles, négy teraszra, 26 m szintkülönbséggel épült impozáns vár. Az első írásos említés a várról 1311-ből való, valószínű, hogy 1242-1300 között épült. 1352-ben a litvániai hadjáratból hazatérő Nagy Lajos itt pihent meg. 1395-ben Zsigmond király Munkács városával együtt elajándékozta Korjatovics Tódor podóliai litván fejedelemnek. Majd a következő században a várat 1423-tól Brankovics György, rác despota birtokolta, 1439-től Pálóczy László, 1446-tól pedig Hunyadi János kezén volt. Halála után felesége, Szilágyi Erzsébet, Mátyás király, Korvin János tulajdona volt. 1505-től királyi birtok, míg Zápolya János el nem foglalta a Ferdinánd-pártiaktól. Halála után özvegye, Izabella és Ferdinánd sokáig torzsalkodtak a vár birtoklásáért. 1560-ban Ferdinánd a várat Dobó Istvánnak adományozta, de mivel az éppen az ellenség kezén volt, Dobó nem vehette át az adományt. A vár 1605-ben Bocskay István, 1622-ben pedig Bethlen Gábor tulajdonában volt. 1630-tól I. Rákóczi György erdélyi fejedelem birtokába került, akinek 1648-ban bekövetkezett halála után özvegye, Lórántffy Zsuzsanna vette gondjaiba a várat. Ebben az időszakban volt a legjelentősebb a vár átépítése illetve a továbbfejlesztése. A várhegyet 50 m távolságban 12-13 m széles vizesárokkal vették körül s az árkot mélyebbre ásták a Latorca medrénél. A vizesárok palánkjai közé két sorban, szorosan egymás mellé levert, kihegyezett tölgyfagerenda kerítést építettek és 8 bástyát emeltek.

Munkácsi vár Máramaros

    1680-ban II. Rákóczi György és özvegye, Báthory Zsófia halála után a vár fiuk, I. Rákóczi Ferenc feleségére, Zrínyi Ilonára szállt. A Thököly Imrével 1682-ben kötött házassága után a „kuruc király” volt a vár ura. A törökök sikertelen bécsi hadjárata után, amelyben Thököly is részt vett, 1685 novemberében a császáriak a vár alá vonultak. Caprara tábornok 10.000 főnyi sereg élén felszólította Zrínyi Ilonát a vár feladására, aki azonban ezt megtagadta. Caraffa generális vezetésével 1686. március 10-én megkezdődött a vár intenzív ostroma. Zrínyi Ilona hősiesen védelmezte közel két éven át a várat és függetlenségét, végül is 1688. január 17-én a vár feladására kényszerült. A hős asszony emlékét ma a fellegvár belső falán egy dombormű őrzi a következő felirattal: „Zrínyi Ilona (1643-1703) házát s hazáját erős lélekkel védte a gyönge női kar, mondj egy röpke imát e romokon ruszin, horvát, magyar.”
    A császári udvar a váron 1688-1703 között helyreállítási munkálatokat végzett. 1704-ben II. Rákóczi Ferenc ostrommal bevette Munkács várát. Demoiseux, francia hadmérnök a fejedelem felkérésére korszerűsítette a vár védrendszerét. A falak és a bástyák jelenlegi architektúrája is ebből az időből való. Az 1711. évi szatmári béke után került a vár császári kézbe. 1728-tól hadiszertár, 1787-től pedig börtön. 1800. augusztus 25-től 1801. június 28-ig itt raboskodott Kazinczy Ferenc is, erről egy emléktábla tanúskodik a fellegvár udvarán. Mellette egy másik emléktábla van annak emlékére, hogy 1805-ben 88 napig Napóleon elől menekítve a várban őrizet alatt volt elrejtve a magyar Szent Korona. 1834. július 27-én a várban tűz ütött ki. Az egy hétig tartó tűzvész súlyos károkat okozott az épületben, ekkor pusztult el a várkápolna teljes belső berendezése is. 1847. július 11-én Petőfi Sándor Erdélybe vezető útja során ellátogatott a munkácsi várba, s élményeit a „Munkácsi várban” című versében örökítette meg. 150 évvel a látogatás után a hálás utókor a középső vár bejáratánál a nagy költő iránti tiszteletből emléktáblát avatott.
