Fórum 2000/2.

ZMNE honlapra
Tartalom

KÉSZÍTSÜNK OKTATÓFILMET?
II. RÉSZ

kamera




A háború után, mint mindent az országban, a magyar filmgyártást is a romokból kellett felépíteni. Állami pénzekbõl elõször két filmgyárat újítottak fel: a HUNNIÁT, majd a Magyar Rádió tulajdonát képezõ MAFIRTOT, amely a régi Filmiroda helyén a Könyves K. körúton kezdte meg mûködését. A vállalkozó kedvû játékfilmrendezõk e két telephelyen az államtól bérelt eszközökkel forgathatták le filmjeiket, számolva azzal a sajnálatos ténnyel, hogy alkotásaiknak valószínûleg nem nyújthatnak majd megfelelõ felvevõpiacot azok az épen maradt, vagy sebtében helyreállított filmszínházak (208 db) amelyek ekkortájt országosan a nagyobb városokban mûködtek. A politikai bizonytalanság, valamint a pengõ egyre növekvõ inflálódása sem kedvezett a befektetõket keresõ producereknek, így a gyártás 3 elkészült - meglehetõsen sablonos - mû bemutatását követõen 1946-ra teljesen leállt.

Természetesen a tudományos filmkészítés újbóli beindítására is nagyrészt jellemzõek voltak a fent nevezett objektív nehézségek, azzal a különbséggel, hogy itt 1945 nyarán még csak gondolni sem lehetett a gyártásra, hiszen az országban csak ekkor kap erõre a tudományos élet és kezd hatására újjászervezõdni az iskolarendszer. Így elsõ megrendeléseit nem is oktatási területrõl kapja a szakma, hanem az akkorra már teljes erõvel mûködõ Földmûvelésügyi Minisztériumtól.

Nem így másutt! Párizsban, 1946-ban megalakul a tudományos filmkészítés nemzetközi fóruma az AICS (Association Internationale du Cinema Scientifigue) a Nemzetközi Tudományos Filmszövetség, amely elsõsorban a hivatásos rövidfilm stúdiók szakmai fejlõdését volt hivatva elõsegíteni. Ennek a világviszonylatban is rangos intézménynek a munkájában bármelyik ország részt vehetett, amelyben államilag szervezett rövidfilmgyártás folyt. A szövetség három film-szekcióban tervezte kifejteni tevékenységét: a népszerû-tudományos, a felsõoktatási, valamint a kutatófilm kategóriákban.

Ennek késõbb az egyik, de igen látványos megnyilvánulása az lett, hogy évente fesztiválokat rendeztek, ahol minden pályázó ország 40 percben, a nemzetközi szakma kiválóságait magában foglaló zsûri elõtt mutathatta be az elõzõ évben elkészült filmtermésének legjobbjait. Az I. díj csupán egy oklevél volt, de a fórum, amely a vetítések alatt és után folyt, akkor nagyon sokat jelenthetett egy olyan kis egyetemi stúdió számára mint amilyen például ma a mienk.

Itthon a játékfilm gyártás újbóli finanszírozását - egy minisztériumi rendelettel - a BM kezdeményezi 1947-ben, de a próbálkozás erõtlennek bizonyul. Ekkor a három legnagyobb politikai párt külön-külön megérezve a küszöbön álló választások elõszeleit, szándékot mutatnak a filmben rejlõ propagandisztikus lehetõségek felhasználására, és hathatósan támogatni kezdenek különbözõ stúdiókat, biztosítva ezzel a mûködésükhöz szükséges erõforrásokat. Feltétlenül meg kell említenünk, hogy ez a spontán kialakult politikai töltésû esemény, nemzetközi viszonylatban is rendkívülinek számított a filmgyártás addig ismert történetében, de talán még napjainkra sincs arra példa, hogy egy halódó, alapjaiban profitorientált kulturális iparágat pártpénzekbõl rántsanak ki a bajból. E korszak egyik legsikerültebb filmreprezentánsa: Radványi Géza "Valahol Európában" címû alkotása volt.

Az 1948-as évben bekövetkezõ választási eredmények az országot rendkívül érzékenyen érintõ, súlyos társadalmi konfliktusokat is elõidézõ, gyökeres társadalmi fordulatot hoztak.

Ennek egyik velejárójaként március 21-én megtörténik a magyar filmszakma történelmének másodszori államosítása is, és bár a dátum szinte direkt módon is késztetést nyújtana az 1919-es eseményekkel való párhuzam megvonására, mégis úgy vélem, - bár nem vagyok történész - szakmai szempontból ez az összehasonlítás nem állná meg a helyét sem elõzményei, sem lefolyása, sem pedig az utána bekövetkezõ események hatásvizsgálatainak tekintetében. Mindazonáltal itt is elmondható, hogy az oktató, illetve a tudományos filmgyártás ipari jellegû kifejlesztéséhez jó táptalajt biztosított hazánkban és ezt az utolsó szót érdemes kihangsúlyozni. Ezt bizonyítani fogják majd azok a késõbb realizálódott elképzelések is, amelyek elsõ lépéseiként újra létrejön a tudományos filmgyártás egységes szervezeti, pénzügyi illetve gazdasági irányítása és ennek következtében stúdiói, majd rövid néhány év alatt szinte ipari hálózattá nõve ki magukat jelentõsen fel fogják futtatni a tudományos filmek készítésének mennyiségi és minõségi mutatóit.

Április 15-én megalakul a Filmipar Igazgatóság, amely egyesíti a HUNNIÁ-t, a Szivárvány Laboratóriumot, valamint az ujjászervezett Magyar Filmirodát.

A Népmûvelõdési Minisztérium 1949-ben történõ megalakulását követõen a filmgyártás felügyeletét a BM-tõl átveszi az intézmény kebelén belül mûködõ Filmmûvészeti Fõosztály, amely elsõsorban a játékfilmgyártásban fogja kifejteni tevékenységét.

Csak érdekességként szeretném itt elmondani, hogy ekkor alakult meg a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalat is, amely a magyar film másik éltetõ elemét a már szintén államosított felhasználói oldalt, a mozikat fogja üzemelteti.

Az államosítás utáni filmgyártás elsõ produktuma: Radványi Géza "Talpalatnyi föld" címû mûvészi alkotása volt. Ezt követõen tömegesen készültek a rendszert propagáló, többnyire orosz sablonokra emlékeztetõ szocreál stílusú, majd 1953-tól a nemzeti érzéseket is megpendítõ alkotások, mint a "Rákóczi hadnagya", vagy a "Feltámadott a tenger" címû filmek. Az utóbbi kettõrõl elmondhatjuk, hogy bekerülési költségeiket, kidolgozottságukat és akkori sikereiket tekintve, kinemaszkóp változatban valószínûleg megütötték volna a mai szuperprodukciók színvonalát. Azonban újra igazi mûvészfilmet csak 1955-ben sikerült készítenie Fábri Zoltánnak, mikor leforgatja "Körhinta" címû remekét.

A tudományos és oktatófilm ügye is éppen ebben az idõben kap újabb lendületet, mikor megjelenik a televíziózásban használatos 16mm-es perforált magnószalag és tökéletesedik a fényhangos eljárás. A technikai elõrelépés azonban mit sem változtatott a gyártásban már rég bevált formai hagyományokon és továbbra is készültek a tananyagokat összefoglaló, vagy önálló témákat feldolgozó kötött szerkezetû oktató programok, illetve a tudományos filmekhez hasonló un. "single concept" jellegû 1-3 perces filmtöredékek, amelyeket a tanár elõadásai során mondanivalójába beexponált, így demonstrálva az éppen magyarázott aktuális folyamatokat. Az oktatófilm stúdiókban a forgatókönyveket általában egy pedagógusokból álló bizottság hagyta jóvá, de az elkészült filmek minõségi kivitelezésére az is garanciát jelentett, hogy az iskolafilm-intézetek filmes szakemberei általában tanári diplomával is rendelkeztek.

Azt hiszem talán az eddigiekbõl is kitûnhet, hogy az ötvenes évek végére lassan, de biztosan kialakult e mûfaj mûködésének valamennyi feltétele, amit az is bizonyít, hogy olyan jelentõs alkotó személyiségek jelentek meg ezen a filmszakmai területen mint Kollányi Ágoston aki korábban reklámfilmeket készített, Lakatos Vince újságíró, aki fõleg mezõgazdasági kérdésekkel foglalkozott, vagy Homoki Nagy István, aki kezdetben rendkívül népszerû természetet ábrázoló fotóival hívta fel magára a szakma figyelmét. Õk hárman - a Híradó és Dokumentum Filmgyár munkatársai - alkotásaikkal nagy megbecsülést és egyszersmind iskolát teremtve e mûfajnak, soha nem látott magaslatokba tudták emelni a magyar tudományos filmgyártás ügyét. (Homoki Nagy István "Gyöngyvirágtól lombhullásig" c. természetfilmjét fõmûsoridõben játszották a mozik.)