    Az 1848/49-es szabadságharc idején a várbörtönből a foglyokat kiszabadították, majd a szabadságharc bukása után a várban a császár ismét börtönt létesített, amely csak 1896-ban szűnt meg. A millenniumi ünnepségek idején, 1896. július 19-én a fellegvár Hajdúbástyáján ünnepélyes megemlékezés keretében, díszes talapzaton 24 m magas emlékoszlopot állítottak, tetején egy hatalmas turulmadárral. (Ma az ungvári vár kertjében található). Trianon után, a csehszlovák érában, 1920-ban levették a bronz turulmadarat, és lebontották az emlékoszlopot is. A várban a második világháború után laktanya volt, majd mezőgazdasági szakközépiskola működött. Az iskola elköltözése után megkezdődött a vár helyreállítása. Ekkor nyílt meg a Helytörténeti Múzeum. Részlegei betekintést nyújtanak a vidék kő, bronz- és vaskorszakába, elkalauzolják a látogatót a Rákóczi-szabadságharc idejébe, az 1848/49-es forradalmi időszakba és ízelítőt adnak a 20. század történetéből. Az utóbbi években a helyreállítási munkálatok felgyorsulásával a vár napról-napra szépül és sok érdekességet nyújt a látogatónak az újonnan megnyílt Néprajzi Múzeum, a honfoglalást bemutató fényképkiállítás, a Petőfi-emlékszoba és a Rákóczi-kiállítás.
Ungvár - Görögkatolikus székesegyház    A gazdag élményeket nyújtó munkácsi kirándulásról utunk Ungvárra vezetett. Ungvártól 22 kilométerre fekszik Szerednye, a városi típusú, 3.500 lakosú település. A főútról látható várrom az egri hős, Dobó István birtoka volt. Dobó 1549-ben lett Eger várának kapitánya. Egy évvel az 1552. évi egri ostrom után újra szerednyei birtokára vonult vissza. 1569-ben a császár letartóztatta, s csak 1572-ben szabadult ki a börtönből. Szerednyei várában halt meg, de a dobóruszkai templomban temették el. Négy gyermeke, Ferenc, István, Domonkos fiai mellett Krisztina, Balassi Bálint végvári költő és katona felesége lett.
    A Szerednye környéki dombokon hosszú idő óta híres borvidék van.
    Nedüjét már I. Péter orosz cár udvarában is ismerték. A településen még ma is emlegetik, hogy az egykori Buttler-házban 1805. december 10-ének éjjelén Napóleon elől menekítve őrizték a Szent Koronát. Az 1870-es évek elején 3 évet töltött a községben Csontváry Kosztka Tivadar festőművész, és itt született Salamon Béla, a híres humorista színész is.
    Ungvár Kárpátalja fővárosa, a terület közigazgatási központja, a vidék legnagyobb városa, kulturális, oktatási, közlekedési és kereskedelmi centrum. Lakossága 120.000 fő, ebből kb. 88.000 ukrán-ruszin, 18.000 orosz, 10.000 magyar, valamint szlovák, német (sváb), lengyel és cigány. Ungvár a magyar nyelvhatár területén található, ez magyarázza lakosságának vegyes összetételét.
    Anonymus Gesta Hungarorumja szerint amikor a honfoglaló magyarok Hung váránál ütöttek tábort, a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon Álmos vezér a várban adta át a hatalmat fiának, Árpádnak. A város és a volt vármegye történelme igen gazdag, annak leírása meghaladja lehetőségeinket. Az ipari, kereskedelmi, kulturális létesítmények gazdag hálózata lüktető, kiterjedt életet biztosít a lakosságnak. Kereskedelmében domináló szerepet játszanak a már privatizált egységek. Nyoma sincs az üzletekben az ezelőtt megszokott üresen ásító polcoknak, ellenkezőleg, ma Ungváron tömve vannak a boltok, piacok áruval, gyakorlatilag mindent lehet kapni.