Talán mondanom sem kell, hogy ide tartoztak még azok a fiatal mûvészjelöltek is, akik ebben az idõben végezték el a Színház és Filmmûvészeti Fõiskolát, illetve azok a lelkes amatõr filmesek is, akik munka mellett szerezték meg a szakirányú végzettségüket igazoló diplomájukat.

A hatvanas évek elejére az iskolákban már nem az volt a kérdés, hogy az oktatófilm néma legyen, szóljon-e alatta kísérõszöveg, a zörej, vagy a zene, hanem az, hogy tovább fog-e nõni a mind nagyobb szemléltetési igényeket támasztó tananyagok mennyisége a tanintézetek oktatástechnikai fejlesztési lehetõségein? Ha igen, akkor ez azzal fenyegetett, hogy a lemaradás arra fogja kárhoztatni az iskolák egy részét, hogy tanáraik a szegényes szertárakból a kopott modelleket újra elõvéve és óráikra magukkal hurcolva anekdotákba illõ történeteket meséljenek - halálra untatva diákjaikat - egy megfoghatatlan világ bonyolult törvényeinek összefüggéseirõl, amelyeket vagy befogad hallgatóságuk, vagy romlanak az iskolai eredmények minõségi mutatói és a kibocsátott évfolyamok egy része önhibáján kívül nem tud majd megfelelni a középiskolai, vagy a felsõoktatási intézmények szigorú elvárásainak. Tudom kicsit túldimenzionáltnak tûnik az elõbbi fejtegetés, de azon a lényegen semmit sem változtat, hogy erre a területre is érvényes az az üzletpolitikai axióma, miszerint: "Aki nem invesztál be, az nem is nyerhet semmit!"

Bizonyára ezt a bölcs, de leginkább gyakorlatias alapigazságot is mérlegelte a Magyar Tudományos Akadémia, mikor figyelembe véve a felsõoktatási intézmények és más tudományos mûhelyek anyagi lehetõségeit, létrehozta az MTA Mûszerügyi Szolgálatát, amely olyan filmtechnikai berendezésekkel látta el ezeket a kutatói bázisokat, amivel azok gond nélkül tudományos filmekben is publikálhatták eredményeiket. Ezt 1963-ban kibõvítette egy saját stúdióval is, amelyet a MTA Kutatófilm Fõosztálya irányított, és amely nemsokára a tudományos filmgyártás szakember képzésének egyik fontos bázisa lett.

A gyártás fejlõdéséhez az is hozzájárult, hogy a korábbiakhoz képest bõvült a népszerû tudományos filmek témáját az addigiakban kitevõ tudományterületek palettája és a kutató kamerák látóterébe kerülhettek olyan, a szakma számára új, vagy addig legalábbis még rejtve maradt szakterületek is, mint például a pszichológia, a szociológia, vagy a történelem, illetve késõbb a kibernetika. A televíziózás fejlõdése és elterjedése nagymértékben hozzájárult a hazai tudományos filmezés fejlõdéséhez. A Magyar Televízió 1960 óta rendszeresen sugárzott tudományos híradókat és különféle ismeretterjesztõ mûsorokat felnõtteknek, majd késõbb beindult az elsõ Iskola Televízió adás is, ezzel bekapcsolva az elkészült oktatófilmeket az országos oktatási hálózatba.

Állami keretek között épülhetett ki az amatõr filmeket gyártó kis stúdiók hálózata is, amelyekben 8-as, S8-as és 16mm-es változatokban készültek a különféle helytörténeti és más ismeretterjesztõ jellegû alkotások. Ezeket a filmalkotói közösségeket fõleg kultúrházak mûködtették, valamint felsõoktatási illetve különféle tudományos intézetekben szorgalmazták létrehozásukat. Természetesen voltak olyan egyetemek is, mint például az orvosi vagy a mûszaki egyetem, ahol nagy hagyományai voltak a tudományos filmkészítésnek.

Az 1970-es, 80-as évekre - felhasználva az elõbb említett tapasztalatokat - az "ad hoc" jellegû videó filmezési tevékenység, - amely az egyik legnagyobb lépést jelentette ebben a korban a tudományos filmkészítés területén - szinte rendszeres tevékenységgé vált úgy a felsõoktatási intézmények stúdióiban (már ahol volt), mint a különbözõ tudományos intézetekben. Ezt nem csak az egyre hozzáférhetõbbé váló videotechnikai berendezések megjelenése tette lehetõvé, hanem az a tény is, hogy egyre több tanár, egyetemi oktató, mérnök, orvos és sorolhatnám a különféle szakterületek képviselõit, döbbent rá arra, hogy munkájukban mekkora segítséget, lehetõségeket jelent ennek a szakmának a megismerése és megbecsülése.

A kifejezetten professzionális oktatófilmgyártást ebben az idõben a TANÉRT Iskolafilm Stúdiója és a MAFILM Közmûvelõdési Stúdió keretein belül tevékenykedõ Népszerû Tudományos és Ismeretterjesztõ Stúdió, ill. késõbb az ebbõl alakult HELIOS Filmstúdió végezte.

A magyar filmipar általános irányító szerve a Film-fõigazgatóság idõvel azonban képtelen volt felismerni az oktató és népszerû tudományos filmek hosszú távú progresszív hatásainak fontosságát az oktatásban és a közmûvelõdésben, így a szakmán belül nem tudott, vagy nem is akart megfelelõ rangot biztosítani e mûfaj számára.

Ez a tendencia aztán fokozatosan oda vezetett, hogy döntéshozói - dacára az elért jó eredményeknek - egyre inkább semmibe vették úgy a nagyobb, mint a kisebb szakmai mûhelyek anyagi szükségleteit és ezzel tulajdonképpen tevõlegesen is hozzájárultak a magyar filmipar e mûvészeti ágának elsorvasztásához.

A végkifejlet 1995. január 16-án következett be, amikor a Magyar Mozi és Videó Filmgyár felszámoló biztosa egy tollvonással megszüntette jogutód nélkül a Könyves Kálmán körúton lévõ, nagy gyártási tapasztalatokkal rendelkezõ HELIOS filmstúdiót is, amely hazánkban ekkorra az igényes népszerû-tudományos, oktató és ismeretterjesztõ filmgyártás utolsó bástyáját jelképezte.

A filmgyár felszámolását követõen a fennmaradó, mintegy 6000 db katalogizált filmtekercset többen - az akkori szokások szerint - szerették volna saját zsebre privatizálni, de ezt megelõzendõ egy miniszteri rendelet ezeknek az 1948 és 1989 között állami pénzen gyártott alkotásoknak a kezelõi jogait a Magyar Filmintézetre ruházta át, azzal a megkötéssel, hogy ezt a hatalmas szellemi hagyatékot, ha kell, valamiféleképpen újra legitimálva és felfrissítve, mindenképpen juttassa vissza a közoktatás véráramába.

Mivel erre a tevékenységre a Filmintézetnek sem költségvetése, sem apparátusa, sem pedig szabad technikai kapacitása nem volt, más választása nem maradt, mint hogy a kérdést gazdasági alapokra helyezve megpályáztassa ezeknek a filmeknek a felhasználói jogait, ami vélhetõen azt eredményezte, hogy éppen azok az alulfinanszírozott általános és középfokú iskolák nem tudtak ezekhez az oktatási segédanyagokhoz jutni, akik a legjobban rá voltak szorulva.

Itt kell megjegyezni azt is, hogy a MTV Iskola TV szerkesztõsége is ebben az idõszakban - az iskolarendszer folyamatos átalakulásával - adta át helyét egy, a körülményekhez jobban alkalmazkodó ismeretterjesztési mûsorszerkesztésnek, amelyben a korábbiakhoz hasonló kifejezetten oktatófilm jellegû gyártás már nem kaphatott helyet.

Mint ahogy arra már az elõbbiekben is céloztam, a felsõoktatási intézményekben, mivel a különbözõ tudományágak tanszékein speciális didaktikai elvek szerint a helyi sajátosságokat is figyelembe véve állítják össze a tanrendet és a kiszolgálásukhoz szükséges segédanyagok igényléseit, már a hetvenes évek végén az elérhetõ videózás megjelenésének korai szakaszában felismerték az oktató és informatív jellegû videofilmeket elõállító részlegek telepítésének szükségszerûségét.

Ezek a stúdiók kezdetben az oktatófilmgyártás korai szakaszához hasonlóan szegényes felszereltséggel, de annál több lelkesedéssel indultak be, amellyel aztán késõbb a hatékonyságukat növelendõ, az átgondoltabb, már képzett alkotói gárdával és professzionális stúdió technikai berendezésekkel felszerelt, ma már digitális multimédiás oktató programokat is gyártani képes, az oktatási intézmények szervezeti struktúrájában már a megfelelõ helyet elfoglaló szervezetekké nõtték ki magukat.

Az elmúlt évtizedekben méltatlanul alulfinanszírozott, elszegényedett állami felsõoktatási intézményekre azonban a legtöbb esetben még a mai napig sem a fentiekben felvázolt töretlen fejlõdés a legjellemzõbb ezen a téren.