    Ungvár a terület tudományos központja is. Ezt elsősorban az Ungvári Állami Egyetem kiterjedt hálózata és annak kutatóintézetei biztosítják. Az oktatás mellett a kultúra fellegvára is itt van. A legnagyobb lapok szerkesztőségei, a TV- és rádióstúdiók, a színház, a bábszínház, a filharmónia, az egyetemi könyvtár, stb. Ungvárt Kárpátalja kulturális központjává tették.
    Az 1968 óta tartó restaurálás alatt álló ungvári vár vulkanikus eredetű sziklán áll, ötbástyás masszív védőfal veszi körül. Ma a várkastélyban múzeum és képtár van. A múzeum gazdag történeti, régészeti, népművészeti, természettudományi részlegekből áll. A képtárban elsősorban kárpátaljai festők képei láthatók. A várhegy oldalán található az 1970-ben megnyílt Skanzen, ahol Szabadtéri Néprajzi Múzeumot hoztak létre Kárpátalja különböző tájegységeinek bemutatására.
    Kirándulásunk utolsó előtti napján a Tisza-vidék és a Máramarosi havasok vonulata volt élményszerző utunk célja. Beregszász után Nagyszőllős következett. Az ukrán-ruszin, magyar, orosz város járási székhely. Lakossága 27.600 fő, ebből 3.500 magyar nemzetiségű. A királyok kedvelt vadászterülete volt. 1399-ben Zsigmond király hű hívének, Perényi Péter főispánnak adományozta. Évszázadokon keresztül a Perényi család birtoka volt. A család legnevezetesebb tagja Perényi Zsigmond báró (1783-1849), a főrendi ház elnöke, Kossuth elkötelezett híve, az 1848/49-es szabadságharc Pesten kivégzett mártírja. A ma is álló perényi kastélyon látható a család szépmívű címere, s az egykori vármegyeháza (ma középiskola) előtt a parkban báró Perényi Zsigmond szobra. A park másik oldalán pedig Bartók Béla mellszobra áll. 1889-től 1892-ig itt élt özvegy édesanyjával s itt járt iskolába. Egy iskolai ünnepségen „A Tisza csobogása”, majd a „Duna folyása” című saját szerzeményeivel aratta élete első sikereit, melyet a későbbi időkben a vidéken folytatott gyűjtőmunkái következtében tovább gazdagított.

Aknaszlatina Terebes - Európa földrajzi közepe

    Utunk a továbbiakban Técsőre vezetett. Az ukrán-román határ közelében, a Tisza jobb partján elterülő járási székhely. Lakóinak száma 11.500 fő, ebből 4.000 magyar nemzetiségű. A városka főterén a vidék legrégebbi köztéri szobra, a Kossuth szobor áll, melyet 1896-ban avattak fel. A szobrot 1992 januárjában ismeretlen tettesek ledöntötték, de a ravasz técsőiek visszaállították eredeti állapotában. A szobrot megkoszorúztuk és elénekeltünk egy Kossuth-nótát. A város másik híressége a kiváló festőművész, Hollósy Simon, akinek mellszobra Técső igazi nevezetessége, a református templom mellett áll. A művész 1918. május 8-án itt halt meg, miután a Tisza partján, a hegy lábánál festőiskolát hozott létre. A város szívében álló, 1748-ban átépített református templom négy fiatornyos tűhegyes gúlasisakos tornyot kapott 1810-ben. A nagyméretű, egyhajós templom hajóját párját ritkító szépségű, 192 festett kazettás mennyezet fedi. A templom-belső egyik ékessége lett az a kalandos sorsú nemzeti színű zászló, melyet az idegen hatalmak elől rejtettek el. A feledés homályából véletlenül került elő 1995. november 3-án, a templom padlásán egy elkorhadt ládában találták meg. A szalag felirata szerint a Függetlenségi és 48-as párt lobogója 1905-ből származik.
    Técsőről utunk Aknaszlatinára vezetett. Lakossága 10.000 fő, ebből 4.000 magyar. Az ukrán-ruszin, magyar, román városi típusú település neve évszázadok óta elválaszthatatlan a sótól. Már a 13. században, IV. Béla korában bányásztak itt sót. Kárpátalja legjelentősebb ásványkincse a település alatt 75-80 km-es átmérőjű kúpszerű sóképződmény, melynek csúcsa Szlatinánál, a földfelszín közelében van. 300 méterrel a föld felszíne alatt az egyik bányában 200 férőhelyes allergológiai kórház működik. A hőmérséklet 20-23°C, a páratartalom 50-60%, a levegő teljes öntisztulása 8 óra alatt megy végbe. A kezelés hatékonysága felnőtteknél 80-85%-os, gyerekeknél 90-95%.