Legtöbbjükben, az elszórtan mûködõ kis stúdiók egymástól elszigetelten mûködnek és fennmaradásukért küzdenek az intézmények egyre szûkülõ anyagi lehetõségei közepette.

Mint általában a mai magyar filmszakmában, az oktató videofilm gyártás területén is mára magányos farkasokká váltak az emberek, akik mindennapi tevékenységeik során a szûkös költségvetési keretekbõl igyekeznek kiharcolni részlegüknek egy kis dotációt, egy kis támogatást, hogy legalább részben megvalósíthassák azokat az elképzeléseiket, amelyektõl az elkészített filmalkotások kielégítõ technikai felszereltség hiányában, ha nem is a legteljesebb módon, de azért nagyrészt lefedjék a mûfaj által támasztott meglehetõsen kötött kritériumokat és megfeleljenek az oktatás és az ismeretterjesztés egyre magasabb technikai igényeket támasztó követelményeinek, valamint az üzemeltetõ intézmény elvárásainak.

Remélhetõleg a jövõben a felsõoktatási intézmények integrációs törekvései generálni fogják ezeknek a meglehetõsen baljóslatú állapotoknak a megszüntetését úgy, hogy centralizálják a már meglévõ, de hatékonyságában elmaradott kis stúdiókat, egy a befogadó intézmény alárendeltségében mûködõ nagyobb létesítményû központi szervezetbe.

Így az erõforrások nem forgácsolódhatnának szét sem szakmailag, sem gazdaságilag és lehetõség nyílna nagyobb értékû videotechnikai berendezések beszerzésére, ami az oktatófilm gyártásban egyértelmûen bõvítené a szemléltethetõség lehetõségeit, így növelné a hatékonyságot és az intézmény tanszékeinek részérõl a megrendelési kedvet.

Meggyõzõdésem, hogy már nincs messze azaz idõ, mikor a digitális videotechnika további fejlõdésének jóvoltából az egyetemek és a tudományos intézmények falai között mûködõ stúdiók is olyan eszközök birtokosaivá válhatnak, amelyek minden nehézség nélkül képesek lesznek kommunikálni nem csak egymással, hanem kilépve megszokott kereteikbõl, szócsöveivé válhatnak intézményeik tudományos eredményeinek akár az elektronikus médiában is.

Minden bizonnyal a fejlett nyugati országokhoz hasonlóan a jövõben Magyarországon is egyre nagyobb szerephez fog jutni az egyetemi alap- és posztgraduális képzésben a távoktatási rendszerek elterjedése, illetve ezek segédanyagainak mind hatékonyabb tartalmi és formai kifejlesztésének szükségszerûsége. Ebbõl a feladatból a jól felszerelt, - már CD lemez információhordozóra gyártó - egyetemi média stúdiók is a jegyzetekkel majdnem egyenrangú részt vállalhatnának magukra.

Természetesen nem szeretném mindenáron azt sugallni, hogy holnaptól a felsõoktatási intézményekben csak a videostúdiókat lesz érdemes fejleszteni, hiszen a pénznek, amibõl mindig oly kevés van száz és száz, ennél jóval megalapozottabb helyet is lehetne találni, ha akarnánk. Ellentmondásosnak tûnhet, de általában nem hiszem azt, hogy ahol megáll a fejlõdés, ott szükségszerûen megáll a haladás is, hiszen ha arra gondolok, hogy akármi is történt az emberiség történelmében magával az emberrel, a technikai és a társadalmi fejlõdés mindig töretlen maradt, akkor azt is mondhatnánk: Nincs félni valónk! Az EMBER mindig tétován, de folyamatosan és bátran lépdelt elõre kiteljesedése útján úgy, hogy soha nem tudhatta, amikor letette az egyik lábát, hova fogja majd következõ lépésként tenni a másikat. Felelõsségünk ma sem elsõsorban abban áll, hogy megpróbáljuk befolyásolni ezeknek a világméretû eseményeknek az ütemét és talán még annak sem érkezett el az ideje, hogy mi jelöljük ki ennek az útnak az ösvényeit. Úgy vélem azonban, az mindenképpen feladatunk, hogy olyan körülményeket teremtsünk környezetünkben, hogy az mindenki számára felismerhetõvé tegye Bronowsci professzor nagyszerû eszmefuttatásának lényegét: "Jelen pillanatban mérlegen vagyunk! Ha föladjuk, akkor is lesz következõ lépés, de ezt már nem mi fogjuk megtenni."

Paulov Endre