    Az itt élő magyarság erősen őrzi nemzeti identitását. 1989-ben a magyar középiskola visszanyerte önállóságát, és az óvodában magyar csoport is indult. A csaknem teljes egészében római katolikus magyarság temploma Szent István Király tiszteletére épült 1856-ban. A templomkertben a sztálini terror áldozatainak emlékműve mellett a millennium emlékére felállították Szent István, Szent Imre, Szent Hedvig és Szent László szobrát. A történelmi Magyarország kontúrját a nagy folyókkal virágokkal és örökzöld törpebokrokkal körbeültették, a székely kapun és a kopjafákon megörökítették a magyarság történetének jelentősebb évszámait, a fapadok támláiba pedig magyar költök, államférfiak frappáns idézeteit vésték be.
    A további úton elkápráztatott bennünket a gyönyörű máramarosi havasok vonulata és a Tisza tajtékzó rohanása. Egy-egy lélegzetelállító helyen sűrűn kattogtak és villogtak a fényképezőgépek. Így jutottunk el a Tisza partján lévő Terebeshez, melynek túlsó végén az út mentén egy nagy emléktábla jelezte ukrán nyelven, hogy Európa földrajzi közepéhez érkeztünk. Közelében pedig még Ferenc József által állíttatott latin nyelvű obeliszk áll a következő felirattal: Az Osztrák-Magyar Monarchia Térképészeti Hivatala által 1878-ban meghatározott pont, az Európa széleit érintő hosszúsági és szélességi körök felezővonalának metszéspontja. 1977-ben felújították az emlékoszlopot.
    Kirándulásunk Rahónál ért véget, bár az eredeti cél Körösmező és a Tatár-hágó elérése volt, azonban a rossz útviszonyok valamint az új szigorító rendszabályok autóbusz vezetésre vonatkozó előírásai miatt csak a kettős Tisza találkozási pontjáig jutottunk.
    Rakó ukrán-ruszin, magyar, román város, járási központ a Fekete- és a Fehér-Tisza összefolyásánál, Ungvártól több mint 200 km-re. A Tisza két partján épült várost impozáns hegyek veszik körül. Lakossága 17.000 fő, ebből 3.000 magyar. A Tiszába balról ömlő Rahó patakról kapta a város a nevét.
A város központjától mintegy 3 km-re a Tiszabogdány felé vezető elágazásnál egyesül a Fekete- és Fehér Tisza. Ha az esőzések vagy az áradás miatt nem zavaros a folyó vize, szemet gyönyörködtető látvány a fehér és a fekete árnyalatú vizek testvéri ölelkezése. Sajnos ebben az élményben nem volt részünk, mivel a korábbi napok esőzései kávébarnára változtatták a tajtékzó hullámokat. Mindenesetre azért volt mit fényképezni, mert a táj szépsége kárpótolt bennünket minden kellemetlenségért. Ez utóbbi kategóriába tartozott, hogy amerre csak jártunk, azonnal megjelent az „ellenőrzés”. Még ki sem szálltunk a buszból, csak éppen megálltunk, szinte a föld alól kerültek elő és vettek körbe bennünket megállapíthatatlan korú és tisztaságú gyerek-koldusok. A magyar rendszám részükre csemege volt. Az idegenvezető nyomatékkal felhívta a figyelmünket, hogy ne adjunk nekik semmit, mert köszönés helyett elszemtelenednek. Neki volt igaza, de nekünk is tanulságos volt látni ezeket a szemeket és arcokat.
    Mindezzel együtt felejthetetlenül szép és gazdag élményekben volt részünk, s 2003-ban Erdély-Székelyföld és a Felvidék nyugati részének meglátogatása kerül Bajtársi Egyesületünk programjába. S mindezért a szervezőmunkáért nem győzünk köszönetet mondani Estók János nyá. ezredes bajtársunknak.

Dr. Oroszi Antal múzeumvezető